„Megmutatják a cigány származású gyerekeknek, hogy a többségi társadalom képes hinni bennük“ – interjú Benkő Fruzsinával az InDaHouse alapítójával

2014-ben, Perén tartottátok meg a legelső foglalkozásokat. Amennyire vissza tudsz emlékezni, milyen volt akkor a fogadtatásotok?

Pere egy 360 fős, sok szempontból nagyon elszigetelt helyzetű falu, ahol a helyieken kívül szinte kizárólag akkor fordultak meg mások, amikor valamilyen pályázatot szerettek volna megvalósítani. Ezekből egyébként elég sok volt, a megérkezésünk idején is futott éppen egy TÁMOP-os projekt, aminek keretében egy közösségi házat hoztak létre. Ezek a pályázatok azonban mindig csak legfeljebb néhány évig tartottak, és ahogy véget értek, a velük érkező emberek is eltűntek a faluból. Arról tehát még nem volt tapasztalatuk, hogy milyen, amikor valaki saját motivációból érkezik, és tényleg hosszú távra tervez velük – márpedig mi ezt szerettük volna. Épp ezért leginkább kíváncsisággal fordultak felénk, nem bizalmatlansággal. Ez egyébként később valamelyest átfordult, amikor mi is megnyertük az első pályázatot: akkor úgy érezték, becsaptuk őket, megkaptuk, hogy mi is csak azért jöttünk, hogy meggazdagodjunk rajtuk. Ezeket a konfliktusokat végül úgy sikerült elsimítani, hogy több falufórumot is tartottunk, ahol közösen alaposan átrágtuk a témát.

Ezek szerint volt már sok rossz tapasztalatuk a „segítő“ projektekkel…

Igen, engem részben egyébként épp ez vonzott Perére. Lehetett tudni, hogy milliárdokat költenek a régió fejlesztésére, a gyerekszegénység felszámolására és a roma emberek felzárkóztatására, látszólag mégsem történt semmi változás. Tudni akartam, hogy hol romlik el a dolog és hogyan lehetne másképpen csinálni. Az egyik fő probléma pont az, hogy a legtöbb pályázat nagyon rövid távban gondolkodik. Két év az annyira elég, hogy nagyjából megszilárduljon a segítő szervezet vagy személyek iránt táplált bizalom a közösségben, márpedig ezek a projektek nagyon gyakran 2-3 év alatt véget is értek.

És mi a helyzet az InDaHouse-nál ma? Már túljelentkezés van?

Abszolút, már jó ideje várólistával működünk. Az első években még szinte bárki pár héten belül csatlakozni tudott hozzánk, most felmenő rendszerben működünk, és akkor jöhetnek újabb gyerekek, amikor a programelemek közötti mozgás miatt felszabadulnak helyek. Annyi biztos, hogy az InDaHouse egy jó ideje állandó intézmény a helyiek szemében, ami jóval több, mint amikor a „pestiek lejönnek kicsit segíteni”. Azt szoktam mondani, hogy amikor beleöntöttük a hernádszentandrási központunk építéséhez szükséges 50 köbméter betont a helyi földbe, azzal elég egyértelműen kifejeztük az elköteleződésünket. Persze ezért az állandóságért keményen meg kell dolgoznunk, hiszen adományokból működünk, és az év elején sosem lehetünk biztosak benne, hogy összegyűlik-e a pénz a további működésre. 

Korábban elmondtad már, hogy szociális munkásként viszonylag hamar csalódtál a gyermekvédelmi rendszer működésében, és ez motivált az InDaHouse megalapítására. Nagyon sokan csalódnak a saját szakmájukban, de nem mindenki indít a saját pénzéből segítő kezdeményezést Borsodban… Hogy sikerült a csalódottságodat annyira fiatalon ilyen ambiciózus cselekvésbe fordítanod? 

Szerintem csak relatíve voltam fiatal, de a kornak mindenképpen fontos szerepe volt a döntésben: épp 30 éves lettem, ebben a korban hajlamos az ember átértékelni az életét és nagy elhatározásokat tenni. Én annyit tudtam biztosan, hogy szeretnék olyan életet – és ezzel együtt olyan szakmai életet – élni, amire idős koromban azt tudom majd mondani, hogy ennek volt értelme. Számomra elképzelhetetlen volt az is, hogy ne segítő szakmát válasszak – innentől már csak az volt a kérdés, hogy miként tudom megteremteni a segítségnyújtás legideálisabb kereteit. Úgy láttam, hogy a gyerekvédelmi rendszer nem az, ugyanakkor voltak előttem olyan inspiráló karakterek, például L. Ritók Nóra, Bódis Kriszta, Both Emőke, akik megmutatták, hogy igenis lehet egyéni erőfeszítésből valódi változást eszközölni. Egyébként tegyük hozzá, hogy akkoriban volt bennem egy jó adag naivitás is – azt hittem, már rengeteg tapasztalatom van, de az InDaHouse működtetése a mai napig tartogat újabb kihívásokat.  

Azt mondod, csalódtál a gyermekvédelem működésében. Nyilvánvalóan nagyon sokrétű a kérdés, de nagyon nagy vonalakban miket látsz a rendszer legsúlyosabb problémáinak?

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám, az a legnagyobb baj a gyermekvédelmi rendszerrel, hogy nem a gyerekek védelméért van. Vannak benne jó szakemberek és olyanok is, akik jó szakemberként kezdtek, de idővel bedarálta őket a rendszer. Épp a minap beszélgettem a mentoráltjaimmal, akik úgy fogalmaztak a tanáraikról, hogy „elfelejtették, milyen gyereknek lenni“. Én azért vágtam bele ebbe a munkába, mert még gyerekként megígértem magamnak, mindent megteszek azért, hogy más gyerekeknek ne kelljen úgy felnőniük, mint nekem, akit a felnőtt társadalom teljesen magára hagyott a bajban. Ez az a motiváció, ami még mindig hajt, és emiatt tudok a mai napig belehelyezkedni a gyerekek valóságába, és egyfajta cinkostársként jelen lenni mellettük. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy a segítséget nyújtó személy hogyan gondolkodik a segítségre szorulókról. Mondok egy nagyon egyszerű példát: tudom úgy segíteni a hozzám járó kamaszt, hogy afelé terelem, hogy legyen belőle szakács vagy kozmetikus, és úgy is, hogy arra ösztönzöm, hozza ki magából a maximumot és szerezzen magának akár főiskolai diplomát. Sajnos nagyon sok hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szakember fejében élnek olyan súlyos előítéletek, amik miatt hiába gondolják, hogy jót tesznek a gyerekekkel, valójában nem nyújtanak nekik hatékony segítséget. Nagyon nem mindegy, hogy azt gondolom, a cigánygyerekeknek csak ez az egy élet lehetséges – a szegénységgel, szakmunkával, korai szülőséggel – vagy olyan életet kívánok neki, mint a saját gyerekemnek.

A mai magyar gyerekvédelmi rendszer súlyosan túlterhelt, szakember- és erőforrás-hiányos, túlbürokratizált és gyakran fontosabbnak tartja önmaga fenntartását a gyerekek érdekeinél. Amikor nem hiszünk a védelemre szoruló gyerekeknek, amikor a gyerekek szüleiben csak a problémát látjuk, amikor elveszítjük a kapcsolatot másokkal és az érzékenységet a többiek iránt, akkor nem tudunk segíteni. 

Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, a gyerekvédelmi rendszer csak akkor lép közbe, amikor már baj van. Az InDaHouse ezzel szemben egészen pici kortól kezdve ott van a gyerekek mellett, vagyis preventív programként működik. Mi ennek a jelentősége?

Rengeteg kutatás igazolja, hogy a hátrányokat kompenzáló programok annál hatékonyabban működnek, minél korábban avatkoznak be. Itt egészen sokáig visszamehetünk az időben: már a születés idején érdemes lehet belépni a gyerekek életébe, de akár még eggyel visszább léphetünk, a fogantatásig, vagy addig, hogy egy gyerek csak akkor foganjon meg, amikor a szülei valóban szeretnék őt. Mi jelenleg kora gyerekkorban kezdjük a munkát: a falvakban gyakorlatilag születésüktől be tudnak kerülni a babák az InDaHouse-ba, a fügödi cigánytelepen pedig egyéves kortól várjuk a kicsiket. Ennek óriási jelentősége van, hiszen már az óvodában hatalmas különbség lehet a gyerekek készségei között attól függően, hogyan nőttek fel – milyen ingerek érték őket, hány könyvük van, hány játékkal töltött órát biztosítottak nekik a szüleik, és így tovább. Szintén problémát jelent, hogy ezeken a településeken sok szülő egyáltalán nem tudja, hogy a kicsiket fejleszteni kellene: számukra a szülői kompetenciák sokszor a gyerekekről való gondoskodást foglalják magukban, a gyerekek tanításáról úgy tudják, hogy az intézmények feladata. De van például egy korábbi InDaHouse-os gyerekünk, aki ma már maga is édesanya, az ő gyerekei 2-3 évesen már tudnak számolni, ismerik a színeket, formákat, mivel ez az édesanya már tudja, hogy ezeket ilyen korú gyerekeknek otthon is meg lehet tanítani. És ahogyan ez a lány is elmondta, az ő gyerekei okosabban mennek óvodába, jobb esélyekkel érkeznek majd az iskolába, jobb esélyekkel indulnak neki az életnek. 

Az iskolába érkezve a hátrányos helyzetű gyerekek súlyos, akár többéves lemaradásai már gyakorlatilag behozhatatlanok. Emiatt a tanárok frusztráltak velük, nem tudják hatékonyan fejleszteni őket és irreális elvárásokat terhelnek rájuk. A pedagógusok és a gyerekek között megromlik a kapcsolat, a gyerekek még motiválatlanabbak lesznek a tanulásban, tovább romlanak az eredményeik, a tanárok még idegesebbé válnak– látszik, milyen ördögi kör ez. Ezen a ponton már nem igazán tudnak sikertörténetek kerekedni.

Tíz év már hosszú idő, a 2014-ben tanított gyerekek mára nagyok. Mennyire tudjátok hosszú távon követni a gyerekeket? Milyen életutakat láttok? 

Ez egy kicsit összetettebb kérdés: akik annak idején kamaszként kerültek be hozzánk, csak rövid ideig voltunk velük, és ők már akkor rajta voltak egy életpályán, amire nem igazán tudtunk jelentős hatást gyakorolni. Viszont az ő gyerekeik már többnyire születésük óta járnak az InDaHouse-ba: náluk lesz majd igazán látványos a hatás. Akik kiskamaszként kezdtek, ők még javarészt iskolába járnak – akik lemorzsolódtak az oktatásból, szinte mind korán szülők lettek, ami egy jellemző összefüggés – akik pedig még egészen kicsik voltak, jelenleg is velünk vannak a programban. Az ő esetükben már tudunk segíteni, hogy olyan középiskolába járhassanak, amilyenbe szeretnének, és ami ideális a számukra. Nagyon sokáig problémát jelentett egyébként, hogy a szülők nem akarták elengedni a gyerekeiket a távolabbi, de jobb miskolci iskolákba, de néhány éve sikerült átütni ezt a falat, és már többen is Miskolcra járnak suliba. Most egyébként megvan az első egyetemista gyerekünk is, aki Budapesten tanul – ez óriási dolog, remélem, sokan követik majd őt.

De a gimnáziumi továbbtanulás látványosan megugrott? 

Az az igazság, hogy akik most a továbbtanulásnál tartanak, még nagyon nagy lemaradásokkal indultak neki az általános iskolának. Márpedig a gimnáziumi felvételhez jó általános iskolai eredményekre van szükség, és ezen sok gyereknél már nem volt lehetőségünk változtatni, amikor beléptünk az életükbe. Ez a hatás majd remélhetőleg később fog érvényesülni, azoknál a gyerekeknél, akik már pici koruktól benne vannak a programban. De abban mindenképpen tudjuk segíteni a nagyobbakat is, hogy eljuttatjuk őket a kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Dr. Ámbédkar Iskolába, ahol szakmát is kaphatnak, vagy érettségit szerezhetnek. Illetve idén először az Arany János tehetségprogramba is bekerült tőlünk három lány, ezzel kapcsolatban elég nagy reményeink vannak: ők kapnak egy hátrányledolgozó, felkészítő évet, majd ezt követően gimnáziumi oktatásban részesülhetnek.

Szerinted az InDaHouse mennyire képes ellenpontot szolgáltatni az országban domináló rasszizmussal szemben? Nem félsz, hogy ez a hely olyan burokként működik a gyerekek életében, ami nincs összhangban a rájuk váró magyar valósággal?

Az InDaHouse-nak épp az a legfontosabb feladata, hogy kompenzálja a társadalmi szintű rasszizmust. Ezeknek a gyerekeknek, ha nem lenne az InDaHouse, gyakorlatilag a tanáraik lennének az egyedüli nem cigány személyek az életükben. És hát, ahogy előbb kifejtettem, amit a legtöbbször tőlük kapnak, az nem éppen biztató visszajelzés a többségi társadalom részéről… A faluban a cigány és a nem cigány gyerekek között ritkán van  keveredés, az iskolában pedig szintén más elbánásban részesülnek a cigány és nem cigány gyerekek. Az InDaHouse erre kínál egy alternatívát azzal, hogy felülírja a gyerekek alapélményét, miszerint a többségi társadalom nem hisz bennük és nem szereti őket. Itt az évek során több száz ember munkáján keresztül tapasztalhatják, hogy elfogadják és támogatják őket, ráadásul azt is látják, milyen sokféle életutat, karriert lehet építeni. És ez jóval többet ér, mint arról papolni, hogy érettségizz le, és akkor majd azt csinálhatod, amit szeretnél. Mindazonáltal fontos látni, hogy amit az InDaHouse kínál, az csupán egy faktor a sok közül, ami egy gyerek fejlődését befolyásolja – ilyen például az iskola vagy a családi környezet. A sok hatás keverékéből fog kialakulni, hogy meddig tudjuk kísérni őket, de az biztos, hogy erőszakkal senkit sem tudunk és nem is akarunk elrugdosni az érettségiig vagy az egyetemig.

Szerinted lehetséges volna az InDaHouse által végzett munkát állami szinten is megvalósítani és országos szintre is kiterjeszteni?

Először is kettébontanám a kérdést. Szerintem az InDaHouse társadalmi elfogadást segítő funkciója állami szinten úgy nézne ki, hogy az állam először is deklaráltan tiltja a diszkriminációt és határozottan megszünteti azokat a helyzeteket, amik a gyerekek 25 százalékát megfosztják a lehetőségeiktől – legyen szó az egészségügyi ellátásukról vagy a személyiségük kibontakoztatásáról. Ha az egyenlőség, sokszínűség és emberi méltóság elfogadásával kapcsolatos törvényeket hoznának és az egész lakosságot elérő kampányokat indítanának, akkor ezek az értékek szép lassan lecsorognának a társadalom egészéhez, és így valódi hatást érhetünk el. Ami pedig az InDaHouse szakmai módszertanát illeti, az simán adaptálható volna. Mi például a kora gyerekkori program keretében kimegyünk a családokhoz és ott, a saját otthonaikban foglalkozunk a gyerekekkel. Az államnak is be kellene látnia, hogy a leghátrányosabb helyzetű családok nem feltétlenül fogják igénybe venni a hasonló szolgáltatásokat, nincsen partneri kapcsolatuk a védőnővel, az ellátórendszerrel. A mi önkénteseink kimennek a cigánytelepre, leülnek a földre és ott, a család életterében töltenek el 45 percet a gyerekekkel – ez már önmagában elképesztő alázatról tanúskodó gesztus, ami nem is marad eredmény nélkül. 

Ritók Nóra gyakran írja, hogy bizonyos közéleti történések kapcsán elképesztő csalódottságot és csüggedtséget él meg, gyakorlatilag folyamatos ellenszélben kell végezni ezt az eleve megterhelő munkát. Veled is előfordul, hogy – ha csak ideiglenesen is – elveszíted a lelkesedésedet?

Igyekszem mindig azt nézni, amire hatással lehetek – a többivel pedig próbálok nem foglalkozni. És szerencsére azok a dolgok, amikre van hatásom, olyan sok munkát adnak, hogy nincs is igazán lehetőségem máson rágódni. (Nevet) De persze a munkánk során mi is találkozunk borzasztóan felháborító esetekkel, leginkább azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem szolgálja a rendszer ezeket a gyerekeket. De itt is próbáljuk inkább cselekvésbe fordítani a felháborodást, mostanában kezdünk eljutni oda, hogy ezeket az eseteket szeretnénk jogvédő szervezetekkel együttműködve jogi útra terelni. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet hagyni, és ha tudomásunk van róluk, akkor már felelősséggel tartozunk ezért.

Idén ünneplitek 10. évfordulótokat. Mit tartasz az InDaHouse legnagyobb sikerének és mit kívánsz magatoknak a következő tíz évre?

A legnagyobb siker talán az, hogy még létezünk. Amikor tíz évvel ezelőtt elindultunk, bár tényleg nagyon biztos voltam benne, hogy hosszú távra akarok tervezni, még nem tudhattam, hogy ez valóban sikerülni fog-e. És persze azt is elképesztő látni, hogy mivé nőtte ki magát az InDaHouse tíz év alatt. 300 gyerek, 300 önkéntes, 20 munkavállaló, 3 saját ház… ezt annak idején el sem tudtam volna képzelni. A következő tíz év talán leginkább a professzionalizálódás és a stabilizálódás időszaka lesz – ezek természetesen eddig is fontos törekvések voltak, de az elmúlt tíz évben tényleg rengeteg tapasztalatunk gyűlt össze, amiket tudatosan be kell építeni a működésünkbe. Ez egy elég komoly feladatnak ígérkezik.

Olvass tovább

„Nincs az az iskola, ahol ezt meg lehet tanulni”

Hétköznap suliba járnak, hétvégente pedig roma gyerekekkel tanulnak egy borsodi faluban. Megnéztük munka közben az InDaHouse gimnazista önkénteseit!