Légrádi Gergellyel való találkozásom előtt nem tudtam, milyen emberrel fogok beszélgetni, hiszen aki egyszerre képes ennyi különböző területen helytállni, sőt a maximumot nyújtani, fegyelmezett személyiségre utal.
Ügyvéd, író, az eSzínház alapítója, vezetője vagy. Minek tartod te magad elsősorban?
Elsősorban gondolkodó, figyelő embernek tartom magam, és ebben az állapotban különböző dolgokat csinálok. Nem azonos időben, tehát nem multitaskingolok, nem vezetem az eSzínházat és írok regényt egy időben, hanem hol tervezetten, hol ritmustalanul teszem a dolgom.
Említetted az érzelmi intelligenciát… Míg az íráshoz kellenek érzelmek, addig az ügyvédi munkádban ez nem jelent hátrányt?
Az érzelmi intelligenciának és empátiának nagyon sok rétege, és még több felhasználási területe van. Ha valaki ügyvédként dolgozik, mint például én, az nem csak abból áll, amit a sorozatokban látsz, hogy egy pulpitus mögött valaki nagyon összeszedetten elmondja a véleményét, vagy éppen megkérdezi az ügyfelet egy csomó mindenről, majd leül és ír egy remekbe szabott szerződést. Az én esetemben például arról is szól, hogy egy csapatot vezetek az ügyvédi irodában és arról, hogy a munkatársaimat hogyan motiválom, hogyan figyelek oda arra, hogy ő éppen egyébként családanya vagy családapa, kimerült-e, mi motiválja, milyen karriermodell illik hozzá. Ezekben a tevékenységekben igen nagy szerepet játszik az empátia, miközben persze az ügyvédi munka jórészben abból áll, hogy dolgozol, munkát szerzel és kiállsz egy konferenciára és beszélsz. De érzelmi intelligencia nem csak a jogászi szakmához kell. Bizonyára szükség van rá az orvosi munkában is, hiszen például amikor bemész a dokihoz, és csak annyit tudsz mondani, hogy itt fáj a hasam, az már az orvosi tudásnak és az empátiának a keveréke, hogyan jön rá az a belgyógyász, hogy mi a bajod. Ugyanígy, amikor bejössz hozzám és szeretnél egy szerződést, mert mondjuk szeretnél egy céget csinálni és abban ilyen-olyan tevékenységet végezni, akkor én tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy ez létrejöhessen, de ahhoz, hogy pontosan megértsem, hogy te mit szeretnél, egyrészről meg kell értenem a motivációidat, másrészről a céljaidat le kell fordítsam egy olyan logikára és kommunikációs nyelvre, amit jognak hívnak. Ebben segít – többek között – az érzékenység, az empátia.
Akkor kicsit pszichológus is vagy?
Abban az értelmében talán igen, hogy fókuszáltan figyelem a másik embert, hovatovább figyelem magamat ugyanabban a szituációban egyfajta „külső kameraállásból”. Illetve, másfajta a minősége a figyelemnek, amivel élek és alkotok. Vegyünk egy fényképet példaképpen: a legtöbb ember egyszerűen csak megnézi, és azt látja, ami rajta van. De én azt is „megnézem”, ami lemaradhatott a képről. Ha más lett volna a képkivágás, akkor mit látnék, akkor is ugyanazt mutatná a kép, akkor is ugyanaz lenne az üzenete? Az pedig már más lapra tartozik, hogy amikor írok, az egy igen magányos tevékenység, nem csapatmunka, nem olyan, mint a filmkészítés vagy egy színházi próbafolyamat, ahol ott van a dramaturg, a rendezőasszisztens, a világosító és sorolhatnám. Az írásban nem csupán egyedül vagy, hanem mindenki te vagy. Ha nem ismered mélységben az összes szereplődet, nem tudod – sőt, nem tudod képviselni – mindenkinek az igazságát, akkor azt a szöveget nem fogod tudni jól megírni. Ezért, ha úgy tetszik, mivel sokat gondolkodom az emberi kapcsolatokról, az emberi viszonyrendszerekről, majd a különböző napszakokban dolgozom is ezekkel, botcsinálta módon foglalkozom pszichológiával.
Mondtad, hogy az írói szerepkör magányos, de te igazából nem is erre készültél. A Színművészetire felvételiztél….
Amikor elvégeztem a gimit, egyszerre jelentkeztem a színművészetire és a jogra. A jogra felvettek, míg a színművészetin kiestem az utolsó fordulóban. Majd amikor befejeztem a jogot, pont az államvizsga időszakában jelentkeztem a színházi rendezőire, ott is az utolsó fordulóban estem ki. Inkább úgy fogalmaznék, hogy jogi pályára nem készültem, hanem szinte kizárásos alapon adott volt. Ugyan jogász nem volt a családban, viszont nem mutattam jelentős tehetséget a reál tantárgyakban, a bölcsészkar se nagyon vonzott, orvosnak nem akartam menni, annyira jól nem is sportoltam, ezért maradt a jog, és annak az ígérete, hogy ebből még bármi is lehet.
Hogy kanyarodtál az írás felé?
A szövegelemzés, mint olyan, általános iskolás koromban szegődött mellém, ugyanis nyolcéves koromtól a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának voltam a tagja. Itt mikrofonkezeléstől beszédtechnikán át elképesztő mennyiségű helyzetgyakorlatot csináltunk, és a rengeteg szöveget elemeztünk. Így akarva-akaratlanul nagyon sok mindent megtudtam gyerekként ezekről a szövegekről, ráadásul tulajdonképpen játékkal. Aztán jöttek a gyerekszínész szerepek, elsősorban színházakban. Ahogy aztán kezdett kikopni az életemből a színház, azt vettem észre, hogy mellém szegődött az írás, illetve nem tudom megmondani, hogy én szegődtem-e mellé, vagy ő mellém, de azt vettem észre, hogy az egyetemi évek alatt egyre többet írok. Útinaplóktól kezdve, amatőr előadások szövegein át egészen a színházi kritikákig írtam mindenfélét. 2007-ben jelent meg első kötetem Titokfa címmel. Innentől kezdve az élet dolgairól a szövegek által, a szövegekkel együtt gondolkodtam. Más lefesti, elénekli, kifutja magából, én meg írok róla.
Februárban jelent meg legújabb könyved Falaink címmel. Elég nehéz témát dolgoz fel, egy egyedülálló anya és a fia életét, kapcsolatát. Miből merítetted az ihletet ehhez a nem túl egyszerű témához?
Arról írok, ami nem hagy nyugodni. A Falaink megírásakor erősen foglalkoztatott a valóságérzékelésünk, annak relativitása. És az, hogy milyen felelősség, pontosabban felelősségünk származik abból, hogy ugyanarról a dologról neked teljesen más a megértésed, mint nekem. Mennyi félreértésnek az az egyszerű oka, hogy valójában nem ugyanazt képeztük le ugyanabból a történésből, egyszerűen máshogy emlékszünk rá. Ezt teszi még összetettebbé az, ha valaki más, mint a többiek, más, mint amit mi normálisnak gondolunk. Nem hagyott nyugodni, hogy vajon ezeknek az embereknek a nagyon sokszor introvertált világa mögött ott belül mi rejtőzik, hogyan gondolkodhatnak. Nekem eszembe se jutott iskolás koromban, hogy az, akit éppen megbuktatnak matematikából, esetleg nem önszántából buta, lehet, hogy éppen abúzus érte, lehet, hogy válnak a szülei. Amikor apává váltam, gyermekeim lettek, akkor jöttem rá, hogy ebből a szempontból mennyire szimplifikáltan láttam a világot és bizony lehetséges, hogy én is hozzájárultam ezeknek az embereknek a meg nem értettségéhez. A regényhez egyébként a trigger az volt, hogy néhány éve elmentem egy szülői értekezletre. Az egyik gyermekem akkor egy tanulócsoportba járt, ahol egyébként sok mássággal is élő gyermek is volt. Volt egy végtelen rossz kisfiú a csoportban, akit én nem ismertem. Mint kiderült, miatta hívták össze a szülőit. Az anya pedig beszélt és sírt és védekezett és könyörgött, én pedig már rég nem ott voltam a szülőin, a tanteremben, hanem arról gondolkodtam, hogy milyen lehet ennek a számomra ismeretlen gyereknek a mozija, miért lett olyanná, amilyen, vajon tehet-e róla az anyja, hol van az apja (akiről egy szó sem esett), hogyan éli meg mindezt az anya és persze mi, a külvilág. Szóval ott és akkor engem elveszített a szülői értekezlet, viszont elkezdtem írni a regényt.
A műveidnek mi a célja? Igazságkeresés? Az olvasók szemének felnyitása?
Én alapvetően azokat a művészeti alkotásokat szeretem, amelyek izgalmas, inspiráló kérdéseket, témaköröket feszegetnek. Elgondolkodtatnak, behívnak a saját terükbe és megpróbálnak annyi kapcsolódási lehetőséget adni, hogy azonosulni tudjak. Azaz akarva-akaratlanul szembesítésre, önvizsgálatra késztetnek. Mi más lehet a célom íróként, ha nem ilyen szövegek megalkotása?
Kanyarodjunk a színház felé. Az eSzínház vezetője vagy. Mesélj nekünk erről? Ezt a Covid hozta életre?
Jóval korábban, 2016-ban indult el, amikor is kiderült számomra, hogy egyrészről évek óta eltűntek a minőségi tévéfelvételek, másrészről kezdtek kikopni a színházakból az olyan alapvető szakmák, mint a jelmeztervező, jelmezfestő, világítással foglalkozó szakemberek. Arra gondoltam, hogy ezen változtatni kellene, ezért vezető színházcsinálókkal karöltve létrehoztam egy nonprofit szervezetet: ez lett az Alapítvány a Magyar Színházakért. Elsőként video on-demand tartalomban gondolkodtunk, tehát valami olyasmiben, ami olyan mint egy videótár, egy enciklopédia, csak nem filmet és sorozatot nézel, hanem színházi produkciókat. Már negyedik éve rögzítettük profi filmes stábbal az előadásokat, amikor 2019-ben elkezdődött az online streaming platform fejlesztése, aztán jött 2020. március, lockdown, és akkor azonnal jelentkezett egy másfajta igény, hiszen ott volt a virtuális fal: a néző kint, a színészek bent, a néző kultúrát szeretne fogyasztani, a színészek meg játszani. Ezért újraterveztünk, és átálltunk arra, hogy minél hamarabb lehessen élőben streamelni, és így 2020 szeptemberében elindult az első magyar online színházi platform, az eSzínház.
Van terved erre az évre? Konkrét célod?
Szeretném a kollégáimmal megcsinálni 4. eSzínház Fesztivált, mert úgy látom, hogy míg a nézők szeretik, úgy a színházi szakma értékesnek tartja és várja. Ami az ügyvédi munkát illeti, ott szeretnék némileg kevesebbet dolgozni, és továbbra is nyakig benne lenni azokban a dedikált ügyekben, amelyekben szerepet vállalok. Van egy új színpadi szöveg elképzelésem, aminek a jó részével megvagyok, és igazán remek lenne, hogy egy direktor vagy egy rendező elkezdene hinni benne. A darab egyébként jó részben a valóság érzékelésének relativitásáról szól, és arról, hogy mennyire lehet megosztani a néző figyelmét. Az előadás egyik fő célja az, hogy élő egyenesben megmutassuk azt, hogyan is érthető tetten, hogy ugyanazt a valóságot máshogyan érzékeljük és értékeljük, azaz hogyan keletkeznek – az akár életre szóló – félreértések. Belátom, ez bizonyos szempontból kísérleti színház, így bátorság kell majd ahhoz, hogy ezt egy színház, egy társulat bevállalja. De be fogja, ebben biztos vagyok, csak az a kérdés, mikor.
Szöveg: Bárdossy Adrienn Fotó: Szalontai Zoltán
