A férfi, aki bejön nekünk: Bélteki Béla, gasztroinfluenszer és orvostanhallgató

Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ha láttunk az Instagramon vagy a Tiktokon egy pörgős főzős videót ízletes, de egyszerű fogásokról, szóviccekkel és csajozós dumákkal megfűszerezve, akkor valószínűleg a Béla Snacking egyik videójába botlottunk.

Ismerjétek meg közelebbről Bélteki Bélát, aki nem mellesleg a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán tanul. Kérdeztük múltjáról, jelenjéről, jövőjéről és arról az örök érvényű kérdésről, hogy mégis ki a jobb szakács.

Mi volt az álommelód kisgyerekként?

Olyan 4 éves koromig kukás, de semmilyen esetben sem a sofőr, hanem aki hátul áll és dobálja a szemeteszsákokat. Aztán 4–6 évesen motorversenyző, de ezzel csak annyi volt a baj, hogy semmit nem tudtam a motorokról. Ezután született meg bennem az orvoslás gondolata, és végül ezt is választottam pályámnak, most pedig itt vagyok az utolsó évem végén.

Milyen egy chilles vasárnapod?

Picit chillesebb, mint egy chilles szombatom. Késő reggel felkelek, főzök magamnak egy kávét, viszont nem iszom meg egyből, mert ha ébredés után egyből bekávézom, akkor kilépek a tér-időből, és fél óráig azt se tudom, hogy hol vagyok. A nap további részében tájékozódom arról, mi történt, ameddig aludtam, általában videó formájában, nehogy olvasni kelljen, mégiscsak vasárnap van. (Nevet – szerk.)

Délután elmegyek mozogni, általában futni szoktam, pedig rühellem. Ha már rajtam van a cipő, és elindulok, akkor megkérdőjelezem, hogy jó ötlet volt-e, de vissza már nem fordulok. Este pedig főzök, aztán valami agyrohasztó netflixes sorozat mellett eggyé válok a kanapéval. Igazából minden napom, ha jól alakul, akkor így végződik, mert számomra ez a legchillesebb módja a nap lezárásának.

Emeld ki egy green és egy red flaged!

Kezdem a red flaggel: nagyon határozatlan vagyok a jövőmet illetően. Ez szerintem sokszor megnehezíti a velem való kapcsolódást, mert nehezen tervezek, sosem tudom időben, hogy akár fizikailag, akár szellemileg mit akarok a környezetemtől. Nincsenek hosszú távú céljaim, rövid mérföldkövekkel dolgozom. Éket tud verni közém és egy másik ember közé, hogy nehéz velem tervezni. A green flagem, hogy nagyon lelkiismeretes vagyok. Ha valaki vagy valamilyen projekt fontos számomra, ahhoz minden időmet és energiámat szívesen alá tudom rendelni. Ezt egyáltalán nem kell áldozatszerepként felfogni, őszintén vetem bele magam.

Mikor kezdett el foglalkoztatni a főzés?

A főzést az evés szeretete előzte meg. Túlsúlyos gyerek voltam, de nem az a cukimuki dundibb fajta, inkább az, akinél már 13 évesen látszott, hogy magától nem fogja ezt elhagyni. Változtatni kellett az egészségem érdekében. 15 éves koromig fogyókúráztam, és ebben az évben kezdtem el magamnak ételeket készíteni. Leggyakrabban rántottát készítettem, annak minden lehetséges variációját, így ma már nincs olyan rántotta Magyarországon, amit ne sütöttem volna meg.

Már akkor éreztem, hogy ez kikapcsol, és a szüleim is észrevették, hogy mennyi időt töltök a vacsora elkészítésével. Hatalmas salátákat dobtam össze (nem ettem sok kolbászt vagy rántott húst, mert az hizlal), olyan válogatásokat csináltam, hogy a hűtő teljes permutációja megjelent a tányéromon.

A karantén alatt, amikor mindenki unatkozott és mindenkinek nagyon sok ideje volt, előjöttek a régi hobbik, vagy kerültek újak. Nekem a főzés volt, mert a TikTok először főzös videókat dobott fel és így az nyert. Ha olyanokat mutatott volna, hogyan kell zenélni, kertészkedni vagy horgolni, lehet, most teljesen más lenne az életem. Az is közrejátszott, hogy csak boltba lehetett menni, így az lett a menekülőutam, hogy mindennap elmentem vásárolni. A napjaim is szinte csak ebből álltak: főzés, evés, főzés, evés.

Gasztroinfluenszernek tartod magad?

Szerintem a fogalom összes kritériumának eleget teszek. Gasztronómiai tartalommal foglalkozom, vannak szponzorált tartalmaim, esetleg egy icipici befolyásom is van emberekre, úgyhogy kimerítem a fogalom minden jelentését. Ettől függetlenül azt látom, hogy a szakmán belül ennek van egy másik jelentése is. Amikor együttműködésről van szó,  mindig különbséget teszek, hogy elsősorban nem influenszer vagyok, hanem tartalomgyártó. Többször előfordult már, hogy gasztrobloggernek neveztek, amibe én mindig beleegyeztem, mert ez régebbi és közérthetőbb fogalom. Azonban magamban mindig elkönyvelem, hogy valójában mégsem vagyok az, mivel soha nem volt kapcsolatom a bloggerkultúrával. Távol áll tőlem az, hogy véleményt formáljak vagy értékeljek valamit, például egy éttermet.

Az idén több szponzorált tartalmat is láthattunk az oldaladon. Vannak-e feltételeid arra vonatkozóan, hogy milyen megkeresésnek teszel eleget?

Igen, nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért van lehetőségem megválogatni a szponzorációim. Ha minden együttműködésre le kéne csapnom, mert kevés van, vagy mert csak ezen a lábon állnék, az nem lenne fenntartható. Szerintem így egészséges, és nyugodtan alszom akkor is, ha egy együttműködés valamiért mégsem jön össze. Nem feltételem, hogy kizárólagosan gasztrotartalmaim legyenek. Ebből a szempontból tudok érvényesülni az influenszerléttel.

Amennyiben felkérne egy magyar ruhamárka vagy kézműves, fenntartható termékeket gyártó cég, akkor velük tudnék együttműködést kötni. Bárkinek adok közönséget, akivel teljesen egyetértek, ahol szimpatikus a vezetőség, a marketingcsapat. Ellenben nem tudok azonosulni olyan márkákkal, akik kommersz termékeket gyártanak és ezek túlfogyasztására, túlpörgetésére hajtanak, vagy nem voltak szimpatikusak a korábbi kampányaik, együttműködéseik.

Hogyha ételről vagy italról van szó, az legyen mindenképpen egészséges. Egy nagy üdítőmárkának a hagyományos, szupercukros üdítőjével biztosan nem állnék partnerségbe. Számomra már axióma, hogy nagyon óvatosan kell kezelni ezeket az együttműködéseket, mert sokszor az egészségtelen táplálkozás gyökere pont az ilyen népszerűsítésekhez vezethető vissza. Ezért erre különösen figyelek.

Mesélj a közös együttműködésedről a CookieBeaconnel!

Nagyon váratlanul ért, egy ismerősön keresztül kerestek meg, hogy érdekelhet-e engem egy utazás Madeirára egyéb gasztro-tartalomgyártókkal. Először csak annyit fogtam fel, hogy „milyen jó, megyünk Madeirára!”. Később elkezdtem izgulni, hogy mit fogunk ott csinálni, milyen lesz a közösség, vagy hogy megtalálom-e a helyem. De ahogy szépen lassan kibontakozott a dolog, egyre izgatottabb lettem. A Cookie Beacon egy családi kisvállalkozás, és azért szervezték ezt a túrát, hogy népszerűsítsék az új éttermeiket.

Európa több országában is megtalálhatóak, és leginkább olyan országból kerestek tartalomgyártókat, amelyekben akkor készültek megnyitni egy új éttermet. Azért is lepett meg a felkérés, mert nem számítottam arra, hogy egy kisvállalkozás ekkora projektbe vágjon bele, hiszen nagyobb márkáktól is ritkán lehet látni ilyen szervezett túrákat.

A kirándulás lényegében egy vetélkedő is volt. Részt kellett vennünk különböző versenyszámokban, kihívásokban. Az egyik ilyen volt az új süti megalkotása: mindenkinek el kellett készítenie egy Cookie Beacon jellegű süteményt (hagyományos cookie). Ezeket zsűrizték, majd az első helyezést elért süteménye felkerülhetett az étlapra. Nagyon tetszett az össze kihívás, mégis minden feladat közül ez volt a kedvencem, ezt vártam a legjobban. Ritkán lelkesedek be versenyhelyzetekbe, akkor viszont azt éreztem, hogy nagyon jó lenne nyerni. Szerencsére sikerült!

Voltak még más főzős feladatok is, hiszen a Cookie Beacon egy bruncholós hely, így sor került sós kaják elkészítésére is. Az első helyezett nyereménye itt is hasonló volt, bár a győztest konzulensként is alkalmazták. Persze a 4 napos ottlétünk során fontos volt az is, hogy minőségi időt töltsünk Madeirán, így a challenge-ek között túráztunk, gyönyörű helyeket látogattunk, úgyhogy rengeteg élménnyel jöttem haza.

Örülnék, ha egyéb együttműködéseim is hasonló hangulatban és helyszíneken történnének, bár nem tudom, hogy ez mennyire megvalósítható… Én nagyon ajánlom!

Eleinte egyedül kezdted a videózást, de egy jó ideje már van egy társad is. Milyen a közös munka, a munkamegosztás?

Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert ezt viszonylag kevesen szokták ilyen egyértelműen tudni. A társam, egyben legjobb barátom és csoporttársam, Nagy Dávid. Mindig igyekszem neki kreditet adni, de csak annyira, amennyire neki kényelmes. Mindig elmondja, hogy neki a kamera mögött a legideálisabb, mivel ténylegesen a kamera mögött áll, ő az operatőr. Az eseményeken való részvételt én vállalom, bár, ha vihetek kísérőt, Dávid az első, akit megkérdezek, hogy elkísérne-e. Elég vicces, mert már többször is azt hitték, hogy egy pár vagyunk. Régóta, lassan 6 éve jóban vagyunk, a tartalomgyártást pedig kb. 3 éve kezdtem.

Az első másfél évben beszéltünk az egészről, de sosem ötlött fel annak a gondolata, hogy ő is beszálljon. Akkoriban szakítottunk a barátnőmmel, így két egyedülálló, fiatal fiú nyilván belekezdett valami közös hülyeségbe. Ez hatalmas bulinak tűnt, és lekötötte az összes energiánkat és időnket. Olyan olajozottan működött, hogy nőtt a csatorna nézettségének a száma, mivel egyre több és több videó került fel. Azt szeretem a legjobban, hogy továbbra is baráti a forgatások hangulata és ez érződik a videókon is.

A forgatás sokszor olyan, mintha áthívnám Dávidot és egy másik haveromat (az ő szerepe az evés), dumálunk egy kicsit, nem kezdjük el egyből. Sokszor ott helyben találjuk ki a jeleneteket, ízlelgetjük a szavakat, hogy melyik hova illene a legjobban, nyelvi pingpongot játszunk („Tudsz valami jó szót arra, hogy kavarni? A kutyulni nem jó, az már volt… Tuszmákol? Annak pedig semmi értelme sincsen!”). Nem tudom ez meddig tartható így, egy idő után biztosan professzionális szintre kell emelni, de egyelőre szeretem, hogy kötetlenül „hülyéskedünk”.

Most már lassan hivatásos orvos leszel, de a videózást még a képzés alatt kezdted. Mennyire volt nehéz egyensúlyozni a két életformát?

Nagyon szeretnék most csak panaszkodni, hogy szörnyű és mennyire nehéz volt, vagy esetleg kérkedni, hogy nekem ment mind a kettő, de nem megy, mert nem lenne őszinte. A tartalomgyártást negyedéven kezdtem, ez általában az az időszak, amikor az orvostanhallgatók visszanyerik az életkedvüket. Az emberek azt gondolják, hogy az orvosi egyetemen csak akkor van időnk pislogni is, ha kimegyünk egy mosdószünetre, és elvesztettük a magánéletünk minden pillérét.

Ez azonban csak az első két évben igaz, harmadévtől már jelentősen érezhető a légkörváltozás. Nem a tananyag lesz könnyebb, hanem addigra megszokod, és tudatosul benned, hogy innen már nem mész sehová. Enyhül az a gyomorgörcs is, amely megkeseríti rengeteg orvostanhallgató mindennapjait; negyedévtől pedig már rutinszerűen jár az ember egyetemre.

A vizsgaidőszak alatt mindig nagyon sajnáltam, hogy kevesebb idő jutott a videózásra, mert akkor egyértelműen a tanulás volt a fontosabb. Ilyenkor igyekeztünk előre felvenni több videót, de néha pont ez volt a kikapcsolódás. Csak úgy tudtam ép elmével végigvinni a vizsgaidőszakokat, hogy tudtam, ha más nem, akkor legalább a nap végén foglalkozhatok ezzel egy keveset: megvághatok egy videót, kiposztolhatok egy sztorit, egy kicsit sütkérezni a követők szeretetében. Aztán vissza kellett ülnöm a tankönyvhöz.

El tudod képzelni, hogy egyszerre foglalkozz mindkét szenvedélyeddel?

Ahogy mondani szokás: két farkas él bennem. Ha úgy döntenék, hogy a tartalomgyártás az álmom – félreértés ne essék, mert imádom –, azzal annyi a gond, hogy nem tudnám elképzelni, hogy 10 év múlva is ezt csinálom. Szeretni fogom-e annyira, hogy ha nem is mindent, de majdnem mindent feltegyek rá?

A másik aggályom – vagy nevezzük leküzdhető akadálynak –, hogy szükség lesz infrastrukturális növekedésre is. Jelenleg 2 kézilámpával és egy jó telefonnal dolgozunk. Instagramra és rövid tartalmak gyártására tökéletesek, ismerek külföldi tartalomgyártókat, akik szintén csak telefonnal videóznak. A komolyabb tartalomgyártás platformja pedig a YouTube, számomra az igényesség megtestesítője.

Nem olyan értelemben igényes, hogy ott az ember nagyon cizelláltan fogalmaz és magasztos humort használ, hanem igényes képi világot kell teremteni és igényesen kitalált koncepciókkal kell előállni. Nem lehet azt csinálni, hogy felveszünk mindent, aztán majd másfél percet valahogyan összevágunk, mert 5–10 percnyi anyagot kell adni az embernek. Ez több tervezést igényel, és valószínűleg több embert is.

A többiekben is él 2 farkas, várom, hogy kiben melyik győzedelmeskedik. Számomra fontos, hogy a mostani társam mennyit tervez ezzel foglalkozni, hogyan áll az orvosi karrierjéhez, illetve az is, hogy találok-e megfelelő embereket. Egy ekkora projekt igényelne egy profi vágót – jelenleg én vágom a videókat– és esetleg egy szerkesztőt is, aki a műsor kreatív és szervezettségi részével foglalkozna.

Ha összeállna a dream team, a Béla Snacking team, akkor mindenképpen belevágnék. Sőt, ha már létezne ez a YouTube-csatorna, akkor valószínűleg csak egy farkas lenne bennem, mert ebben akkora szabadságot éreznék, hogy biztos lennék, hogy ez az én utam.

Ha mégis úgy döntök, hogy praktizálni fogok, akkor nem vállalnám a tartalomgyártást. Ez két teljesen különböző életforma, két eltérő személyiség. Mentálisan nagyon fárasztó, hogy egyik nap orvos vagy, aki a betegekkel foglalkozik, referál a feletteseinek, reggel úgy kelsz fel, hogy ma orvos vagyok, ennek megfelelően kell eljárnom.

Aztán hétvégén váltani, hogy ma tartalomgyártó vagyok, és mondjuk csajozós poénokat tolni a videóba – ez két teljesen más világ. Nem akarom azt mondani saját magamnak, hogy az egyik élet a másikhoz képest gagyi. Inkább úgy gondolom, hogy teljesen más karaktereket igényelnek. Eddig még nem találtam meg a kettő közötti közös metszetet. Majd a jövő eldönti, hogy melyik fogja dominálni a másikat, és melyik élet, melyik karrier bontakozik ki győztesként.

Hogyan kezelték a szaktársaid, a barátaid a hirtelen jött népszerűséget?

Ők sokkal hamarabb rátaláltak, mint hogy népszerű lettem volna, pedig sosem beszéltem róla, mivel fű alatt, magánprojektként kezdtem. Bár jobban elbújhattam volna, mert amikor valaki megtalálta egy videómat, azt nem rejtette a véka alá. Emlékszem, hogy amikor először meglátták a videót, beküldték a csoportba, és jöttek a „nem bírooom”, „kiégek” és ehhez hasonló üzenetek, én pedig szégyenlősen megkérdeztem, hogy mit gondolnak a videóról.

Aztán szépen lassan látták, hogy visszatérően posztolok, jött második, majd harmadik videó is, akkor már tetszett nekik, elkezdtek biztatni, mindenki hirtelen azt akarta, hogy főzzek neki. Most nosztalgikus visszagondolni, hogy eleinte úgy voltam vele, hogy „nahát, van három videó, most már van négy”, mert sosem gondoltam volna, hogy lesz mondjuk tizennyolcadik vagy esetleg századik. Akkoriban sokat gondoltam erre, ártatlan, gyermeteg módon, „hogy huh, milyen lehet, ha majd lesz sok videóm, felismer valaki”, meg ilyenek.

Összességében nagyon jól kezelték, senki nem mondta, hogy ez nagyon kellemetlen lenne. Számítottam rá, hogy lesz néhány negatív visszhang, mert az orvosi pálya az emberek fejében egy magasztos szakma, és úgy gondolják, már a hallgatóknak is így kellene viselkedniük. Tartottam tőle, hogy lesz olyan, aki majd megmondja, hogy hagyjam abba a bohóckodást, és viselkedjek komoly orvostanhallgatóként. De szerencsére nem szembesültem senki frusztrációjával, és nem ért kritika, hogy rossz úton haladnék.

Változott-e a Béla Snacking célja az indulás óta?

Mindenképpen. Eleinte az volt a cél, hogy megnézzem, tudok-e ilyet készíteni. Nekem nagyon megtetszettek ezek a tartalmak és kihívás volt számomra, hogy tudok-e olyan tartalmat gyártani, ami számomra is szórakoztató, illetve másoknak is tetszik. Tehát az elején teljesen öncélú volt. Nem szeretném főzni megtanítani az embereket, főleg nem ezekkel a rövid formátumokkal.

Azt szeretném, ha minden videó a lehető legmaximálisabb módon szórakoztató lenne, ez pedig általában a főzés rovására megy, mert nem tudok bemutatni minden apró részletet. Mindig igyekszem egy koherens videót összehozni, és amit nem lehet beletenni, akkor azt a leírásban elhelyezni. A Béla Snacking célja csak meghozni az ember kedvét a főzéshez, megmutatni, hogy ez nem ijesztő, sőt, ez magától működő dolog. Odaállsz, elkezded, és pár alkalom után teljesen egyértelművé válik, hogy mit kell csinálnod a konyhában.

Ha már megjött az ember kedve a főzéshez, akkor onnan már nagyon könnyű megtanulni, mert szerintem a legnehezebb leküzdeni azt a prekoncepciót, hogy „nem tudok főzni, ha odaengedsz, felgyújtom a konyhát”.

Anyukád vagy nagymamád főztje?

Anyu, egyértelműen. Édesanyám mindig is nagyon jól főzött, meg is látszott rajtam 13 éves koromig, hogy nagy rajongója vagyok a főztjének és nem voltam rest azzal dicsérni, hogy szedtem repetát. A mai napig bizonyos dolgokat nem készítek el, mert nem akarom felülírni azt a képet, ahogy anyukám elkészített. Ilyenek például a rántott húsok, a húsleves, ezek az igazi vasárnapi ebédek. Néhány videóhoz készítettem alaplevet, de éreztem, hogy az nem az igazi, az az édesanyám területe, és ez így van jól.

Van olyan kaja, amelyet te készítesz jobban, és ezt ő is beismeri?

Nem egy ligában versenyzünk, más sportot űzünk. Ő kajakozó, én meg sportlövész. Teljesen más jellegű képeket készítünk, ezért nem tudjuk összemérni. Én tartok a magyaros konyhától, bár, ha megkívánom, egyszerűbb ételeket elkészítek, mint mondjuk a lecsó vagy a csirkepaprikás, de ezeket nem szoktuk összemérni. Viszont, ha viszek haza valamilyen távol-keleti ételt vagy valami nagyon autentikus olasz ételt, annak mindig nagy a sikere. Ez így tökéletes, mert így sose fogunk anyával összeveszni.

Fotó: Szalontai Zoltán