Ha a fogyás titkos receptjét szeretnénk tudni, valószínűleg ugyanazt az egy szót halljuk majd minden személyi edzőtől, táplálkozási tanácsadótól, motivációs trénertől és nulla testzsírszázalékkal rendelkező Instagram-modelltől: akaraterő. Miközben az elmúlt évtizedekben látványos mértékben és aggasztó gyorsasággal hízott el a teljes emberiség, még mindig alapvetésnek számít, hogy a karcsúság – amennyiben nem kegyes genetikai ajándék – az akarat diadala. Nemet mondani a spagettire és a pisztáciás fagyira, salátát rendelni sült krumpli helyett, kora reggel felkelni és kimenni futni a Margit-szigetre. Ahelyett, hogy az élelmiszeripar gyakorlatait, a reklámipar és a média felelősségét vagy az oktatás hiányosságait problematizálnánk, egyszerűen rátoljuk a teljes felelősséget az egyénre, és egyúttal a megoldást is rábízzuk. Ráadásul úgy hagyjuk teljesen magukra az elhízott embereket, hogy közben pontosan tudjuk, ugyanolyan potenciálisan halálos egészségügyi problémáról beszélünk, mintha például daganatos megbetegedésről lenne szó. A kövérség eszerint tehát nem társadalmi probléma, hanem az egyén morális kudarca. Nem véletlenül vált a túlsúly a populáris kultúrában a lustaság, falánkság és úgy egyáltalán a gyenge jellem egyetemes szimbólumává.
Johann Hari Csodapirula című friss kötetében az egész világot felforgató új típusú fogyasztó gyógyszerek kapcsán járja körül a hízás és fogyás dilemmáit. A gyógyszerek kockázatainak és előnyeinek listázása mellett kimerítően megvizsgálja a globális elhízottság mögött húzódó okokat is, és arra is kitér, hogy milyen lehetőségei vannak a fogyásra azoknak, akik nem tudják vagy nem akarják beszúrni a diabéteszesek számára kifejlesztett csodaszereket. És arra jut, hogy az ő helyzetük egyáltalán nem biztató.
Az akarat kudarca, a biológia diadala
A fogyókúrák alapvető logikája nem túl bonyolult: ha kevesebb kalóriát viszel be, mint amennyit elégetsz, fogyni fogsz. Ezzel nem is érdemes vitatkozni, a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire fenntartható hosszú távon ez a működés. A fogyókúrák ugyanis az első napokban vagy akár hetekben szinte mindig sikeresnek mondhatóak – pláne akkor, ha a diétázó jelentősebb súlyfelesleggel vág neki. Elkezdjük csökkenteni a napi bevitt kalóriamennyiséget és szinte olvadnak le rólunk a kilók, a változás pedig akár már néhány hét múlva látványos lehet. Eddig sima ügy.
A problémák hosszú távon jelentkeznek. Hari kötetében megemlíti Traci Mann kutató pszichológus több mint 2000 fogyókúrával kapcsolatos tudományos kutatást áttekintő metaanalízisét, amelyből az jött ki, hogy bár a különböző népszerű fogyókúrák rövid távon mind hatásosnak bizonyultak, ezek csak rövid időn át követték az alanyokat. A kutató mindössze 21 olyan tanulmányt talált, amelyekben két vagy több éven át követték a vizsgálati személyeket: ezekből az derült ki, hogy ha belekezdünk, a fogyókúrázók két év után átlagosan alig egy kilóval nyomtak kevesebbet, mint a diéta kezdete előtt. Vagyis az alanyok a kezdeti sikerek után idővel rendre visszaszedték a leadott súlyt.
Mindez valószínűleg összecseng a legtöbb ember személyes tapasztalatával. Ha nem is tudatosítottuk magunkban korábban ezt a jelenséget, biztosan sokunkkal előfordult már, hogy sikerült látványosan lefogynunk, de idővel valahogy szép lassan, alattomosan visszakúsztak a kilók. Így kerülnek be sokan az ördögi jojóeffektusba, vagy adják fel egy ponton az egészséges testsúly elérhetetlennek látszó vágyképét. Hari a könyvében szeretett volna választ találni erre az egyszerre csüggesztő és aggasztó jelenségre, a választ pedig az úgynevezett bio-pszicho-szociális modellben lelte meg.
Minden ellenünk játszik?
A bio-pszicho-szociális modell tulajdonképpen olyan keret, ami holisztikus módon egyszerre három különböző nézőponton keresztül igyekszik magyarázni bizonyos jelenségeket. Ugyanez adaptálható az elhízásra is. Az egyik legizgalmasabb aspektus a biológiai háttér, itt tárulhatnak fel ugyanis olyan jelenségek, amik megmagyarázhatják, miért érezzük úgy gyakran, mintha minden akaraterőnk ellenére a szervezetünk „nem akarná” elengedni a túlsúlyt.
A ’60-as, ’70-es években a kutatók azt gondolták, hogy minden embernek van egy természetes, veleszületett „alapsúlya”, egyfajta genetikai beállítottság, ami meghatározza, hogy mennyit is kell nyomnunk. Az elmélet szerint a szervezetünk mindig arra törekszik, hogy tartsa magát ehhez az „alapbeállításhoz” – ezt különböző belső mechanizmusok, például az anyagcsere vagy az emésztés szabályozásával éri el. Aztán amikor a világot elérte a globális túlsúlyjárvány, a kutatók kénytelenek voltak újragondolni ezt az elméletet. Néhányan arra jutottak, hogy az alapsúly továbbra is létezik, ez azonban nem előre determinált, hanem „szerzett” sajátosság. Vagyis ha egyszer elkezdünk meghízni, az alapsúlyunk nagyobb lesz, és a szervezetünk arra törekszik majd, hogy megtartsa ezt a nagyobb súlyt. Ennek érdekében lassul az anyagcserénk, felborul a hormonháztartásunk, nehezebben érjük el a teltségérzetet és gyakrabban érezzük majd magunkat éhesnek. Michael Lowe kutató szerint ennek evolúciós oka lehet – mivel az emberiség történetének jelentős részében sokkal inkább az éhezés volt jellemző, az emberi test arra rendezkedett be, hogy a pluszkilókat igyekezzen megtartani a későbbi ínséges időkre. Minél inkább próbáljuk magunktól megvonni a kalóriákat, a szervezetünk az úgynevezett „anyagcsere-kompenzációval” annál jobban igyekszik lassítani az anyagcserét és elraktározni a zsírt.
Szintén problémát okozhat, hogy a zsírsejtek egy leptin nevű anyagot termelnek, ami segít az idegrendszerünknek jelezni a teltségérzetet. Amikor fogyni kezdünk, a zsírsejtek zsugorodni kezdenek, kevesebb leptint termelve, így sokkal éhesebbnek érezhetjük magunkat diéta közben. Ezzel párhuzamosan ráadásul egy másik hormonális változás is zajlik: a súlycsökkenés hatására emelkedik a ghrelin szintje, ami szintén az éhségérzet fokozódásához járul hozzá.
Hari a biológiánkon kívül leginkább a modern környezetet okolja az elhízásért és a fogyókúrák sikertelenségéért. Sokkal, de sokkal nehezebb úgy kitartani, ha úton-útfélen cukros és zsíros finomságokba botlunk, ráadásul a modern élelmiszerek jó része sokkal kevésbé járul hozzá a jóllakottságunkhoz. Lowe szerint modern világunk „obezogén környezet”, vagyis olyan élettér, ami sokkal inkább hajlamosít minket az elhízásra. Arról nem is beszélve, hogy sokak számára az étellel való negatív érzelmi-mentális kapcsolat vagy éppen az egyéb traumák is nagyban megnehezítik a fogyást.
A Csodapirulában Hari érzékletes párhuzammal beszél a fogyókúrák sikerének esélyeiről. Természetesen akaraterővel lefogyni nem lehetetlen. Ahogyan lehetséges oxigénpalack nélkül megmászni a Mount Everestet vagy milliókat nyerni Las Vegasban ruletten. Egyik sem lehetetlen – csak baromi nehéz és sok szerencse is kell hozzá.
Hari idéz más kutatásokat is a téma kapcsán. „2001-ben a University of Kentucky kutatócsoportja megvizsgálta az Egyesült Államokban működő fogyókúrás programok eredményeiről készült legmagasabb minőségű tudományos kutatásokat, és azt találták, hogy a vizsgálati személyek öt évvel a programban való részvétel után átlagosan körülbelül 3 kilóval, vagy a korábbi testsúlyuk körülbelül 3 százalékával lettek könnyebbek, ami statisztikailag szignifikáns eredménynek számít. Nem elhanyagolható siker – de azért nem túl jelentős. A Rhode Island-i Brown Medical School Kutatói felmérték a rendelkezésre álló szűkös tudományos eredményeket, többek között vizsgáltak egy kutatást, amelyben összesen 4000 olyan embert követtek, akinek sikerült jelentős súlyfeleslegtől megszabadulnia. Kiderült, hogy az emberek körülbelül 20 százaléka mondható sikeresnek a fogyókúrázásban, amennyiben siker alatt azt értjük, hogy képesek vagyunk a testsúlyunk minimum 10 százalékát leadni, és legalább egy éven keresztül megtartani az új testsúlyt.”
Ha neki sikerült, neked is fog
Mindezek alapján akár megnyugtató gondolatnak is tűnhet, hogy a fogyás kis túlzással lehetetlen a modern civilizációban, de akkor mi a helyzet a látványos, több tíz kilós fogyásokat bemutató „motivációs” Facebook- és Instagram-posztokkal? Ahol az egyik oldalon a szomorú és túlsúlyos ember áll, míg a másikon a karcsú, izmos, kicsattanó mása mosolyog. Próbáljuk félretenni a statisztikák által megtámogatott, de kicsit talán rosszindulatú feltételezést, hogy ezek az emberek egy ponton majd úgyis visszahízzák a leadott kilók jelentős részét, és tegyük fel, hogy hosszú távon is megtartják a bombaalakot.
Ahogyan a szerző is hangsúlyozza, valóban vannak látványos nagy fogyások, de fontos látni, hogy nem ez az átlag. Az emberek nagyon jelentős része egy életen át szenved a túlsúlyával, és tényleg csak kínkeservesen képes megszabadulni (ideig-óráig) a pluszkilóktól. Egészen megdöbbentő, hogy még az úgynevezett bariátriai beavatkozások (pl. gyomorszűkítés) után is csak nagyon ritkán lesz tartós a fogyás – a betegek nagy része hosszú távon a leadott súly jelentős részét visszaszedi, újra kitágítva műtéti úton összeszűkített gyomrát.
Milyen megoldás marad akkor az elhízás orvoslására? Sajnos egyre inkább úgy látszik, hogy az új fogyókúrás csodagyógyszerek sem annyira csodásak – akik abbahagyják a szedésüket, rövid úton szintén visszahízzák a leadott kilók nagy részét. Akkor tehát egyáltalán nem lehet egészségesen és tartósan lefogyni?
Az igazság az, hogy akkor járunk a legjobban, ha egyáltalán nem hízunk meg. Ezt persze könnyű mondani, és semmire nem megy vele az, akinek a testére már rárakódtak a fölös kilók. Annyi biztos, hogy modern világunk tele van buktatókkal, és a fogyás kudarca egyáltalán nem feltétlenül jelenti azt, hogy akaratgyengék, lusták vagy falánkak vagyunk. Ettől függetlenül továbbra is tény, hogy az egészséges testsúly fenntartása az egyik legfontosabb egészségünkkel kapcsolatos cél. Szóval legfeljebb annyit tehetünk, hogy egy kicsit jobban tudatosítjuk a buktatókat, kivesszük a képletből az önostorozást és megpróbálunk egy kicsit még keményebben küzdeni az élelmiszeripar, a média, az elménk és saját biológiánk ellen.
Megjegyzés: a cikk szerzője a Csodapirula című kötet fordítója
Fotó: Getty Images