- Elárasztották a netet az újévi fogadalmak, de valójában egyáltalán nem járunk jól az állandó önoptimalizálási-kényszerrel.
- A közösségi média célkitűzési mániája sokakban csak extra szorongást kelt.
- Érdemes megnézni, hogy milyen hatalmi rendszerek és logikák húzódnak a háttérben, és miért érezzük úgy, hogy állandóan fejlődnünk, növekednünk kell.
Még a világon sehol nem ütött éjfélt az óra 2025 utolsó napján, amikor elárasztották a netet az influenszerek videói a 2026-os célokról és újévi fogadalmakról. Bár nehéz elképzelni, hova fejlődhetnek még eleve tökéletes életet élő digitális apostolaink, azért sokan biztosították felőle a követőiket, hogy 2026-ban még jobban csinálnak majd mindent.
Nyugtató illatgyertyák és jó energiákkal feltöltött kristályok mellett kapja elő az internet népe a hálanaplókat és a ’26-os tervezőket, hogy meghatározzák a következő év céljait és törekvéseit. Ezek ráadásul többnyire nem olyan egyszerű dolgok, mint mondjuk hogy „nem fogok csokit enni”, hanem komplex, metafizikai elképzelések például önmagunk priorizálásáról vagy a „helyünk megtalálásáról a világban”.
Ez a közösségi médiában tapasztalható jelenség egyszerre több dologra is jól rámutat. Részben persze csak annyiról szól, hogy az online platformokon már mindenből tartalmat gyártanak, amiből ki lehet csikarni egy kis figyelmet (és így persze pénzt is), szóval önmagában semmi meglepő nincs abban, hogy az influenszerek újévi fogadalmaikról magyaráznak.
Másrészt rávilágít arra is, mennyire kicsúszott a talaj a lábunk alól, és mennyire kétségbeesetten keressük a jelentést a mindennapokban. De leginkább azt mutatja meg, mennyire pusztítóvá és kikerülhetetlenné vált az önoptimalizálás kényszere a modern társadalmunkban.
Biohackerek és longevity mánia
Az egyszerűség kedvéért kezdjük a biológiával. Már a 2025-ös évben is kiugró jelenségnek számított a biohacking és longevity témája, vagyis hogy minél tovább, minél egészségesebben éljünk. Ez önmagában persze nem tűnik borzalmas dolognak, de ha ránézünk mondjuk a műfaj atyjára, Bryan Johnsonra, már felmerülhet néhány kellemetlen kérdés.
Johnson amerikai vállalkozó azzal vált híressé, hogy mindent, de tényleg mindent megtesz érte, hogy megőrizze a fiatalságát: például a 17 éves fia vérplazmáját fecskendezi vissza saját magába, de emellett szigorúan monitorozza minden szervét és persze spártai napi rutinját is. Ez így persze elég radikálisnak (és átlagemberek számára nem igazán megvalósíthatónak) hangzik, de a hétköznapi ember életében is erősen megjelent az egészségesebb és hosszabb élet vágya, ami jól lemérhető például a táplálékkiegészítők fokozódó népszerűségén is.
Mindemellett persze nem feledkezhetünk meg a mentális egészségről sem: sorra jelennek meg az önsegítő kötetek, tucatjával hirdetik magukat az online pszichológusok, de még csak nem is kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy valakinek legyen néhány kéretlen tanácsa a mentális jóllétünkkel kapcsolatban.
Szóval kollagént iszunk és grammra számoljuk a fehérjét, hideg vízzel zuhanyzunk és igyekszünk korlátozni a közösségi média használatát az esti órákban, hálanaplót írunk és meditálunk, vagyis kétségbeesetten keressük a kapaszkodókat, hogy visszataláljunk valamihez, amit a „jó életnek” gondolunk. (A visszatalálás persze csak szimbolikus, hiszen mindig valamiféle idealizált létállapotot keresünk, miközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a romantizált „régi élet” sem volt mindig olyan idilli.) A jó élet ugyanis egyszerre garantálja számunkra az egészséget, a boldogságot és valamiféle általános megérkezést a létezésbe.
Túlzés nélkül állíthatjuk, hogy ma már mindenhonnan ömlik ránk az ige, miszerint egészségesebben, értelmesebben, jobban kell élnünk. Ráadásul már nem elég csak a táplálkozásunkra vagy a mozgásra odafigyelni – fontos, hogy legyenek céljaink, hogy legyen terünk az önmegvalósításra, hogy meghúzzuk a saját határainkat, meggyógyítsuk a belső gyermekünket, feloldjuk a transzgenerációs traumáinkat, normalizáljuk a viszonyunkat az evéssel, az alvással, a szexualitással és persze kipurgáljunk minden toxikus kapcsolatot az életünkből.
A közösségi médiát teljesen átszövő konyhapszichológiai zsargon azt üzeni, hogy ha nem akarunk minden percben a személyiségünk és életünk tudatos jobbá tételén dolgozni, akkor tulajdonképpen csak vesztegetjük az időnket a céltalan létezésben, és elköteleztük magunkat egy üres, értelmetlen és persze boldogtalan élet mellett.
A gond az, hogy a valóságban ez az egész a legkevésbé szól rólunk és a boldogságunkról. Byung-Chul Han dél-koreai származású filozófus nagy hatású Pszichopolitika című könyvében a focault-i biopolitika modelljét fűzi tovább, hangsúlyozva, hogy a hatalom már nem a testre, hanem szellemre, a pszichére irányul, a hatalom eszköze pedig nem az elnyomás, hanem a teljesítményre való motiváció és az önoptimalizálás kényszere.
Ha jól vagyunk, akkor többet termelünk és fogyasztunk, vagyis a kapitalizmusnak semmi nem hasznosabb annál, mint hogy folyamatosan a saját testi-lelki egészségünkön dolgozzunk. Az már persze más kérdés, hogy mi magunk mennyire járunk jól vele.
Az újévi fogadalmak kultusza arra sarkall minket, hogy évről évre megpróbáljunk „jobbá” (sikeresebbé, vékonyabbá stb.), vagyis a kapitalista rendszer számára ideálisabb állampolgárrá válni. Pedig ha jobban belegondolunk, ez a teljesen abszurd növekedési mánia (ami ugyanúgy jelen van a gazdaságban is) nem reális elvárás az emberi pszichétől: az elmúlt évek kutatásaiból világosan látszik, hogy a boldogság eléréséhez – már amennyiben abból indulunk ki, hogy valóban ez a cél, és nem csak a boldogság nevében felturbózható fogyasztási-termelési körforgás – nem a végtelen sikerhalmozáson vagy anyagi haszonszerzésen keresztül vezet az út.
Lyubomirski 2008-as kutatásában azt kérdezte a kísérleti személyektől, hogy milyen fizetésre vágynak? Később, amikor az alanyok többet kerestek, újra megkérdezték őket, ekkor már egy magasabb összeget neveztek meg. A vizsgálatból kiderült, hogy az ideális fizetésünket mindig magasabbra tesszük, mint az aktuális bérünket, függetlenül az összegtől – vagyis mindig többre és többre vágyunk, sosem leszünk elégedettek a pénzünkkel.
Ugyanígy nem tesz minket boldogabbá a tökéletes test sem. Egy 2014-es pszichológiai kutatásban túlsúlyos személyeket követtek négyéves diétaprogramjuk alatt. Három csoportot különböztettek meg (súlyvesztés, súlygyarapodás és változatlan súly), majd kiderült, hogy négy év elteltével – bár mindenkinek csökkent a szubjektív boldogságszintje – a fogyáson átesett személyek voltak a legkevésbé boldogok. Von Soest 2011-ben közel 1600 kamasz saját testével kapcsolatos attitűdjeit vizsgálta. A vizsgálat tizenhárom évig tartott, ez alatt a vizsgált tinédzserek 5 százaléka esett át valamilyen vágyott plasztikai beavatkozáson – ők eleve boldogtalanabbak voltak, mint azok, akik nem vállalkoztak műtétekre, de a beavatkozás után tovább romlottak az elégedettségükkel kapcsolatos faktorok.
A mentális egészség kultusza ellen a mentális egészségedért
A helyzet csapdája, hogy miközben ezek a törekvések a mentális egészség javítását ígérik, a jelenség valójában rengeteg felesleges szorongást mér az emberek jelentős részére. Az állandó kényszer, hogy tegyünk valamit magunkért, a kapcsolatainkért, a stresszmentesebb életért, nagyon könnyen csak egy újabb nyomasztó feladattá válhat a teendőink végtelen listáján.
Nincsenek céljaid 2026-ra? Lehet, hogy sokkal jobban jársz vele
Arról nem is beszélve, hogy mi, átlagemberek nem éljük az influenszerek szélsőségesen privilegizált életét. Amikor a közösségi médiában arról beszélnek, hogy indítsuk a napot egy kellemes, átmozgató jógázással, vagy hogy nyugodtan vegyünk ki egy szabadnapot, ha úgy érezzük, összecsaptak a fejünk felett a hullámok, sok embernek nem is állhatna távolabb a realitásától. Sokkal jobban „megéri” persze mindig az elménkben, a gondolkodásunkban keresni a hibát, hiszen úgy nem kell foglalkozni olyan komplex társadalmi struktúrákkal, amelyek jelentősen meghatározzák a mindennapi életünket – például az egészségügyi ellátással, a lakhatás kérdéseivel vagy a globális elmagányosodás problémájával.
Amikor az egyén számára feladattá és teljesítménnyé tesszük saját mentális egészségének menedzselését, azzal gyakorlatilag kitépjük őt bármiféle társadalmi kontextusból, és azt állítjuk, hogy egyedül a saját gondolkodásán múlik, hogy boldog vagy boldogtalan életet él-e. Nyilván nem kell nagyon magyarázni, hogy ez mennyivel bonyolultabb ennél.
Épp ezért az elmúlt években többször felmerült, hogy a „lustaság” lehet a legjobb lázadás a kapitalizmus és a pszichopolitika rezsimje ellen. Nem kell hasznosnak vagy produktívnak lenni, nem kell meditációval indítani a napot és erdőfürdővel levezetni a munkaidő végét – csináljuk azt, ami tényleg jólesik, anélkül, hogy a szabadidőnket is az elvárások szerint strukturálnánk.
Természetesen nincs semmi baj azzal, ha valaki célokat tűz ki maga elé, sőt! Alapvetően nagyon jó dolog tervezni, fejlődni, új irányokba elindulni – amennyiben valóban ez a vágyunk, és nemcsak külső nyomás hatására tesszük. A gond az, hogy manapság borzasztóan nehéz szétszálazni, hogy mi az, ami valóban személyes motivációink, és mi az, ami csupán egy internalizált társadalmi kényszer. Annyi biztos, hogy ha 2025 végén kellemetlen szájízzel, szorongva néztük, ahogyan az Instagram- és TikTok-felhasználók a céljaikról és jövő évi terveikről magyaráznak, nincsen semmi baj. Teljesen normális, ha az egész 2026-ot úgy csináljuk végig, hogy az egyetlen célunk az év túlélése – és még az is lehet, hogy a végén még jobban is érezzük majd magunkat.
Fotó: Getty Images
