Lassan tizenkét éve vagyok kutyatartó. Egészen pontosan kotorékeb-tartó, bár a kutyám a városi környezetben legfeljebb a számára is pihenőhelyet jelentő díszpárnák és lenvászon huzatokba bújtatott paplanok között élheti ki ezt az ösztönét.
A kutyámat a húszas éveim elején fogadtam be, amikor az első saját, önálló albérletemben laktam, és úgy éreztem, igényem és lehetőségem is van rá, hogy legyen mellettem egy négylábú társ. Ezen az utolsó szón volt a hangsúly már akkor is, és valahogy az első pillanattól magától értetődő volt számomra, hogy ez a kicsit zilált idegrendszerű, fizikailag is sérült, de végtelenül szeretetteli, út mellől megmentett kisállat a családtagom lesz.
Ennek nem feltétlenül abban kell megmutatkoznia – bár nálam nyilván abban is megmutatkozott – hogy a kiskutya velem alszik az ágyban, a lábamon pihen, amíg én dolgozom és nagyjából mindenhová elkísér engem. Ennél sokkal erősebb tapasztalat volt a felelősség érzése, amit iránta éreztem, és ami már huszonpár évesen is megértette velem, hogy nekem akármilyen jó buliból haza kell mennem egy ponton, hogy kimenjek vele sétálni, hogy bármilyen egészségügyi problémája is van, arra nekem kell megoldást találnom, és hogy nem utazhatok el akármikor, akármennyi időre akárhová anélkül, hogy gondoskodnék az ő elhelyezéséről.
Hamar kiderült egyébként, hogy ez a kisállat elég sok figyelmet és áldozatot igényel: autóbaleset után fogadtam be őt, ami miatt hónapokon keresztül kellett fizioterápiára járni vele, tornáztatni és masszírozni, aztán az ivartalanítás során az is kiderült, hogy ritka genetikai vesebetegségben szenved. Amikor az orvosa közölte velem a hírt, annyira bőgtem, hogy a csávómnak, mint utóbb kiderült, fogalma sem volt, mit magyarázok a telefonban – szerencsére az artikulálatlan üvöltés elég volt hozzá, hogy megértse, gyorsan oda kell jönnie.
Mindennek egyáltalán nem az a lényege, hogy én mennyire fantasztikus kutyatartó és nagyszerű ember lennék, inkább csak annyi, hogy már teljesen magától értetődően csatlakoztam bele abba a modern, nagyvárosi állattartó trendbe, ahol az állatokat nemcsak érző lényként, hanem fontos családi kötődésként kezeljük. És ebből az álláspontból talán még sokkolóbb időről időre találkozni vele, hogy távolról sem csak ez a felfogás létezik.
Láncon tartott kutyák és vadászbalesetek
Nem régiben a Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát Alapítvánnyal közösen publikáltunk cikksorozatot, ahol részletesen beszéltünk róla, hogy Magyarországon még mindig sok a láncon, borzalmas körülmények között tartott kutya, akik semmilyen állatorvosi gondoskodásban nem részesülnek, és akikre gyakorlatilag fogyóeszközként tekintenek a gazdáik. Ha eltűnnek, nem keresik őket, lesz majd másik házőrző a lánc végére.
Ez nyilván nem csak kutyákra igaz, de macskákra és más kedvencekre is. A lényeg itt is a szemlélet: ha az állatokra nem érző lényekként, csupán valamiféle funkcióként, vagy kényünkre kedvünkre szolgáló eszközként gondolunk, akkor máris „könnyű” elhanyagolni, bántani, akár kínozni őket. És ez meg is történik: Magyarországon régóta problémát jelent, hogy nem büntetik elég szigorúan az állatkínzást, most azonban úgy tűnik, végre fordulat következhet be a területen.
Magyarországon fontos és rég várt változások következhetnek be az állatvédelemben
Gajdos László Élő Környezetért Felelős Miniszter az elmúlt napokban arról beszélt, hogy betiltaná a kotorékozást: ez az a vadászati gyakorlat, amikor kitestű kutyákat – úgynevezett kotorékebeket – küldenek a föld alatti üregekben élő vagy oda menekükő vadállatok (például rókák vagy nyulak) után, hogy megfogják vagy kiugrasszák onnan a vadakat. Ahogyan Gajdos fogalmazott, ez a legkegyetlenebb vadászati forma, melyben a róka és a kutya is megsérülhet, és a lyukban megbújó kisrókák is jó eséllyel elpusztulnak. A szakember hozzátette, ennak a vadászati formának nincs helye a 21. századi világban.
Az intézkedést sok állatvédő szervezet üdvözölte, a lépés ráadásul sokkal többről szól, mint pusztán egy rossz gyakorlat kivezetéséről. Az Élő Környezetért Felelős Minisztérium puszta létrejötte, és Gajdos László személyes online karakterépítése is azt üzeni, hogy Magyarországon végre elkezdhetünk más szemmel tekinteni az állatokra.
A cukiságügyi miniszter, aki sírva köszönt el az elefántoktól
Amikor politikai karrierrje okán elköszönt a tevéktől és elefántoktól, megsimogatva és megölelgetve őket, azzal nem csak lájkokat vadászott a turbulens kampányidőszakban, hanem egy új, emberséges hozzáállást mutatott az állatok felé. A terület, aminek kontrollja korábban leginkább csak áldozatos civil szervezeteken múlott, végre gazdára talált az új kormányban.
Gajdos miniszterként máris több állatbarát intézkedést javasolt, a kotorékozás megszüntetése mellett például a cirkuszi vadállatok szerepeltetésének tiltását is. Az állatok mélyebb megértése és megismerése is fontos cél lett az általános környezetvédelmi törekvések mellett, amivel remélhetőleg a szélesebb társadalomban is szemléletváltás következhet be.
Magyar szociológusok egy kutatásban nemrégiben a kutyák családon belül betöltött szerepét vizsgálták, párhuzamba állítva a gazdák kutyák iránt táplált érzéseit a szülői érzésekkel. Nem arról van szó, hogy a kutyákat, vagy bármilyen más állatot gyerekként kezelnénk, vagy valóban pontosan úgy szeretnénk kedvenceinket, mint a saját gyerekeinket.
De valóban tapintható egy fontos változás abban, ahogyan az állatok felé fordulunk, és abban is, ahogyan az ő igényeinkre tekintünk. Egyre gyakrabban antropomorfizáljuk kedvenceinket, melynek részeként egyre gyakrabban kerül fókuszba az állatok érzelmi-pszichés állapota. Azzal együtt, hogy nyilván ezen a téren is könnyű túlkapásokba esni, a törekvés mindenképpen pozitív, végül is olyasmikről van szó, hogy megértjük: az állatok is vágyhatnak kötődésre, biztonságra, társakra – legyen szó rólunk, emberekről vagy más állatokról. Látjuk, hogy a kutyának is lehet szeparációs szorongása, hogy a macska is szoronghat, hogy az egyedül tartott tengerimalac magányos, a rémes körülmények között tartott, levágásra váró sertés pedig fél.
Hosszú még az út, amíg garantálni tudjuk a házikedvencként vagy haszonállatként tartott állatok jóllétét, de az biztos, hogy a folyamat valahol ott kezdődik, hogy elkezdünk kicsit más szemmel tekinteni rájuk. Ezzel végre megszűnhetnek az olyan rossz gyakorlatok, mint az állatok versenyeztetése, cirkuszi szerepeltetése vagy a vadászatban való potenciálisan veszélyeztető használata, és Magyarország talán végre az állatok számára is egy kicsit jobb hely lehet.
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
