Kutyatartó ország vagyunk: Magyarországon a becslések szerint körülbelül 3 millió kutya élhet, ami európai összehasonlításokban is kiemelkedően magas aránynak számít. A felmérések alapján a magyar háztartások körülbelül felében él kutya.
A magas szám azonban nem pusztán csak a magyar nemzet kutyaszeretét tükrözi, hanem olyan súlyos problémák is állnak mögötte, mint a túlszaporítás, ami miatt rengeteg gazdátlan kutya kóborol az utcán vagy várja a gazdáját gyeptelepeken. Pontos számot nem ismerünk, de valószínűleg több százezer kutya élhet gazda nélkül.
A Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát Alapítvánnyal együtt cikksorozatot indítunk, melyben körbejárjuk a menhelyek helyzetét, a beszélünk az ivartalanítás fontosságáról, de az örökbefogadás és a felelős kutyatartás kérdéseit is érintjük. Első cikkünkben Fülöp Eszter és Gruber Panna vezetőségi tagokkal beszélgettünk.
Valószínűleg sokunknak meghatározó gyerekkori élmény, amikor meglátunk egy aranyos kiskutyát egy vidéki vásárban, kisállat kereskedésben vagy akár egy online piactéren és arra gondolunk, bármit megadnánk érte, ha a szüleink megvásárolnák őt nekünk. Mi a baj azzal, ha tényleg így jutunk kutyához?
Gruber Panna: A legnagyobb probléma, hogy ezeknek a kisállatoknak szinte soha nem ismerjük a hátterét, fogalmunk sincs, honnan érkeznek. A valóságban nagyon gyakran szaporítók állnak az itt-ott árult kutyák mögött, akiknek általában az egyetlen céljuk, hogy minél több állatot adjanak el, minél jobb áron. Épp ezért ilyenkor nem áll rendelkezésre a szükséges egészségügyi dokumentáció, az állatok vérvonala sem ismert, és gyakran csak később derül ki, hogy ezek a kiskutyák komoly egészségügyi problémákkal küzdenek. Aztán persze – épp a problémák miatt – nagyon sokszor gyeptelepeken, menhelyeken kötnek ki.
Fülöp Eszter: Arról nem is beszélve, hogy a szaporítók gyakran méltatlan körülmények között tartják az eladásra szánt kiskutyákat: időről időre a média is beszámol egy-egy ilyen esetről, amikor a hatóságoknak sikerül felszámolniuk egy szaporítótelepet. Ezeket az állatokat gondozatlanul, nagyon zsúfolt helyeken tartják, miközben oda sem figyelnek rájuk, hiszen az egyetlen cél, hogy minél többször vemhesek legyenek. Mi is sok olyan kutyát mentettünk, akik szaporítótelepről érkeztek.
A céltudatos szaporítás a jellemzőbb, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a kutyatartók még mindig nem ivartalanítják a kutyáikat és egyszerűen kialakul egy felesleges szaporulat?
Eszter: Valószínű, hogy az online piacterekre felpakolt, aluljárókba kirakott, vásárokon árult kiskutyák tudatos szaporítás eredményei, de tény, hogy olyat is gyakran látunk, amikor Facebookon árulják a „szerelemgyerekként” született kiskutyákat, ami már az elmulasztott ivartalanítás miatt történik.
Panna: Fontos azt is látni, hogy nyilván nem a rosszindulat vezeti azokat, akik szaporítóktól vásárolnának – egyszerűen praktikusabbnak tűnhet a szemükben, hogy olcsóbban jutnak kutyához, miközben nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen körülmények közül érkeznek a kutyák. A probléma, hogy amikor később gondok merülnek fel az állattal kapcsolatban, többnyire már semmi lehetőségük felelősségre vonni azt, akitől a kutyust vették, ilyenkor fordulnak aztán sokan az állatvédő szervezetekhez.
Egyébként jellemző még Magyarországon, hogy az emberek kifejezetten fajtatiszta kutyákat akarnak vásárolni?
Panna: Mi az alapítványon keresztül nyilván többnyire olyan emberekkel találkozunk, akik nem keresnek kifejezetten fajtatiszta kutyát. De azért látjuk, hogy egy fajtatiszta mentvényre nagyon gyakran sokkal nagyobb számban érkeznek a jelentkezők. Egyébként sokan nem is tudják, hogy vannak kifejezetten fajtamentő alapítványok is, így örökbefogadáson keresztül is lehet fajtatiszta kutyánk.
Milyen utat szokott bejárni egy szaporítótelepen született kiskutya, akinek nem sikerül rögtön családot találnia?
Eszter: Leginkább a saját tapasztalatainkról tudunk beszélni: ez alapján nagyjából úgy néz ki a helyzet, hogy valamilyen állatvédő szervezet jelen van egy szaporítótelep felszámolásánál, ők begyűjtik az ott talált állatokat, majd keresnek olyan gyeptelepeket, menhelyeket, akik be tudják fogadni őket – vagy legalábbis egy részüket. Ezután a menhelyek feladata, hogy gazdát találjanak az állatoknak. A legtöbb menhely tudomásom szerint úgy dolgozik, hogy az örökbefogadásra váró állatokat egy telephelyen tartják, amíg sikerül gazdát találniuk nekik. Mi ezzel szemben nem rendelkezünk telephellyel, hanem ideiglenes befogadókkal dolgozunk, vagyis minden mentett állat átmeneti családba kerül. Ilyenkor persze a kutyák és macskák átesnek orvosi vizsgálatokon is, megkapják a szükséges oltásokat, esetleges kezeléseket.
Panna: Olyan is van persze, hogy az állatvédő szervezetek utcáról szednek össze kutyákat, például olyan szukákat, akik már sokat voltak vemhesek és „kiöregedtek“ a szaporításból. Sok beteg vagy problémás állatot tesznek ki, akik azonnali orvosi kezelésre szorulnak – ilyenkor megint az állatvédő szervezeteknek kell fellépniük.
Önkéntes alapon, állami támogatás nélkül dolgoztok. Milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy állatvédő szervezetnek Magyarországon?
Panna: Valóban, teljesen önkéntes alapon működünk, elsősorban két gyeptelepről mentünk – Kisvárdáról és Miskolcról, ezenkívül mindenki munka, iskola, család mellett támogatja az egyesület munkáját. Elsősorban adományokból tudjuk fenntartani magunkat, ezek teszik lehetővé, hogy segíteni tudjunk a gondozásunkba került állatokon és a gyeptelepeken, akikkel kapcsolatban állunk.
Eszter: Tudomásunk szerint a gyeptelepek kapnak valamennyi állami támogatást, de ez borzasztóan kevés, hiszen a kutyák tartása nagyon költséges. Nálunk – mint ahogyan a legtöbb hasonló szervezetnél – létezik az örökbefogadási díj, de ez csupán a töredékét fedezi annak, amit egy-egy állatra kell fordítanunk, hiszen ma már nem tízezres, hanem százezres nagyságrendekről beszélünk az állatok ellátása kapcsán.
A gyeptelepeken (mivel nemcsak anyagi, hanem humánerőforrás-hiánnyal is küzdenek) sajnos általában nincsen kapacitás arra, hogy az állatok rendszeres, szívférgesség, bolha vagy kullancs elleni védelmet kapjanak, ezért most például rengeteg olyan kutyánk van, akik szívférgességgel küzdenek – ennek a kezelése mondjuk közel félmillió forint. És sokszor veszünk át olyan állatokat, akikre nagyobb műtétek, hosszabb lábadozás várna, amit a gyeptelepek szintén nem tudnak megoldani. Én azt látom, hogy minden állatmentő szervezet hasonló problémákkal küzd és rengetegszer kell külön gyűjtéseket rendezniük konkrét állatok kezelésére, ellátására. Összességében már majdnem 1000 állatot mentettünk az alapítvány fennállása óta, gondoljunk csak bele, hogy ez milyen költségeket jelent.
A munkátoknak az edukáció is nagyon fontos része: mik volnának azok a fő gondolatok, amiket átadnátok az embereknek annak érdekében, hogy ne kerüljön ennyi kutya az utcára?
Panna: A legfontosabb, amit mi is kiemelten kommunikálunk, az az ivartalanítás szükségessége, ezen a területen sajnos még mindig sok a tévhit és egyszerűen nincs benne a köztudatban a fontossága. Mi is indítottunk olyan kampányokat, ahol nem a gyeptelepeken élő, hanem kifejezetten azokat a kutyákat ivartalanítjuk, akik járják az utcákat, megelőzve a felesleges szaporulatot. Ha mindenki figyelne rá, hogy a saját kutyáját ivartalanítsa, akkor – ha teljesen nem is szűnne meg a probléma – biztosan nem lennének ennyire túlterheltek a gyeptelepek és a civil szervezetek. Ez a nulladik lépés, és ezért ivartalanítjuk mi is az állatokat, vagy ha az állapota valamiért nem engedi a műtétet addig, amíg az alapítvány gondozásában áll, akkor szigorúan csak ivartalanítási kötelezettséggel adjuk örökbe őket. Borzasztóan csüggesztő, amikor sikerül otthont találnunk egy kutyának, majd másnap kapjuk a telefont, hogy egy gyeptelepen újabb hat kutya vár gazdára.
Balról jobbra: Fülöp Eszter vezetőségi tag, Rumi Cintia levelezési koordinátor és Gruber Panna vezetőségi tag a városi kutyatartásról szóló beszélgetésen a Mad Gardenben
Az új kormányban várhatóan fontosabb kérdés lesz majd az állatvédelem: Gajdos László élő környezetért felelős miniszter a Nyíregyházi Állatkert éléről érkezik a parlamentbe. Mik volnának azok a felülről jövő intézkedések, amelyek a leghatékonyabban segítenék a hazai állatvédők munkáját?
Eszter: Nagyon jó lenne, ha több forrásra pályázhatnának a szervezetek, és ha valahogyan megkönnyítenék a pályázás útját, hiszen általában nem ilyen területeken dolgozó szakemberek, hanem civil önkéntesek dolgoznak ezeknél a szervezeteknél. Egy közérthető támogatási rendszer borzasztóan sokat segítene. Emellett a másik kulcsfontosságú pillér az iskolai edukáció volna: megtanítani az ivartalanítás fontosságát vagy azt, hogy a kutyatartás nem merül ki annyiban, hogy az állat kint él a kertben, hogy „őrizze a házat”. Nagyon jó lenne, ha elterjedne az a szemlélet, hogy a kutya is családtag, hiszen a nem megfelelő körülmények mellett történő kutyatartás komoly fizikai és mentális kockázatot jelent az állatokra nézve.
Korábban felmerültek olyan elképzelések is, hogy valamiféle „kutyajogsihoz” kössék az állattartást – ez szerintem nem egy rossz elképzelés, jó gondolat, hogy valahogyan garantálni és monitorozni lehessen az állattartás körülményeit.
Hogyan zajlik az örökbeadási folyamat nálatok?
Panna: Gyakran úgy hozunk el kutyát, hogy már egy ideiglenes befogadó körülményeihez és lehetőségeihez mérten választunk állatot, de persze olyan is előfordul, hogy annyira megtetszik nekünk egy kutya, vagy éppen olyan helyzetben van, hogy azonnal keresünk neki – átmeneti – otthont. Ahogy egy mentvény beteszi a lábát az ideiglenes befogadóhoz, kialakul egy online csoport két koordinátorral, socialös csapattaggal, aki posztot ír róla, illetve elkezdjük szervezni a fotózást, hogy bemutathassuk gazdikeresőink között. Vagyis az ideiglenes befogadót is szorosan monitorozzuk és mindenben segítünk neki. Ilyenkor kiszűrjük a lehetséges egészségügyi problémákat, ellátjuk az állatot.
Majd amikor felmerül az örökbefogadás lehetősége, akkor először videós, majd két személyes találkozón ismerkedik a mentvény és a gazdijelölt, ezután egy próbanapot is együtt kell tölteniük. Látszik tehát, hogy az örökbefogadás nem úgy működik, hogy valakinek megtetszik egy kutya vagy cica, és másnap már ott is van egy masnival átkötött dobozban a lábtörlőn – ez egy komplex, és végig gondosan kísért folyamat.
Milyen szempontok mentén szűritek a gazdijelölteket?
Panna: Néha egyszerűen praktikus, logisztikai akadályok merülnek fel. Szuper például, ha valaki szeretne kutyát tartani, de ha napi 12 órát dolgozik valahol, akkor az nem fog működni. Ezek nem a mi személyes preferenciáink, hanem állatjóléti alapvetések – minden alapelvünket állatorvos és tréner bevonásával alakítottuk ki. Ha valaki egy lift nélküli ház hatodik emeletén lakik, az nagy eséllyel nem fogja ölben le- és felcipelni a nagy testű kutyát napi hatszor a három séta alkalmával, ami viszont nem tesz jót az állat gerincének. Ugyanígy nem adunk kutyát örökbe kinti tartással sem. Ezek az alapfeltételek, amik már gyakran az első levél alapján eldöntik a helyzetet.
Emellett persze arra is szoktunk figyelni, hogy a lehető legjobb kutya-gazdi páros alakuljon ki: ha több ideális jelentkező van, akkor gyakran az dönt, hogy élőben milyen az állat és a gazdijelölt kémiája, hogyan reagálnak egymásra, hogyan nyúlnak egymás felé. Kívülről talán furcsa lehet egy ilyen szigorú szelekció, de emögött sok fontos érv és tapasztalat áll.
Eszter: Fontos szempont, hogy egy gazdijelölt mennyit tervez sétálni a kutyával, mennyi időt lenne egyedül az állat, hogy van-e más állat a háztartásban, hogy a gazdi tervez-e trénerhez járni a kutyával. Megkérdezzük, hogy milyen lenne a napirendjük, hogyan illeszkedne az állat a mindennapi életükbe, illetve hogy van-e már tapasztalata az állattartás terén. Innen indulunk, ezután merül fel egyáltalán, hogy egy gazdijelölt találkozhasson a négylábúval.
Ti hogyan látjátok, mentálisan, érzelmileg mik a legnehezebb kihívások a munkátokban?
Eszter: Számomra a legnehezebb egyértelműen az, amikor elveszítünk egy mentvényt, aki még a gondozásunkban van. Előfordul, hogy egy állat olyan betegséggel érkezik hozzánk, amiről előzetesen nem tudtunk, és váratlanul kell elbúcsúznunk tőle, ez minden alkalommal nagyon megterhelő.
Panna: Vagy amikor elmegyünk a gyeptelepre és találkozunk egy olyan kutyával, aki már öt-hat éve ott van. Látjuk, ahogyan évről évre hátsóbb kennelbe kerül, elveszíti a látását, már nehezen áll fel. Ez mindig egy gyomros, még úgy is, hogy már sok nehéz helyzetet végigkísértünk. De emellett ott vannak azok a felemelő pillanatok is, amikor sikerül a lehető legjobb otthont megtalálni egy kutyának. Ez elképesztően feltöltő érzés!
Fotó: Tóth Edit, Pozsonyi Rebeka
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
