Egy húszéves nő azt állítja, hogy a Cornell Egyetem Chi Phi diákszövetségének házában elkábították, majd csoportosan, órákon át megerőszakolták és szerhasználatra kényszerítették. Keresete szerint egyik elkövető, Jonathan Newell, a diákszövetség csoportos beszélgetésében másokat is a szobába hívott, azzal az üzenettel, hogy az emeleten „ingyen punci” várja őket.
Az egykori hallgató most polgári eljárásban perli a hét férfit, az egyetemet és több más szereplőt. A jelenlegi állás szerint két dolog biztos. Az egyik, hogy a 2024-es ügyben akkor nem emeltek büntetőjogi vádat; a másik pedig, hogy a polgári per állításait a bíróság még nem bírálta el.
Ami a keresetben szerepel
A bírósági iratokban Jane Doe álnéven szereplő volt hallgató szerint 2024. október 19-én este a barátaival a Moonies’ bárba indult, ahonnan néhány ital elfogyasztását követően két másik szórakozóhelyre tért át. (Ne feledjük, hogy az USA-ban az alkoholfogyasztás alsó korhatára a betöltött 21. életév, így a lány későbbi bántalmazásában az őt kiszolgáló szórakozóhelyeknek is felelőssége van.)
Ezt követően Jane erősen ittas állapotban érkezett a Chi Phi házába, hogy egy barátjával, Matthew Ingallsszel találkozzon. A fiúval a diákház partiján táncoltak, majd Matthew felvetette az édeshármas lehetőségét, amit a lány nem utasított, de nem is fogadott el – saját elmondása alapján ekkor már nem volt beleegyezésre képes állapotban. A pár végül az emeletre indult, ahol a felperes állítása szerint a diákszövetség tagjai ketamin, marihuána és további alkohol fogyasztására kényszerítették, majd súlyosan befolyásolt állapotában több órán át szexuálisan bántalmazták. A 2026 szeptemberében benyújtott polgári kereset hét férfit, Matthew Ingallst, Jonathan Newellt, Winston Leet, Gillio Lopest, Diego Sarabiát, Scott Norrist és Scott Kretzschmart nevez meg az állítólagos történtek kapcsán.
A kereset kitér arra is, hogy az egyik férfi a „Chi Phi Actives” nevű Snapchat-csoportba küldött üzenetben gyakorlatilag szexuális tárgyként beszélt a nőről, és másoknak is felájánlotta, hogy „használják” a lányt.
A beadvány állítása alapján senki nem jelentette az esetet vagy hívott segítséget, az üzenet olvasása után azonban további férfiak csatlakoztak az akkor még „csak” négy fő csapathoz. Hogy pontosan ki mit tett, látott vagy tudott az éjszaka során, még nem tisztázott és a per során kerül majd bizonyításra. Viszont az, hogy mit üzen az eset kezelése a Cornell részéről a hallgatóknak, illetve a társadalomnak, egyértelmű.
A csoportos nemi erőszak után
Jane november 8-án jelentette az esetet az egyetemi rendőrségnek, melyet követően a Cornell ideiglenesen felfüggesztette a Chi Phi Xi tagozatának működését és a keresetben megnevezett hallgatókat.
A felperes szerint azonban az egyetem későbbi fellépése nem volt elegendő, hiszen az eset után a bizonyítékok hiányára hivatkozva nem indult büntetőeljárás, és két fiút leszámítva az érintett hallgatók tovább folytathatták tanulmányaikat. Az áldozat keresetében azt is állítja, hogy egyes érintettek esszék írásával enyhíthették a fegyelmi következményeket, miközben ő a történtek és az utánuk következő időszak miatt végül otthagyta az egyetemet.
A hét elkövetőből hat hallgat, közülük egy – Scott Kretzschmar – pedig tagadja a vádakat. Ügyvédje azt nyilatkozta, álláspontjukat alaposan alátámasztó dokumentumok vannak a birtokában – köztük a felperes saját szavai, más érintettek nyilatkozatai és tudományos bizonyítékok–, amelyek igazolják, hogy a védence által felhozott állítások hamisak.
Kyle Kimball, a Cornell egyetemi kapcsolatokért felelős alelnöke állásfoglalásában tudatta, hogy a The Cornell Office of Civil Rights and the Office of Student Conduct and Community Standards – azaz a hallgatók viselkedését és a szabályok betartását felülvizsgáló egyetemi szerv – az egyetemi szabályzatnak megfelelően 2024-ben már kivizsgálta és elbírálta a vádakat, a Chi Phi diákszövetség Xi tagozata pedig továbbra sem működhet az egyetem területén. Mint mondja, a médiában elkövetőként elhíresült The Cornell7-t érintő további konkrét lépések ismertetése sérti a hallgatók jogait, így azokról nem számolhat be.
Érdekesség, hogy az egyetemet sajtóértesülések szerint a jogi eljárásban ugyanaz a Paul Weiss képviseli majd, aki az Epstein-aktákban mintegy nyolcezer alkalommal említett Leon Black milliárdost.
Cornell Egyetem
A közvélemény nem marad néma – ellentétben a Snapchat csoport tagjaival
A Jane Doe bántalmazásáról szóló kereset alig egy hete került a nagy nyilvánosság elé. Azóta a történet az amerikai sajtóból a közösségi felületekre és az egyetemen túli online közösségekbe is eljutott. A Cornell közösségi oldalain sokan kommentálják a vádakat; fórumokon a büntetőjogi vádemelés elmaradását és az egyetemi fegyelmi válasz kérdését vetik fel.
A tartalomgyártók és az online véleményformálók is kulcsszerepet játszhatnak az ügy alakulásában, hiszen bár a bírósági kereset önmagában kevesekhez jut el, az ügyet bemutató tartalmak és állásfoglalások milliókhoz jutnak el. Különösen akkor, ha az eljárással kapcsolatban hozzáférhető ismeretek és a közerkölcs olyan erős ellentétben állnak, mint ebben a konkrét esetben.
Hiszen ha valaki részletesen elmagyarázza a követőinek, mi áll a keresetben, majd összeveti a morálisan elvárható minimumot az egyetem válaszaival, joggal tehetjük fel a kérdét: mit jelent az áldozat számára a vádemelés elmaradása vagy egy fegyelmi döntés titkossága?
Ezzel pedig a Cornell-ügy túlnő a saját keretein. Már nemcsak Jane-ről, hanem a nők megalázásához és a szexuális erőszakot toleráló társadalmi narratíva igazságtalanságairól és kettős mércéjéről van szó. Arról, hogy bár a nemierőszak-esetek értelmezésében évszázadokon át dominált az áldozathibáztató narratíva – minek ment oda, miért ivott, miért viselt szoknyát –, itt az ideje, hogy arról beszéljünk, ami fontos: az elkövetők felelősségéről.
Mit mutatnak a Cornell adatai?
Az ügy nyomán különösen nehéz félrenézni, amikor az egyetem saját, 2025-ös felmérésének eredményeit olvassuk. Az önkéntes kérdőív kitöltésével járó kétévenként ismételt kutatás eredményeiből kiderült, hogy az alapképzésben tanuló nők 35 százaléka számolt be arról, hogy a Cornellre kerülése óta beleegyezés nélküli szexuális érintkezésben volt része. Emellett az összes válaszadó 49 százaléka jelzett szexuális vagy nemi alapú zaklatást. Az is kiderült, hogy a bántalmazott nők jelentős részét a kollégiumokban és a diákszövetségi házakban, nem ritkán beleegyezésre képtelen állapotban éri erőszak.
Az egyetem hangsúlyozza, a felmérésre a megkeresett hallgatók mindössze 15 százaléka válaszolt. Vagyis az eredmények az egyetem teljes hallgatói közösségének keretrendszerében értelmezve torzíthatnak. Ami igaz is. Csakhogy a felmérések eredményeit több évre visszamenőleg összehasonlítva egyértelműen kiderül, hogy folyamatosan nő az erőszakos esetek száma. (Vagy csökken a latencia.)
A Cornell kiemelte továbbá, hogy 2025-ben külön munkacsoportot hozott létre, amely 2026 márciusában a beleegyezésről szóló oktatás, a segítségkérés és a bántalmazást lehetővé tevő társas körülmények terén is változtatásokat javasolt.
Vétkesek közt cinkos, aki néma: így működik a csoportnyomás
A közvélemény újra meg újra megkérdezi: mégis miként történhetett meg mindez? A válasz pedig amilyen egyszerű, olyan borzalmas: előfordulhat, hogy a csoportnyomás hatására szinte megszűnünk egyénként létezni.
Bár egy négyszemközti beszélgetésben a legtöbb ember azt mondaná, az öntudatlan partnerrel folytatott közösülés nemi erőszak, csoportos helyzetben ez már egyáltalán nem biztos. Hiszen megjelenik a csoportnyomás normaképző hatása: ha a többiek helyeslik – de legalábbis nyíltan nem ellenzik – a történéseket, az esetleges belső kétségek kevésbé dominálnak.
Ennek hátterében az egyén közösséghez való tartozásának vágya és a kitaszítottságtól való félelme áll: ha szót emel, elveszítheti a csoportban betöltött helyét, szociális kapcsolatait és kapcsolati tőkéjét. Ezért tehát hallgat. Mivel a belső konfliktusokat – az ún. kognitív disszonanciát – csökkenti, ha minél többen vannak jelen az eseménynél – hiszen annál kisebbnek tűnik az egyéni felelősség –, még az is lehet, hogy az egyén tényleg nem érti, mi is a baj azzal, amit tett, vagy nem tett.
A kérdéses ügyben tehát az, hogy az esetnél hét férfi volt jelen, illetve a diákszövetség egésze tudott a nemi erőszakról, de senki nem lépett közbe, a résztvevők számára pszichológiai értelemben akár legitimizálhatta is a bűncselekményt. (Amitől az még nem szűnik meg annak lenni, ami.)
Erőszakolni lehet, erőszakról beszélni nem
Az áldozat hangját az erősítette fel igazán, hogy az elmúlt huszonnégy órában tartalomgyártók, jogvédők, podcasterek és true crime nyomozók tucatjai foglaltak állást az amerikai egyetemek abúzust toleráló gyakorlata ellen, és az áldozatok mellett.
Sokan ünneplik azt is, hogy a közvélemény felszólal a „kár lenne elrontani a gazdag, fehér fiúk szép jövőjét” narratíva ellen, ami egyértelmű jelzés arra, hogy az elmúlt évtizedekben hasonló esetekben történt eltussolások nem múltak el nyomtalanul. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ebben az ügyben nem az áldozat az, akit névvel és arccal állítanak pellengérre, hanem az elkövetők.
A tartalomgyártók egy része arra is rámutat, hogy a társadalom működése álságos és kettős mércén alapul, hiszen míg egy csoportos nemi erőszak ügyében mindig felmerül az áldozat személyes felelőssége, illetve mindig lesznek, akik szerint az áldozat magának kereste a bajt, addig az esetről nem lehet nyíltan, az erőszakot nemi erőszakként megnevezve beszélni. Hogy miért? Mert a szexualitást és szexuális tevékenységeket érintő kifejezéseket „nem szereti” egyetlen algoritmus sem.
A fiúk már csak ilyenek
Ez a mondat sokáig kényelmes magyarázat volt arra, hogy a férfiak egymás közt miért lépnek át bizonyos határokat. Eltakarta, hogy a szexuális erőszak nem a férfilét természetes velejárója, hanem emberek döntéseinek és egy olyan közegnek a következménye, amelyben mások dönthetnek úgy, hogy félrenéznek.
Bár a Cornell-ügyben egyelőre csak a felperes keresetéből ismerjük az állítólagos történteket és a bíróság még nem döntött arról, mi bizonyítható, a nyilvános reakciók már most rámutatnak: nem a nők dolga, hogy megakadályozzák a férfiakat, hogy megerőszakolják őket, hanem a férfiaké, hogy ne kövessenek el nemi erőszakot.
Emellett az egész ügy emlékeztet arra, hogy amikor valaki segítségre szorul, a „nem az én dolgom” is döntés, aminek hosszú távú következményei vannak – és nem csak az áldozatra nézve.
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
