„Nem számít, milyen döntéseket hoztam azon az éjszakán, nem az én hibám, hogy megerőszakoltak”

2021. május 14. |

A következőkben Tammy Rabideau amerikai újságíró kíméletlenül őszinte vallomását olvashatjátok az évekkel ezelőtt átélt traumájáról, és arról, milyen hosszú időben telt feldolgoznia és megértenie, hogy az erőszak soha, semmilyen esetben sem lehet az áldozat hibája. Az írása eredetileg a HuffPost.com-on jelent meg.

Nem aludtam, de nem voltam teljesen magamnál sem. Egy szállodai szobában feküdtem. Láttam magam, ahogy elterülök az ágyon, a lábam lelóg a földre. A jobb oldalamon egy férfi állt letolt nadrággal – az egyik kezében a péniszét fogta, a másikkal a mellemet markolászta. Nem éreztem semmit, olyan volt, mintha egy filmet néznék. Aztán hangokat hallottam. „Húzd le a nadrágját” – utasította a jobb oldalamon lévő férfi a bal oldalit. Ekkora már teljesen elszakadtam a testemtől, mintha csak távolról figyeltem volna az egészet. Nem tudtam mozogni, sem megszólalni. Emlékszem, átfutott néhány homályos gondolat az agyamon: „Mit keresek én itt? Mit fognak csinálni velem?” Aztán minden elsötétült.

no-sir-eroszak

Néhány órával korábban még egy klubban táncoltam. Mindig is szerettem bulizni, de az utóbbi években már nem nagyon jártam el. Egyedülálló szülőként minden időmet a 10 éves lányomnak szenteltem. De az a bizonyos meleg nyári este más volt. Mivel a lányom a nagyszüleinél aludt, az egyik barátnőmmel, Shannonnal eldöntöttünk, hogy aznapra kimenőt adunk magunknak. Felkaptam az egyik csinosabb nadrágomat, a rózsaszín blúzomat, magas sarkút húztam, és még egy pohár bort is ittam, mielőtt bepattantam volna a taxiba. Izgatott voltam, annyira vártam már, hogy végre legyen egy igazi csajos esténk. A klub, amit kinéztünk, egy hotel aljában volt, nem tartozott éppen a legfelkapottabb helyek közé, de nekünk tökéletesen megfelelt.

Dance és hiphop dübörgött a hangfalakból, amikor megérkeztem. Leültem a bárhoz, rendeltem egy italt, és vártam Shannont. Fél órája ücsörögtem már ott, de Shannon sehol nem volt. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam, ezért inkább kimentem a klub elé, és megpróbáltam felhívni. Nem vette fel. 15 perccel később, mikor ismét a bárban ültem, jött egy SMS. Shannon volt az, egy sor bocsánatkérés után megírta, hogy mégsem tudott elszabadulni. Elöntött a csalódottság. Úgy döntöttem, hogy iszom még egyet, aztán inkább hívok egy taxit, és én is hazamegyek.

Miután megrendeltem a whisky-kólámat, odalépett hozzám egy nagyjából 20-as éveiben járó pasi, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem táncolni vele. Jóképű volt, magas és izmos, világos barna hullámos hajjal és furcsa akcentussal. Táncoltam vele egy kicsit, aztán bemutatott még két barátjának. Mindannyian Franciaországból jöttek, félprofi focisták voltak, és pont aznap volt egy meccsük. Azt mondták, még néhány napig Amerikában maradnak, mielőtt hazautaznának.

Barátságosak voltak és viccesek, tényleg jól elbeszélgettünk. Amikor elmeséltem nekik, hogy a barátnőm felültetett, és éppen hazaindulni készültem, meggyőztek, hogy maradjak még. Valamiért azt gondoltam, hogy jó ötlet ott maradnom három, gyakorlatilag ismeretlen férfivel. Nem mintha különösebben érdekelt volna bármelyikük is – a helyes táncpartnerem azt is elmesélte, hogy nem sokára megnősül, szóval ő már csak ezért sem jöhetett volna szóba. Igazából csak örültem, hogy nem kell egyedül ücsörögnöm a bárnál, és hogy nem kell rögtön hazamennem sem. Csak egy kis szórakozásra vágytam, és végre társaságom is lett hozzá.

Meséltek a meccseikről, az utazásaikról, az egyikük igazi humorherold volt, csak úgy ömlöttek belőle a poénok. Az idő mindeközben szinte elrepült, és mire észrevettem, már hajnali 2 körül járt, ideje volt indulnom. „Gyere vissza velünk a szobánkba, megiszunk még valamit” – mondták a fiúk. Az ajánlatukat pár pillanatig fontolóra is vettem. Tényleg jól éreztem magam velük, egészen olyan volt, mintha én is az egyik haverjuk lennék. De közben azt is éreztem, hogy már éppen eleget ittam, itt volt az idő, hogy hazamenjek. Kedvesen visszautasítottam őket, és elindultam kifelé, hogy hívjak egy taxit. Az új francia ismerősöm azonban ott termett mögöttem, mielőtt kiléphettem volna az épületből. „A szobánk itt van a hotelben, az első emeleten. Hívhatsz egy taxit a szobánkból is, és közben megisszuk még azt az utolsó italt.” Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, majd válaszoltam: „Rendben.”

Ez volt az a döntés, amit örök életemben bánni fogok.

Miután beléptünk a szállodai szobába, az egyikük elment jégért, míg a másik az asztalon sorakozó üvegekre mutatott. „Mit szeretnél?” – kérdezte. Leültem a fotelbe, és kértem egy whisky-szódát. Tizenöt perccel később az egész világ forogni kezdett velem, extrém fáradtság tört rám, és a látásom is kezdett elmosódni. Ekkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Felkeltem, indulni akartam, de az ajtóig sem jutottam el. Az agyam egyre tompább lett, és a szoba körülöttem mozogni kezdett. A következő pillanatban már négykézláb másztam az ajtó felé, de az egyikőjük elállta az utamat. „Hadd segítsek” – mondta.

A következő, amire emlékszem, hogy a szállodai ágyon fekszem mozdulatlanul, és az egész olyan volt, mintha csak egy filmet néznék. A jobb oldalamon lévő férfi a péniszét fogta a kezében, a bal oldali próbálta leráncigálni rólam a nadrágot. Idegen nyelven beszéltek, nevetgéltek, aztán sötétség.

Pár órával később ébredtem fel. A blúzom ki volt gombolva, a nadrágom csak félig volt felhúzva. Két férfi aludt mellettem az ágyon, a harmadik sehol sem volt. Fogtam a táskámat, és kirohantam a szobából, le az épület elé, hogy minél gyorsabban taxit tudjak fogni. Az egész testem remegett, miközben a számban valami furcsa fémes ízt éreztem. Fogalmam sem volt, mi történt velem, de a felvillanó emlékfoszlányoktól majdnem rosszul lettem.

Miután hazaértem, bevetettem magam a zuhany alá. Próbáltam összerakni a szállodai szobában történteket. Volt egy kétórás kiesés, amire sehogy sem tudtam visszaemlékezni. Dühös voltam magamra. Hogy lehettem ennyire hülye? Miért mentem fel egy szállodai szobába három, szinte idegen férfival?

Elöntött a szégyen és a megalázottság érzése. Elhatároztam, hogy soha senkinek nem fogok erről az estéről beszélni. Hiába tudtam, hogy valószínűleg bedrogoztak, és azt is, hogy magamtól sosem egyeztem volna bele semmilyen szexuális aktusba – ott volt egy kis hang a fejemben, ami megállás nélkül azt mondogatta, hogy én vagyok a hibás. Hogy én voltam a felelőtlen. Úgy éreztem, az az egyetlen megoldás, ha inkább megpróbálom az egészet kitörölni az emlékeimből. Mintha meg sem történt volna.

De nem tudtam kitörölni. Próbáltam, de a az emlékképek folyamatosan vissza-visszatértek. A következő hónapokban teljesen maga alá gyűrt a szégyen. Mocskosnak, megalázottnak éreztem magam. Felkerestem egy terapeutát, de még a szakember előtt is sokáig küzdöttem, mire meg tudtam nyílni, és el tudtam mesélni, mi történt. Féltem, hogy mit fog majd gondolni rólam. Amikor aztán végre erőt vettem magamon, és mindent elmondtam, az első kérdése az volt, hogy miért mentem el három férfival a szállodai szobájukba… Ezt a kérdést én is százszor feltettem már magamnak. De most, hogy a terapeuta is ezzel jött, csak még jobban elöntött az önutálat. Soha többé nem mentem vissza hozzá.

Nem elég, hogy egy támadás során erőszak áldozatává válunk, később is mi, az áldozatok cipeljük tovább a szégyent és a bűntudatot – az elkövetők helyett. Korábban sosem értettem meg, hogy az áldozatok miért magukat okolják az ilyen helyzetekben. De az után az éjszaka után engem is maga alá gyűrt az önhibáztatás. Az önvád nálam főként abból fakadt, hogy mindig is úgy gondoltam magamra, mint egy „erkölcsös jó kislányra”, akivel ilyesmi nem fordulhat elő. Aki nem megy csak úgy fel idegen férfiakkal szállodai szobákba. Annyira beleragadtam a saját magam hibáztatásába, hogy az eset után évekig szenvedtem az önutálattól, miközben még arról is meg voltam győződve, hogy valójában meg is érdemeltem a történteket.

Ettől kezdve kényszeresen elővigyázatos lettem, biztos akartam benne lenni, hogy soha senkinek nem küldök félreérthető jeleket. Három évig nem szexeltem senkivel, és csak nagyon ritkán mertem bárkivel is randizni. Méltatlannak éreztem magam, a férfiakkal szemben pedig bizalmatlan voltam. Én magam szabotáltam a potenciális kapcsolataimat, mielőtt még bármi komoly kialakulhatott volna.

Egy idő után aztán kicsit jobban beleástam magam a témába, és elkezdtem szexuális erőszakról, valamint randidrogokról szóló cikkeket olvasni. Ekkor értettem csak meg, hogy milyen óriási probléma a nők elleni erőszak az USA-ban. Az adatok szerint az Egyesül Államokban 73 nőt bántalmaznak szexuálisan minden másodpercben, és az elmúlt 20 évben folyamatosan nőtt a randidrogok használata. Az elkövetők, úgy, ahogy nálam is tették, általában az áldozatok italába csúsztatnak be észrevétlenül valamilyen anyagot. De olvastam a bűntudatról és a szégyenről is, amit a nők többsége átél. Olyan érzésekről írtak, amiket akkor már én is jól ismertem.

Egy bizonyos szintig mindannyian tudjuk, hogy bántalmaztak bennünket, de ezen az agyunk valamiért hajlamos átsiklani, és újra és újra azon kezd pörögni, hogy mit csináltunk rosszul. Mi hoztuk ilyen helyzetbe magunkat. Túl sokat ittunk. Túl szexin öltöztünk. Félreérthető volt a viselkedésünk. Biztos túl barátságosak voltunk. Nem küzdöttünk ellene eléggé. Sőt, egyáltalán nem is csináltunk semmit. És a sor még folytatódhatna. Ám miután elolvastam a többi nő beszámolóját, a hibáztatás helyett valami egészen más érzés fogott el: az empátia. Együtt éreztem velük és csodáltam őket–- ezek olyan érzések voltak, amelyeket magammal szemben egészen addig nem engedtem meg.

15 év telt el a szállodában töltött éjszaka óta. Ismét elkezdtem terápiára járni (egy új, fantasztikus szakemberhez), és bár ma már tudom, hogy azon az estén én voltam az áldozat, azt is megértettem, hogy nem kell örökre áldozatnak maradnom. A felismerés rendkívül felszabadító volt.

Még mindig azt kívánom, hogy bár más döntést hoztam volna azon az estén, de már tudom, hogy nem én vagyok a hibás, amiért megerőszakoltak. Nem vállalok többé felelősséget az elkövetőim helyett.

Forrás: HuffPost  Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter