Hogy emlékszel vissza: mikor derült ki rólad, hogy jó hangod van?
Nemrég sikerült digitalizálnom a VHS kazettáimat, amelyek a családi titkokat, eseményeket örökítik meg. Azt tapasztaltam, hogy egészen kicsiként a kamera folyamatosan fésűvel a kezemben mutatott. A fésű volt a mikrofon, én pedig énekeltem. ’96-ban indultam először egy énekversenyen, ahová anyukám nevezett be – ez volt a galántai megyei énekverseny Szlovákiában, ahonnan származom. Megnyertem, aminek nagyon örült az anyukám, én pedig eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Attól kezdve minden évben több énekversenyen is részt vettem. Elkezdtem a zeneiskolát, párhuzamosan pedig vittem az ének és a hegedű szakot. Nagyapám mondta, hogy folytatni kell a hagyományokat, kell egy új prímás a családba. Mivel én voltam az első fiú unoka, rám hárult ez a feladat. Már az üknagyapám is prímás volt, a családban sok a zenész. Volt honnan örökölnöm a muzikalitást.
A középfokú tanulmányaidat is zenei iskolában végezted?
A pozsonyi állami konzervatóriumba nyertem felvételt. Ott érettségiztem hegedű és operaénekes szakon.
Miért nem lett belőled operaénekes?
Az opera nagyon kötött műfaj, nem tudtam kiélni benne az improvizációs vágyaimat, ami nekem nagyon fontos az éneklésben. Úgy érzem, operaénekesnek születni kell. De az operaénekesi tanulmányaim nagyon jó alapokat adtak, hozzájárultak ahhoz, ahogyan a zenéről gondolkodom. A Konzervatórium után szerettem volna a dzsessz irányába továbbmenni, ezért a Kőbányai Zenei Stúdióba felvételiztem, ahová fel is vettek.
Galánta után Budapest, gondolom, nagy váltás volt.
19 éves voltam, és eddig mindig otthon laktam. Emlékszem az első napunkra, amikor anyukámmal megérkeztünk Budapestre – összevissza bolyongtunk a városban. Csak kapkodtuk a fejünket, mi merre van. Az volt a szerencsém, hogy mindig sikerült magam olyan emberekkel körülvennem, akikkel jól éreztem magam.
Azok a kapcsolatok, amelyeket a Kőbányai Zeneiskolában alakítottál ki, maradandónak bizonyultak?
Amikor megérkeztem Budapestre, senkit sem ismertem. A kollégiumi szobatársaim, akik velem egy osztályba jártak, lettek az első ismerőseim, később a barátaim. A zenekarom nagy része ebben az iskolában tanult. A tanárokkal szintén nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki.
És akkor jött az X-Faktor. A következő nagy lépés az életedben.
A Kőbányai Zenei Stúdió elvégzése után egy kicsit légüres térbe kerültem. Volt egy pár próbálkozásom Magyarországon és Szlovákiában, kerestem az utamat. Sok kudarc is ért ekkoriban. Nem várhattam el a szüleimtől, hogy eltartsanak, viszont nem volt túl sok munkám. Az X-Faktor az utolsó pillanatban jött. Kezdtem már teljesen elveszteni az önbizalmamat. Sokan sok mindent ígértek, ezekből rendre nem lett semmi. Egy idő után kezdtem azt kérdezni magamtól, vajon hol rontom el. Talán mégsem vagyok annyira tehetséges ehhez a szakmához? Amikor meghirdették a tehetségkutatót, összeültem pár baráttal, és ők győztek meg végül, hogy próbáljam meg. Nem volt vesztenivalóm.
A műsor alatt és után hirtelen jó sok rajongód lett.
A semmiből hirtelen előtört rengeteg ember, és mindenki szeretett volna egy darabot belőlem. Nem volt egyszerű kezelni a helyzetet. Egyrészt nagyon jólesett, hogy ilyen sokat szerettek, és lelkesen mindenkinek adtam az autogramokat. De amikor először megtapasztaltam a siker árnyoldalát, a lelkesedésem alábbhagyott. Voltak olyan helyzetek, amikor a rajongók nem vették figyelembe a hangulatomat, a lelkivilágomat, csak nyomultak, követelték a közös fotózást. Akkor tudatosult bennem, hogy ezt is vállalni kell. Ha egyszer majd a Madison Square Gardenben, New Yorkban szeretnék fellépni, el kell fogadnom a hírnév negatív hozadékát is.
Kik szeretnek téged, kikből áll a te rajongótáborod Magyarországon?
Nem vagyok tinisztár, és erre büszke vagyok. A rajongóim között vannak gyerekek is, de a többség felnőtt ember. Egészen különböző korosztályok, akadnak 70 pluszosok is.
Nikolas Larry Kimpellel
A Madison Square Garden-i fellépésről álmodsz, a következő állomás az életedben tehát Amerika?
Amerika mindig ott volt az életemben, hiszen az a zene, amit hallgattam 80 százalékban onnan jött. Mindig is szerettem volna megmutatni magam azoknak a zenészeknek, akiknek a zenéjén felnőttem. Akik megalapozták a zenei ízlésemet. Ez tavaly sikerült. Tavaly kaptam meg az első amerikai lemezszerződésemet. Interneten keresztül olyan zenészeket ismertem meg, akiket addig csak zenei DVD-ékről ismertem. Egy kapcsolattartó rendszeren keresztül találtam meg őket, kiküldtem nekik néhány dalomat és a bemutatkozó levelemet. Képzeld, mindegyikük válaszolt! Aki elsőnek jelzett vissza, azzal folytattam a kapcsolattartást. Ő Larry Kimpel, elismert fekete zenész, aki mindenkivel játszott már, aki számít ebben a szakmában. Idén januárban meghívott magához egy személyes találkozóra. A családjával együtt befogadtak a házukba, egy hónapig éltem velük. Sokat beszélgettünk, zenéltünk, ismerkedtünk. Ő lett az amerikai apukám. Májusban újra visszamentem Amerikába, és megvolt az első fellépésem is Las Vegasban, a Palms Hotel koncerttermében.
Kikkel találtad magad szemben a nézőtéren?
Sok-sok ismeretlen emberrel. Nagyon izgultam. A nevemet nem tudta kimondani a konferanszié, az amerikai művésznevemen szólított a színpadra, ami Nico Ross. Az amerikai közönségben az tetszik, hogy nagyon ki tudják mutatni az érzéseiket. Ordibálnak, felállnak, egy-egy magas hangnál hatalmas ováció van. Ez számomra teljesen új volt. Akkora löketet adott nekem, hogy a legutolsó tartalékaimat is ki tudtam hozni magamból. A műsor végén sokat odajöttek hozzám, és kérdezték, hogy honnan van ilyen hangom, hiszen fehér vagyok, de fekete zenét énekelek.
Tudsz elég jól angolul, hogy Amerikában eladd magad?
Még mindig van hová fejlődnöm. A tudás, ami a birtokomban van, még mindig csiszolható. Az általános iskolától kezdve tanulom a nyelvet, még most is járok egy anyanyelvű tanárhoz, akivel beszélgetünk.
Biztos követed Király Viktor sikerét Amerikában. Mit érzel ezzel kapcsolatban?
Viktor nagyon jó döntést hozott, amikor benevezett az amerikai tehetségkutató versenybe. Nála minden adott volt: Amerikában nőtt fel, amerikai állampolgár. Nagyon jó dalokat ír, és nagyon jól érzi a popzenét. Drukkolok neki.
Egy kelet-európából érkező fiatal énekesnek milyen esélyei vannak Amerikában? Mit lőttél be magadnak célként, amivel elégedett lennél?
Amikor elér valamit az ember, még tovább szeretne jutni. Garancia semmire sincs. Csak a hit, a munka, a kitartás, a folyamatos fejlődés a fontos. Hozzám a dzsessz és a soul áll közel, ami a pophoz képest rétegzene. De nem is szeretnék popsztár lenni. Inkább lennék George Benson, mint Michael Jackson. Tudod, miért? Mert George Benson ugyanazokon a helyeken lépett fel, mint Michael Jackson, de ő nyugodtan végig tud sétálni New York belvárosában, nem szedik szét a rajongók.
Mikor mész legközelebb Amerikába?
Most folyik az első Amerikában készült dalom reklámkampánya. Tavasz környékén lesz érdemes újra kimennem, és folytatnom a turnézást.
Ugye nem fogod végleg itthagyni a rajongóidat?
Dehogy. Mindig azt kommunikálom feléjük, hogy nem tűnünk el, csak bővülünk. Azzal, hogy külföldön is beindul a karrierem, csak jobb zenész leszek.
A következő magyarországi nagykoncerted december 23-án lesz a Budapest Kongresszusi Központban, egy szimfonikus koncert. Mennyiben lesz más, mint egy normál koncert?
Volt szerencsém már többször is énekelni szimfonikus zenekarral. Hatalmas élmény, a zenekar teljesen más hangulatot, tartalmat ad a koncertnek. A teljes dallistámat feldolgozzuk, és én is benne vagyok a feldolgozás folyamatában. A szimfonikus zenekar a saját zenekarommal egészül ki. Fantasztikus kombináció, amikor a dzsessz-zenészek találkoznak klasszikus zenészekkel. Nagyon izgalmas előadás lesz.
Fotó: Höltzl Gergely
