Vámosi Viktóriának csupa hétköznapi kérdést terveztem feltenni. Beszélgettünk volna a hétköznapjairól, a New York és Budapest közötti ingázásról, a modellkedés utáni életéről és az anyaságról. Ehelyett váratlan fordulatot vett a találkozásunk. „Miért szerettél volna interjút készíteni velem? Csak mert nagyon érdekes az egybeesés. Van egy olyannyira aktuális történés az életemben, hogy konkrétan neked fogom először megmutatni. De erről még biztosan nem tudhattál, hiszen még nem publikus. Ma lett kész a videó.” Viki előveszi a laptopját, és elindít egy felvételt. Az anyag körülbelül másfél perces. Egy dokumentumfilm-sorozat promóanyaga. A riporter pedig nem más, mint ő.
Egy négyfős csapattal leforgattunk egy dokumentumfilm-sorozatot. Mindig is érdekelt, merre tart a tudomány. Milyen lehetőségeink vannak a jövőre nézve a gasztronómia, az egészség és a szépség területein belül a biológiát, a legmodernebb biotechnológiát és a mérnöki szakértelmet felhasználva. Olyan vállalkozásokat mutatok majd be, amelyek alapvetően a női érzékenységre ható témákban álltak elő valamiféle innovatív ötlettel. Londonban táplálkozástudományt tanultam, innen indult minden. Valamint kétségbeesve figyelem, milyen igénytelen dolgokkal vannak tele a közösségi oldalak, miközben annyi ember van a világon, akik valódi értéket teremtenek. Ilyen jövőformáló személyiségekről, vállalkozásokról készítettük el a sorozatot.
Láttam a felvételen veteményeskertet egy város tetején, szépségszalont, laboratóriumot. Elárulsz néhány példát a témák közül?
Például forgattunk egy magyar biofizikussal, aki Amerikában kifejlesztett egy olyan biotechnológiát, amelyben állati bőrsejtekből, állati szenvedés nélkül képesek laboratóriumban olyan bőrt előállítani, amelyet aztán fel lehet használni bármire, amire egyébként valódi állati bőrt használnának. Lehet, hogy öt-tíz év múlva, ha valaki bemegy egy cipőboltba és kiválaszt egy cipőt, kérheti majd például ebből a környezetbarát és állati szenvedéstől mentes, laboratóriumban tenyésztett és nem a vágóhídról érkező bőrből. Egy másik alkalommal megnéztük, milyen lehetőségei lesznek az egyre népesebb nagyvárosoknak arra, hogy friss zöldségekkel és gyümölcsökkel lássák el a lakosságot. Ehhez a riporthoz például felmentünk a világ legnagyobb tetőfarmjára Brooklynban. Akik ezt a projektet megvalósították, természetesen olyan épületeket kerestek, amelyeknek a szerkezete elbírja ezt a fajta terhelést. De találtunk egy másik megoldást is, ahol függőlegesen vannak az ágyások, valamint elmentünk a világ jelenleg legnagyobb vertikális kertészetébe, New Jersey-be is.
Ezek szerint lesznek magyar és amerikai riportalanyok is?
Igen, például a szépségtémához kapcsolódóan felkerestem dr. Sinka-Pálinkás Rita bőrgyógyászt, aki megmutatta nekünk, hogy az ultrahang erejét használva hogyan lehet fiatalítani a bőrt. Modellként ki vagyunk téve annak, hogy a külsőnk alapján ítélnek meg. Talán ez az egyetlen olyan hivatás, ahol a szakmában eltöltött idő és a szakmai tapasztalat fordítottan arányos azzal, mennyi munkát kapsz. Minél fiatalabbnak nézel ki, annál jobban foglalkoztatnak. Ezért ez a kérdés mindig jelen volt az életemben, de drasztikus sebészeti beavatkozások nélkül. Ebben a módszerben az a fantasztikus, hogy semmilyen külsérelmi nyomot nem hagy a bőrön, viszont a hatása nagyon klassz, a hollywoodi sztárok is imádják.
Ezek a témák komolyak, valamint maga a dokumentumfilm-készítés is az. Soha nem találkoztál azzal az előítélettel, hogy „csak” egy modell vagy?
Amikor én kezdtem a modellkedést, még nem volt internet. Nem posztolta senki, ami velem történt. Manapság mindenki azonnal tud mindent. Amikor a L’Oréal poszterem kint volt a Times Square-en, azt csak az láthatta, aki ott járt. Sokáig tagadtam is, hogy modell vagyok, éppen a sztereotipizálás miatt. Abból az első modellgenerációból származom, aki külföldre szerződött modellkedni. Nem volt senkim Párizsban, Tokióban és New Yorkban sem. Ma pedig előfordul, hogy egész kis magyar „családok” alakulnak azok között, akik külföldre költöznek. Az első évben még az apukámat is csak háromnaponta tudtam felhívni, mert nem volt pénzem több telefonkártyára. Annak ellenére, hogy szép sikereket értem el, mindig úgy éreztem, valahogy nem a saját álmomat valósítottam meg a modellkedéssel, hanem valaki másét. Kislánykoromban nagyon szégyenlős és introvertált voltam, egyáltalán nem akartam modell lenni. Anyukám modellező szabász volt, és mivel már 16 évesen 179 cm magas voltam, mindig rajtam próbálta le a bemutatóra szánt ruhákat. De ennyi (nevet). Egyébkent a Külker főiskolára készültem, de elsőre nem vettek fel. Aztán 19 éves koromban anyukám meghalt, így nekem a modellkedés első pár éve egyfajta menekülés volt – minden elől. Nem tudtam, mit kezdjek a kialakult helyzettel, nem tudtam elfogadni, viszont volt egy párizsi modellfelkérésem, így hát elindultam. De valószínűleg anyukám és a többi csalódás miatt éltem meg olyan nehezen a modellkedést. Szinte illúziónak tűnt például az, hogy Párizsban Yves Saint Laurent, Emanuel Ungaro vagy Givenchy modellje voltam. Ma már persze nagyon büszke vagyok ezekre.
És mára változott ez az érzés benned? Miben vagy más a húszas, harmincas éveidhez képest?
A húszas éveimben nagyon sokat utaztam, sikeres voltam, ugyanakkor lelkileg el voltam veszve. Anyukám halálának évekig tartó feldolgozásához kötöm például azt, hogy sokáig minden olyan dolgot megtagadtam magamtól Párizsban és New Yorkban, ami örömet okozott volna, legyen az egy finom süti, jó zene vagy egy kellemes baráti társaság. Mai fejjel és belső egyensúllyal már sokkal jobban meg tudnám élni azokat az éveket. Olyan visszatekinteni, mintha nem is velem történtek volna, hanem valami filmet néznék. 2002-ben úgy jöttem haza New Yorkból, hogy gyűlölöm azt a várost, és soha többé nem megyek vissza. Hét évvel később mégis visszaköltöztem, és egész más fogadott.
Nem a város volt más, hanem ezek szerint már te magad.
Annyira más lelkiállapotban voltam, mint hét évvel ezelőtt. Már nyolc éve kint élünk a családommal és teljesen más élményt ad, mint az első kiköltözésemkor. A harmincas éveimben sokat voltam Londonban és itthon is. Akkor kezdtem a táplálkozástudománnyal foglalkozni és közben dolgoztam önmagamon egy szakemberrel, mert szükségem volt egy kis külső iránymutatásra. Idővel elkezdtem jobban beleállni a dolgokba, kiállni önmagamért, próbáltam jobban megélni a fájdalmat, a szomorúságot és az örömet is. Egyszóval egyre inkább át tudtam magamat adni az érzelmeimnek, ami azelőtt nem igazán ment.
LUMIERE produkciós cég (Csincsi Zoltán és Kriskó László) és a sorozat szerkesztője, Duducz Erika
Most hogyan érzed magad? Van egy kisfiad, ha jól tudom.
Igen. Az elején iszonyatosan el voltam veszve segítség és család nélkül New Yorkban Milánnal, óriási kihívásnak éreztem az anyaságot. Milán most két és fél éves, már kezdünk beleszokni a helyzetbe, hihetetlen tanító ő nekem. A szülés után nehezen tudtam összeegyeztetni a munkát és a rengeteg tennivalót a kicsi körül, ezért abbahagytam a modellkedést. Állandóan jól kellett volna kinéznem, ráadásul mindenki azt a külsőt várta el azonnal tőlem, amelyet a terhesség előtt megszoktak. Akkor is jól kellett volna kinéznem, amikor nem aludtam egész éjszaka. Ezt az állandó külső-belső nyomást pedig nem bírtam. Most viszont buzog bennem a tettvágy és a kíváncsiság. Így jött a dokumentumsorozat ötlete is. Úgy voltam vele, hogy megkapargatom a felszínt, elküldök egy csomó e-mailt és meglátjuk. Nem is hittem volna, hogy ennyien válaszolnak, és a végén tényleg sikerül megvalósítanunk a sorozatot. Emellett pedig szeretném elkezdeni kamatoztatni a táplálkozásterapeuta-tudásomat is, amit nyolc évig tanultam. Így most elmondhatom, hogy izgalmas és inspiráló időszakot élek meg.
