Popova Aleszja: „Most igazán szárnyalok!”

2017. november 02. |

„Most igazán szárnyalok!” – ennél szebben nem is fogalmazhatott volna egy balerina. Popova Aleszja azonban nem csak a színpadra, az életére is értette mindezt. Az Operaház első magántáncosnője miközben főszerepeket táncol a színházban, balettmesternőként férjével együtt tanítják saját táncstúdiójukban az ifjú növendékeket. A karrier mellett pedig két kislány boldog édesanyja. De hogyan érte el mindezt? Erről is beszélgettünk a Kossuth-díjas művésznővel.

Az Operaház harmadik emeletén találhatók a balettművészek öltözői és a balett-termek is. A hosszú folyosókon, az emelet mindkét oldalán egymás mellett sorakoznak az ajtók, amelyek a 8–10 fős öltözőket rejtik. Aleszjával az öltözőjében találkozom, ahol a többi balerina éppen készülődik a próbára. Van, aki spicc-cipőt varr az asztalán, míg más dresszeket válogat a szekrényéből. A tükröket az előadásokon megörökített kulisszapillanatok, köszönetcédulák és családi fotók díszítik. Ez a helyiség a táncosok második otthona. Aleszjával négy éve ismerjük egymást, így inkább csak beszélgetünk, mintsem interjút készítünk.

Mindig nézem az Instagram- és a Facebook-oldalaidon, milyen lelkes tábora lett a táncstúdiódnak.

Képzeld, van ötéves, de még hatvanéves tanítványunk is! A férjemmel, Vladimirral együtt alapítottuk a táncstúdiót öt évvel ezelőtt. Vladimir fantasztikusan tanít, nagyon szereti a gyerekeket. Előfordult már olyan eset, amikor egy szülő megkérdezte tőlem, ugye Vladimir fogja tanítani a gyerekét, mert ő azért szeretne hozzánk járni. Mi amolyan jó rendőr-rossz rendőr felállásban vagyunk. Én néha szigorúbb vagyok, mint ő. (nevet) Amikor Irina Kolpakova és Vladilen Semenov orosz balettművészek az Operaházban táncoltak, annyira jó volt látni, mennyire tisztelik, szeretik és segítik egymást. Létezik ilyen, még akkor is, ha két ember ugyanazt csinálja és ugyanolyan intenzitással. Ez szerintem fontos dolog. Mi is így szeretnénk tanítani Vladimirral, szeretettel és tisztelettel.

Aktív művésznőként miért döntöttél úgy, hogy balettmester leszel?

Az ember elérkezik egy olyan korba, amikor gondolkodni kezd azon, hogyan tovább. Van, aki balettmester lesz, míg más civil pályát választ magának. Dózsa Imre, egykori balettmesterem tanácsolta azt nekem, hogy végezzem el a mesterképzőt. Ő nemcsak a Balett Intézet falain belül teremtett egy olyan képzést, amely világszínvonalú volt, hanem a későbbiekben is ösztönözte a volt tanítványait, foglalkozott velünk és támogatott minket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. Olyan nagyszerű művészekkel tanulhattam együtt, mint Szőnyi Nóra, Pongor Ildikó, Szakály György, ifj. Nagy Zoltán vagy épp Kövessy Angéla. Az egyetemi diploma megszerzéséhez a Testnevelési Egyetem Egészségjog szakán végeztem, ott már csak kevesen maradtunk. Szívbillentyűkről is tanultam, mintha csak japánul lett volt az egész. (nevet) Büszke vagyok arra, hogy elvégeztem az egyetemet, miközben aktívan táncoltam és időközben két kislány anyukája is lettem.

A balettmesteri hivatás éppen a másik oldaláról mutatja be a balettet. Mit adott számodra ez a megszerzett tudás?

Sebestyén Katalin mesternőnél végeztem a Balett Intézetben. Ő mondta nekem egyszer, hogy „Lészi, ha elsajátítod a balett metodikáját és tanítani kezdesz, újra fog éledni benned a táncművészet, másképpen fogod megélni a balettet. Sokkal jobban fogsz táncolni, precízebben és tudatosabban, mint addig bármikor.” És ez tényleg beigazolódott! Úgy gondolom, át kell adnunk a tudásunkat a felnövekvő nemzedéknek, nevelni és tanítanunk kell őket. Nagy felelősséggel jár mindez főleg egy kisgyereknél, hogy milyen alapokat adsz át neki. Csak a saját példáimra tudok ilyenkor gondolni, a gyerekkori balettmestereim motivációjára, például Markó Iván tanítására, akinél Győrben kezdtem. Az élet számos kiváló mesterrel összehozott Magyarországon és külföldön is. Szerintem a balettben ez a körforgás a legszebb dolog.

Mi volt a legfontosabb tanításuk szerinted?

Hogy egyéniségeket neveljünk a balettben. Emlékszem, hogyan néztem az elődeimet, például Volf Katalint, aki ha csak kitette a lábát, már abban az egy mozdulatában is megvolt a szikra, a lélek. Vagy emlékszem Hágai Katalinra az Anna Kareninából, akinek egyetlen kézmozdulatába is belefacsarodott a szívem. A mozdulataikon keresztül láttam és átéreztem a lelküket. Az egyiknél zokogtam, a másiknál ájuldoztam. Nemcsak a technikáról volt szó, ők igazi művészek voltak. A nézők is érzik ezt, ezért választanak darabot sokan szereposztástól függően. És ez az egyéniség bizony tanítható. De foglalkozni kell vele, alázatra és rengeteg munkára van szükség hozzá. Egy táncos egyedül nem elég ehhez. Kell egy tükör, de nem az, ami a teremben van, hanem egy mester, aki a táncosára építi a szerepet, aki szereti, megbecsüli és tiszteli, tanítja és jobbá akarja tenni. Később a művész csak hosszú évek és sok közös munka folyamán kezd el beérni. Nekem Markó Iván tanította azt, hogy amikor színpadra állok, adjam önmagamat. Ő látni akarta, ki vagyok legbelül már gyerekként is.

Manapság az egész világ teljesítményorientált lett és felgyorsult, kiveszőben van a hagyományok ápolása, az idősebb korosztály iránti tisztelet. Ahogyan a családokban a nagyszülők, úgy a balettben az idősebb művészek mutatnak utat és példát a gyerekeknek. A balett is egy nagy család. Nem lehet kivenni egy szemet a gépezetből, mert minden egyes korosztály mást tud mutatni a jövő generációjának. Szükség lenne arra, hogy a gyerekek lássák az elődeiket a színpadon, hogy tanuljanak tőlük, hogyan kell felkészülni egy előadásra, hogyan kell viselni a nagyságot, hogyan kell művésszé érni. Nekem még volt szerencsém egy ilyen korszakban felnőni, de manapság ezek a hagyományok sajnos egyre jobban hiányoznak mind az életből, mind a balettből. Pedig a hosszú évek alatt megszerzett tudás és tapasztalat is segít a táncosnak abban, hogy egyéniség legyen. Egyéniségekre pedig szükség van, mert mindig lesz egy réteg, aki gondosan megválasztja, kivel néz meg egy darabot, milyen könyvet olvas vagy éppen milyen zenét hallgat.

Van olyan történeted az elmúlt évekből, amelyben mindez megmutatkozik?

5-6 évvel ezelőtt, amikor Kolpakova a Giselle-t próbálta velünk, egyik alkalommal odajött hozzám a színpadon, átölelt és azt mondta: „Minden nagyon jó, de akkor most beszéljük át, hol is történik ez a darab, te ki is vagy a mesében.” Egy órán keresztül mást sem csináltunk, csak beszélgettünk a Giselle-ről, tényleg, mintha egy mesét mondott volna el nekem. Akkor értettem meg, hogy a technika megvan. Lehet még tisztogatni, de a balett lényege, amitől a nézők zokognak az, hogy hiteles vagy, mert te magad is tudod, miben szerepelsz, hogy pontosan mit és hogyan adsz át az embereknek a mozdulataiddal. Ugyanez megtörtént velem néhány évvel korábban is, amikor Volf Katival próbáltam Pártay Lilla Elfújta a szél című darabját. „Mindent látok, Lészi, mindent tudsz, de vegyük át, ha életedben először tanulnád be ezt a darabot, értenéd, mit miért csinálsz, hogy a koreográfus mit szeretett volna kifejezni a koreográfiával?” Nagy átgondoltság és empátia kell ahhoz, hogy valaki át tudja adni ezt a tudást, valamint szeretet és figyelem mindkét oldalról. És ha mindez megvan, akkor sem szállhatsz el. A nagyságot is tudni kell viselni, együtt élni vele. Évekkel ezelőtt már meséltem neked, ha egy táncos előadás után egyszer is azt érzi, hogy ez ma tökéletes volt, onnantól már csak a lejtő van hátra. Mindig lehet jobban csinálni, tanulni, fejleszteni. Emberként is, nem csak táncosként. Könyveket kell olvasni, zenét hallgatni, kiterjeszteni a világnézetedet, mert ezek ugyanúgy megjelennek a mozdulatainkban, hiszen mi a testünkkel kommunikálunk a színpadon. „A tehetség nem minden. Abból fog látszódni, ki leszel, ahogyan dolgozol.” Ezt Ludmilla Cserkaszova mesternő mondta nekem, amikor tízéves voltam, de egész életemre megmaradt bennem ez a két mondat.

Idén januárban láttalak az Anyegin, majd márciusban az Anna Karenina főszerepeiben. Minden reggel itt kezdesz az Operaházban a balettórán, aztán jönnek a próbák. Tanítasz a táncstúdióban és két kislány édesanyja is vagy. Mégis honnan ez a sok energia?

A második kislányom születése után, 2016 nyarán találkoztam az Operaházban a reggeli gyakorlat után Solymosi Tamás balettigazgatóval. Kérdezte, hogy visszajövök-e. Azt feleltem, nem tudom, jöjjek? (nevet) Megbeszéltük, hogy 2017-ben az Anyegin, majd az Anna Karenina darabokkal állok újra színpadra. Számomra ez egy hazatérés volt. Az Anyeginben Oláh Zoltán volt a partnerem, akivel fél évvel a premier előtt már készültünk az előadásra, az Anna Kareninában pedig Balázsi Gergő segített sokat a próbákon. Most igazán szárnyalok, csak ezt tudom mondani. Mindenki kérdezi tőlem, hogyan csinálom, de nincsen rá receptem. Talán csak annyi, hogy szeretném őszintén megélni a balett minden pillanatát, aktívan, mosolygósan és kiegyensúlyozottan. Remélem, hogy a Jóisten erőt ad ahhoz, hogy még sokáig szárnyalhassak és táncoljak az emberek örömére.

Fotók: Csernák Bence, Emmer László
Ruha: Daalarna

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok