Kollár-Klemencz László: „A pillanatok magamban, amikor mélyebbre látok”

2018. május 19. |

Idén is megrendezik Őriszentpéteren a Virágzás Napjai Fesztivált, ahol május 19-én, a dalszerző, Kollár-Klemencz László Kistehén-frontember és az író, Grecsó Krisztián közös estjén előkerül ihlet és barátság, szerelmek és szeretők, maradás és menekülés, remény és lemondás, mindez közös dalokban, új novellákban megjelenítve. A zenészként, íróként és képzőművészként is aktív Kollár-Klemencz László, akit a Rájátszásból és a Budapest Bárból is ismerhetünk, jelenlegi munkáiról és terveiről és a természet fontosságáról beszélgetett velünk.

Honnan az ismeretség Grecsó Krisztiánnal, mióta dolgoztok együtt és mi hozott össze benneteket? Állítólag a közös esteteken a szerepek is felcserélődnek, te prózaíróként, Krisztián pedig dalszerzőként mutatkozik be.  

Igen, fordított szerepek is vannak, de alapvetően főleg azt csináljuk, amihez értünk. Néhány évvel ezelőtt elkezdtünk együtt dolgozni és hamar kiderült, hogy ez nagyon jól működik, a Rájátszáson belül és kívül is. Én előtte is csináltam már olyan esteket, ahová költőket vagy írókat hívtam el vendégként, többek között a Trafóban is. Aztán Krisztián is meghívott az egyik irodalmi estjére, végül úgy döntöttünk, csinálunk valami közös dolgot. Nekem akkor jelent meg az első novellás kötetem, eléggé új volt az egész helyzet, aztán Krisztián is elkezdte hozni az ő dalszerzeményeit. Egy darabig ment is az élcelődés, hogy tulajdonképpen csak szobrokat nem csinálunk még együtt, de lehet, hogy azt is fogunk egyszer. Volt, amikor kínosnak éreztük, amit csinálunk, felvállalni se nagyon mertük. Féltünk tőle, hogy mivel a legtöbb ember csak fiókrendszerben gondolkodik, nem fogja tudni feldolgozni, hogy egyik fiókból át lehet lépni a másikba is.

Krisztián kritikáit hogy fogadod, nem szabályoz be, nem bontja meg a saját stílusod?

Tudni kell, hogy kinek a véleményét lehet kikérni, hogy ki az, aki úgy lát téged, ahogy vagy és úgy tud megfogalmazni kritikát, hogy az téged előre vigyen. Ez bizalmi kérdés. Furcsa, hogy például az apósomnak, Révai Gábornak, aki nagy olvasó és író is, nagyon tetszett A műanyag kerti székek életének az ötlete és a bevezetője is, valószínűleg ki is alakult egyből egy prekoncepciója. És amikor fél év múlva mutattam neki néhány novellát, szerintem csalódott volt, mert mást várt. A második könyvemnek már nagyobb tétje van, leginkább saját magam irányába, mert az elsőt még úgy írtam, hogy nem számított ki fogja olvasni, kit fog érdekelni. Ezt a kötetet már Magvetős szerzőként írom, ezért van bennem egyfajta megfelelési kényszer, itt már nem lehet a távolságtartó, nekem ehhez semmi közöm állapotba kerülni, ezekért a novellákért felelősséget kell vállalnom. De leginkább az fontos, hogy mit tudok magamból kihozni, elkapom-e azokat a pillanatokat magamban, amikor mélyebbre látok. Furcsa dolgok ezek! Lehet, hogy délután 3-tól este 8-ig írok, de igazán nem nyílik ki a kút teteje. Amikor pedig mégis kinyílik, az óriási, azt hiszem, én ezért az élményért írok. Ami ilyenkor feljön, de már maga a folyamat is, iszonyú felszabadító, az ember ott és akkor Valamivel találkozik. És ezt jó megfogni, megtartani és egyszerűen csak örülni neki. A dalszerzés is hasonló, de most az írásban jobban megtaláltam ezeket a pillanatokat.

Sok mindennel foglalkoztál már, és jelen időben is több fajta zenei projektben veszel részt. Mit hozol, mit viszel az egyikből a másikba? A személyiségfejlődéseddel is párhuzamba hozható ez a fajta kinyílás?

Valahol biztos igaz ez is, de inkább a pop-rock keretei bizonyultak egy idő után szűknek. Csodálom azokat, akik ezt 70 éves korukban is képesek csinálni. Ez a stílus nekem mindig is a fiatalságról, a szabadságról, a szélsőségekről, iszonyú energiákról, mindennek a felborításáról, a forradalomról szólt. Van egy időszak az ember életében, amikor ezzel azonosulni tud. Mostanra nagyobb dolgok foglalkoztatnak, amiket nagyon nehéz a pop-rockon keresztül kifejezni. Az első szólóanyagomat 2008-ban írtam, már akkor elég szűk volt a pop-rock által nyújtott keret. Most egy kicsit zsákutcában vagyok ilyen szempontból, mert bár imádom a Kistehén zenekart, és az embereket benne, de maga a műfaj már nem ad sokat. Ezért jöttek a szólóestek, amik sokkal személyesebbek, a balladisztikus jellegű szövegek is tágabb keretet adnak, inkább közelítenek a vershez, az irodalomhoz. Itt nem kell szólnod senkihez csak magadhoz, ami óriási szabadságot ad. Az írás meg egyszer csak jött. Mivel bő 10 évig filmekkel foglalkoztam, sok forgatókönyvet, ötletet írtam. Aztán Amerikában találtam egy novellás kötetet, ami mai, természetben élő emberekről szól, nagyon különleges világú könyv volt. Nem volt elszakadva a város és a vidék, úgy ahogy egyébként a tudatunkban él. Elindított valamit bennem ez a gondolat, úgy éreztem, írni kellene arról, hogy a város mennyire vidék, a vidék mennyire város. Ez a fajta írásmód teljesen mást ad, olyan szinteken, olyan részletekbe menően lehet belemenni problémákba, meg a nem problémákba, amire egy dalszövegben nincs mód. Ennek az élményét szerettem meg, most írom a második novelláskötetemet, ami ősszel jelenik meg a Magvetőnél, A műanyag kerti székek élete címmel. Jó ideje foglalkoztatnak ezek a tárgyak, fotózom is őket, illetve csináltam egy Facebook-oldalt is, ahová be lehet küldeni a világ bármely tájáról a műanyag kerti székek képeit. A novellák szociografikus anyagok lettek, mint amilyeneket az első könyvem tartalmazott.

A saját életedben a város és a vidék összhangja beállt már? A Kistehén zajos világa, a koncertek, az embertömegek kontrasztban állnak a szentendrei békés, nyugodt élettel..

Nem nagyon lehet ebben egyensúlyt találni. Mindig van egy olyan elképzelésem, hogy egyszer rend lesz. Minden nap kell azért tennem, hogy ezt elérjem, de közben csodálattal nézem a feleségemet, aki a dolgok szanaszétségében is egységet lát. Nekem folyamatos kényszerem van arra, hogy rendet tegyek, pedig valószínűleg mindig van egyfajta rend.

Aki ennyi mindennel foglalkozik, mint te, a hétköznapok sűrűségében is képes megtalálni az általad említett rendezettséget?

Igen, a sokféleségben is lehet rendet tenni, de igazán nem tudom, hogyan. Határvonalak vannak, amiket kijelölök, például általában reggel 8-tól adok magamnak egy órát, hogy átnézzem az emaileket. Ezt megpróbálom minél előbb letudni és kimenni a lovakhoz, ellátom őket, 2-3 óra alatt megcsinálok mindent, de közben is cikáznak a gondolatok a fejemben. Délutánonként bejövök a városba vagy egy koncertre, ha kell, este pedig leülök írni. Amikor csönd van és sötét, az a napszak marad meg az elmélyülésre. Tényleg egyfajta őrület, amikor napközben a felmerülő problémákat párhuzamosan kell kezelni. Egyszer megnézném az agyamat, hogy amikor például etetem a lovakat, közben milyen és hányféle gondolat fut át bennem. Nem épp pihentető állapot ez, viszont mégis jól alszom, és azt hiszem, hogy most így vagyok egyensúlyban. Persze lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de ezt most így érzem.

Mikor költöztetek le vidékre?

Én már rég szerettem volna, a szüleim bár Pesten éltek, gyakorlatilag minden hétvégén vidéken voltak a nagyszülőknél. Velem minden jó élmény gyerekkoromban vidéken történt, egy ideig ott is éltünk Újhartyánban. Mindig vissza akartam menni, és azt az életet élni, amit ott láttam. Emlékszem, először autószerelő akartam lenni, mert minden barátom azt tanulta, aztán kitaláltam, hogy agronómus vagy erdész leszek, de addig keveredtek a dolgok, hogy a végén a Műszaki Egyetemet végeztem el. Akkor már feleségem volt és a városban éltünk, tehát egy ideig a vidéki élet kérdése nem merült fel, de amikor lehetőségünk nyílt rá, hogy kiköltözzünk a városból, rögtön éltünk vele.

Azok a zenészek, akik jobban elmélyülnek a különféle stílusokban és van kötődésük a vidéki élethez, a népi kultúrához, sokszor világzenét játszanak. Sosem merült fel, hogy ebbe az irányba menj?

Egy időben, a cybergyerekes korszakomban még cigányzenei elemekkel is dolgoztunk, ez még a Kistehén első időszaka volt. Akkor, mint világzenészek turnéztunk Európában és Amerikában is, szóval volt ilyen része is az életemnek. Egyébként pedig mindig zenekaroztam, zenész családból jövök, a nővérem is zenélt, a nagyapánknak is volt egy híres sváb zenekara Pest megyében, aminek azért van nagy jelentősége, mert ezzel az öreg zenekarral mentette meg a gazdasági világválság okozta tönkremenéstől a családot. Én is elég korán elkezdtem klasszikus zenével foglalkozni, de azt tanácsolták, hogy inkább sportoljak, így csak később kanyarodtam vissza a zenéhez.

Befolyásol a tetteidben, döntéseidben mások elvárása, véleménye? Többször említetted az interjú során, hogy te ezt akartad, mások meg mást és rájuk hallgattál miközben később kiderült, hogy ideje korán tudtad, hogy mi a jó neked.

Igen, elég furcsa ez. Elvárásos környezetből jöttem, a nagyszüleimnek nagyon számított, hogy a szomszédok mit szólnak, kinek milyen tiszta a portája. Egy klasszikus sváb település volt, az ottani embereknek a munka volt a minden. Valahogy minket is ebben a szellemben neveltek. Azt például, hogy én ültem a tv előtt és rajzfilmet néztem, a nagyapám nem vette jó néven, helyette ki kellett menni segíteni borsót szemezni, kukoricát törni. Azt láttam, hogy mindent jól kell csinálni, ez a hozzáállás belém égett, ami részben hasznos, de az elengedésben, a pihenésben inkább hátráltat. Viszont van egy olyan társam, aki nagyon könnyen elenged, így egymást kiválóan tudjuk tanítani. De emlékszem például, hogy a Veres Pálné Gimnáziumban az énektanárnő agitált, hogy nekem énekelni kéne, akkor komolyan elgondolkoztam, hogy én most legyek egy olyan átlagember, aki egy kórusban énekel, szépen fel van öltözve, nagyon klasszikus, normális élete van, vagy pedig legyek színész vagy válasszam a rock and rollt, ez a dilemma sokszor felmerült bennem. Nem volt annyira egyértelmű, hogy mennyire tudok én ezzel a rock and roll szereppel azonosulni.

Cseh Tamáson kívül ki volt még a személyedre, pályádra nagy hatással?

Tök érdekes, hogy Sebő Ferencért én még rajongtam a 80-as években, házibulikban hallgattam, ő például meghatározó volt az életemben, ennek ellenére soha nem mentem népzenei irányba. Közben a népi kultúra végigkísérte az életem, rengeteget voltam vidéken a nagyszüleimnél, mindig érdekelt ez a világ, a régi tárgyaik. A mai napig megvan a nagyapám fateknője, és egy csomó minden, amit ő használt.

Nekem te mindig úgy tűnsz, mint aki olyan letisztult állapotokba tud kerülni és ezáltal egyfajta magasabb szintű tudást közvetíteni, ami csak azokkal a semmilyen skatulyába nem rakható, sokoldalú művészeknél van így, akik már elengedtek minden elvárást, vágyat, akarást és  mindent ami az embert a létből az életbe leereszti.

Még azért sok vágyam van, bár nem ragaszkodom semmihez, bármit el tudnék engedni bármelyik pillanatban. Szeretem, ami most van, miközben folyamatosan tervezek is.

Tudatos vagy, de közben beengeded az életedbe azt, ami jön?

Igen, de ez nem egyszerű. Vannak olyan pillanatok a gyerekkoromból, mint amikor ültem egy zacskó cseresznyével az utcán a szomszédfiúval, köpdöstük a cseresznyemagokat és néztük az utcát, ahol nem történt semmi. Meleg volt, fel sem merült bennünk, hogy beszélgetni kellene.  Ez az állapot nagyon sokszor bevillan, jó lenne újra átélni. Szeretnék csak néha megállni, szétnézni és örülni annak, ami van, hogy ne úgy nézzek szét a kertben, hogy mit kell még megcsinálni. Vagy amikor a lovakhoz kimegyek a Pilis lábához, ne azt lássam csak meg, hogy itt még mit lehet jobbá tenni, hanem egyszerűen csak szeressem úgy, ahogy van. Ezt nagyon nehezen tudom megcsinálni sajnos, de mondjuk a fáradtság egy Kistehén koncert éppen erre jó, kivesz belőlem mindent péntek este és akkor a hétvégén minden gyönyörű. De aztán 2-3 nap után újra elkezdem a machinációt. A tudatosság kapcsán egyébként a buddhizmus sem azt mondja, hogy ne tervezz, hanem inkább arra világít rá, hogy tudatosan tervezz. Ha én ma tervezek, az azt jelenti, hogy tudatos vagyok a holnappal kapcsolatban.

Tavaly volt 15 éves a Kistehén zenekar. Mi újság most veletek?

A Kistehén most éppen vidéki turnén van, ami 10 állomásból állt, ebből már csak két helyszín van hátra. Most jött ki Bocsánat címmel egy LP, aminek az Akváriumban volt a bemutatója, klipp is készült hozzá.

Van benned bármilyen rossz érzés azért, mert nem lettetek ismertebbek külföldön?

Igen, ezt sajnálom. Nagyon jó érzés volt, hogy az amerikaiak mennyire természetesen nyílnak meg. Ha délután 3-kor kiáll a színpadra egy magyar zenekar, először 100 ember lesz ott, aki nézi, és ha jó a buli, negyed óra múlva már 500 ember gyűlik össze. Tárt karokkal várnak, örülnek, tapsolnak, annyira természetesek, ez egy zenekarnak nagyon jó élmény. Amerikában két 30 állomásos turnét csináltunk 2008-ban és 2009-ben. Amit ezeken a turnékon kerestünk, még támogatással együtt sem fedezte a kinti létünk és a kiutazásunk együttes költségeit, így a harmadik tervezett turnéra már elfáradt a zenekar. Nem volt elég hátszelünk ahhoz, hogy ezt tovább folytassuk, pedig akkor már nagyon lehetett érezni, hogyha még 1-2 ilyen évadot meg tudunk csinálni, akkor be tudtunk volna kerülni a körforgásba. New Yorkban a Joyce pubban játszottunk teltházas koncerteket, ahol Sinéad O’Connor lépett fel előző nap és David Letterman zenei menedzsere is épp akkor talált ránk, hogy diszponálna minket egy show-ra. De ez egy magyar zenekar sorsa a világban.

Mentek nyáron külföldre is fellépni?

Megyünk Erdélybe a Kistehénnel, a szólókoncertemmel is megyünk sok helyre, a GreCSÓKOLlár pedig inkább egy irodalmi est, ott sokkal inkább beszélgetünk, kicsit színházi, könyvtári hangulatú az egész.

Június 17-én most először adsz koncertet Sebő Ferenccel, ahol a két zenekar az erdő, a természet és az ember viszonyát járja körbe. Nálad különösen meghatározó a természet jelenléte, sokszor az erdő misztikájára építesz, az ember és az erdő kapcsolatát fested le, illetve ennek a viszontagságait, valamint csodáit. 

Sebővel régen szerettem volna együtt dolgozni, ő elég mélyen benne van a népzenében és a régi zenében is. A Rengeteg anyaga erősen ebből a két stílusból merítkezik. Felvetettem, hogy csináljunk egy közös Erdő estet az én anyagaimból és az ő erdő témát érintő népzenéiből. Eredetileg egy olyan estet terveztem, amibe mondjuk egy klasszikus négyes is, a régi zene, a népzene és mi is beleférünk. Összességében azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak vigyük bele dalról dalra ebbe az erdei állapotba a nézőket. Oda, ahol át lehet élni, ahogy rengeteg fa között állsz, ott vagy, ott létezel, mindennek a félelmével, a bizonytalanságával, a gyönyörűségével, a nyugodtságával együtt. Ezt szeretnénk megvalósítani a koncerten teljesen beszédmentesen.

Amikor valaki érteni kezdi a természet nyelvét, sőt át is tudja transzformálni azt szavakká, ezzel párhuzamosan vagy éppen ennek okán eltávolodik az emberektől és általában rájön arra, hogy az univerzális igazságoknak sokkal inkább van köze az egyszerűséghez, mint az emberi világ által kreált ál-élethez…

Egyszer olvastam valahol egy történetet egy emberről, aki bemegy, majd kijön az erdőből és azt kérdezi magától, hogy miért kell nekem innen kijönnöm? Miért érzem ott olyan jól magam ott? Normális, hogy szociális problémáim vannak, vagy hogy nem szeretek barátkozni? Aztán valamelyik tanításhoz kapcsolódva szintén olvastam, hogy létezik olyan embertípus, akinek ez a legtermészetesebb állapota, és hogy aki ilyen, az  fogadja el, hogy neki a természet nagyon fontos, és ezt ne problémaként élje meg. Az én életemben meghatározó volt ez a felismerés, azt gondoltam, hogy na, jól van akkor Laci, semmi gond…

Szöveg: Sárosi Kinga Fotók: Révai Sári, Bácsi Róbert

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok