Kozma Orsi: “Nem akarok másnak látszani, mint aki vagyok”

2019. május 28. |

Húsz év után újabb nagykoncertre készül a Jazz+Az formációval, Gesztivel és a lányokkal, de közben szólókarrierje is töretlenül dübörög. Mire vársz című új dalának klipjében kicsit vadabb külsőt öltött magára. Kozma Orsival beszélgettünk.

Amikor a Mire vársz című legújabb dalodat hallgattam, én úgy értelmeztem a szöveget, hogy te már révbe értél, és mindenki másnak is azt tanácsolod, ne várjon, éljen a lehetőségeivel. De egy dalba sokféle mondanivalót bele lehet gondolni.

Te vagy az első, aki jól értette, igen. Sokan hitték azt, hogy a szerelemről szól. Bizonyos szempontból sok mindent elértem már szakmailag, és a magánéletem is révbe ért, viszont azt gondolom, hogy még így is számtalan izgalmas dolgot tartogat számomra a jövő. Igyekszem nagyon nyitott lenni, szeretek fiatalabb kollégákkal együtt dolgozni, többféle stílust kipróbálni. Utóbbi miatt nem egyszer kaptam már meg, hogy nem lehet tudni, melyik stílus vagyok igazán én, nem vagyok önazonos a zenémben. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy soha nem stílusban gondolkodom, hanem projektekben. A popzenéből jövök, de a Cotton Club Singersen keresztül inkább már a jazzhez vagyok köthető az emberek fejében, később ebből indult útjára a Kozma Orsi Quartet formáció is. Számomra ezek a zenei stílusok olyanok, mint egy puzzle darabkái, végül összeállnak egy kerek egésszé bennem.

Amikor 1998-ban feltűntél a hazai zenei életben, már akkor is mindenből akartál magadnak egy keveset, vagy akkor még konkrét álmokat, célokat szövögettél magadban?

Sok minden változott, például elfogadtam önmagamat. Itthon sajnos szerintem nagyon kevés a tudatos zenei hang, aki felépítené magát az első kis darabkákból. Szerintem be kell járni egy utat ahhoz, hogy valaki aztán úgy tudjon színpadra állni, hogy a közönség tényleg elhiggye, amit énekel. Picit megszólnám ebből a szempontból a tehetségkutatókat, hiszen ott a jövő dönti el, hogy kiből lesz valóban előadóművész, nem elég az, hogy valaki megnyer egy versenyt. Én anno mindent elvállaltam, a szamárlétra legalján kezdtem. Vokalistaként énekeltem ismert zenészek mögött, játszottam színházi darabokban is, szó szerint bedolgoztam magamat a zeneiparba. De nem bántam meg, hogy így kezdődött, nagyon szerettem minden lehetőséget, a műhelymunkát, a próbákat, sokat tanultam belőlük, amivel idővel bennem is kikristályosodott a kép.

Előfordult, hogy naiv voltál vagy csalódtál?

Szerintem én a mai napig naiv vagyok kicsit, rá tudok csodálkozni bizonyos dolgokra. A kudarcokat próbálom pozitívan megélni, bár szerencsére abból kevés volt az elmúlt húsz évben. Ha volt, akkor hajlamos voltam összetörni, depresszióba esni. Főleg a színházi szárnybontogatásomban voltam naiv. Azt hittem, ha majd eljátszom egy-két szerepet, biztosan színésznő leszek, hívnak majd mindenfelé dolgozni. Részben persze így is volt, de kiderült, hogy a castingok nagyon nem nekem való világ. Nehezen viselem a versengést, lámpalázas vagyok, ami elvesz a produkciómból is. Hálás vagyok azért, hogy végül másfelé sodort az élet, mert nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni a Színművészetit. Ott négy év alatt teljesen széttörnek, és újra fel kell építened önmagadat. Ez megvolt a zeneiparban is, csak ott húsz évem volt minderre.

Szerintem a naivitás és a kudarc közel sem olyan sokkolóak, mint amikor az ember megérzi, hogy nincs tovább, amikor kifogy a célokból, a tervekből.  

Akkor biztosan abbahagynám. Az egy jel lenne, hogy itt a vége. Én szeretek küzdeni, kíváncsi vagyok önmagamra, hogy ki tudok e hozni még többet a hangomból, az előadásmódomból valami újat. Folyamatosan ez hajt előre.

A szakmai sikerek és célkitűzések mellett anya is vagy, ami megint egy teljesen másféle kihívás egy nő életében. Hogyan találtad meg önmagadat az anyaság szerepében?  

Az anyaság viszonylag későn érkezett az életembe. A férjem is zenész, dobol. Sorsszerű találkozás volt a miénk tíz évvel ezelőtt. Előtte emlékszem, nem is fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kisbabát szeretnék. Miután összejöttünk, fél évvel később megkérte a kezemet, és az esküvő után nem is egy babát, hanem máris ikreket vártam. Nyilván felforgatták az életünket, másfél évembe került, amíg újra definiáltam magamat, úrrá tudtam lenni a káoszon. Rádöbbentem, hogy a szülés után is van élet, azért még nem kell feladom a céljaimat, csak mert anya lettem. Voltak kétségbeesett pillanataim, pláne, hogy előttük volt egy jól működő karrierem. Jöttek a kérdések, vajon nekem szabad-e még nőnek lennem, színpadra állnom, énekelnem, vagy otthon kell maradjak háziasszonynak a gyerekek mellett? De azt hiszem, minden azon múlik, hogy egy nő megtalálja az egészséges balanszot az életében, mert a gyerekek nem hülyék. Érzik, ha az anyjuk nem boldog, mindent lerezonálnak. Engem a zene és a közönség is feltölt, és ezt ők is pontosan tudják és érzik. Egy koncert után minden szeretetet, amit kaptam, nekik tudom tovább adni otthon.

Gondolom az sem könnyítette meg a dolgodat, hogy egy olyan időszakban lettél énekesnő, amikor még a Jazz+Az dalokat magnókazettán lehetett megvenni. Nekem is úgy volt meg. Az elmúlt évtizedek gyökeresen formálták át a zenei kultúrát. Anyának lenni ebben a mai social önmenedzselés világában pedig már csak hab lehet a tortán.

Próbálom felvenni a fonalat, de azt el kell fogadnom, hogy már nem vagyok olyan fiatal. Idős sem persze 42 évesen. Szeretném a dalaimmal a fiatalabb korosztályokat is megszólítani, de tisztában vagyok vele, hogy kik a célközönségem. Nem akarok másnak látszani, mint aki vagyok, és nem akarom megerőszakolni a gondolataimat. Ma már a zeneipar nem nagylemezekben, hanem dalokban gondolkodik, és sok múlik a csomagoláson is. De azt gondolom, mindezek ellenére egy jó dal, egy jó mondanivalóval igenis képes üzenettel bírni korosztálytól függetlenül még ebben a hiper felgyorsult világban is.

Ha már a csomagolást említetted, a Mire vársz klipje merészen stílusosra sikerült.

Nagyon ritkán szoktam imidzsklippeket forgatni. Egy elbeszélő kisfilmet szerettünk volna csinálni, de a menedzserem látott egy klippet, amelynek a hatására azt tanácsolta, próbáljunk meg mi is egy fashion anyagot készíteni. Olyan oldalamat igyekeztünk megmutatni, amit még nem igazán láthatott tőlem a közönség. Szerintem jól sikerült, sok trükkös megoldás van benne, és a visszajelzések alapján igencsak rácsodálkoztak az emberek, a szó jó értelmében.

Ez az izgalmas a művészetekben. Az ember csak lát egy klippet, és máris beindul a fantáziája.

Nem is olyan régen néztem a tévében egy Woody Allen filmet. Arra gondoltam közben, milyen izgalmas lenne egy olyan estét készíteni, ahol a színész magyar hangja, Kern András klasszikus Woody Allen monológokat adna elő zenei aláfestéssel. Ez a projekt végül meg is valósult. Úgyhogy igen, ez olyan jó dolog, bármi képes ihletet adni. Nagyon szeretek utazni belföldön és külföldön egyaránt, rengeteg energiával és ötlettel képes feltölteni. Elég, ha csak a férjemmel kézen fogva sétálunk, ha ülünk egy padon, ha egy szép tájat nézek. Mindig van nálam egy notesz, amelybe leírok néhány sort, bárhol is jusson eszembe egy később még felhasználható gondolat. De előfordult már olyan is, hogy csak egy dallamot dúdoltam fel a telefonomra, ami éppen kipattant a fejemből. Mindemellett szeretek az ösztöneimre hallgatni, általában nem hagytak még cserben. Bármit elém sodorhat az élet, ezért igyekszem nyitott szívvel és szemmel közlekedni a világban.

Orsival június 28-án az Ellátóházban találkozhattok. A koncert eseménye ITT!

 Szerző: Czank Lívia

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok

Hogyan változik meg az ember élete, ha hercegnő lesz dokumentumfilm

Hogyan változik meg az ember élete, ha hercegnő lesz