Dolgok, amikért érdemes élni. Az egyszemélyes monodráma alapja egy előre betanult darab, miközben a főszereplő interaktívan bevonja a közönségét is a játékba. Az improvizáció fontos része az előadásnak, amelyben hol vicces, hol megható pillanatok váltják egymást. Emlékszel, milyen reakciókat váltott ki belőled a darab, amikor először megnézted?
Én először a szövegkönyvet olvastam el. Amint a végére, értem egyértelmű volt, hogy egy különleges anyagról van szó mind a sztoriban, mind az improvizációs jelenetekben. Maga a történet nagyon egyszerűen van megfogalmazva, ugyanakkor éppen emiatt tud jól belekanalazni az ember lelkébe. A színházi körülményekkel megtámogatva, mint a fények, a hangok és maga a színészet, nagyon tud működni. Itthon már bemutattuk a Centrál Színházban és Székesfehérváron is, mindkét esetben női főszereplővel, és ezekben az előadásokban mint alkotó és mint producer működtem közre. Viszont az eredeti darabot férfi színészre írták, így amikor megvettük a jogokat, már tudtuk, hogy itthon is megnézzük a darabot egy férfi szemszögéből.
Három évvel ezelőtt én is láttam Pokorny Liával a Centrál Színházban.
Már az eredeti ötletünk az volt, hogy mindkettőnkkel bemutatjuk, de engem elsodort az élet a darab mellől, egyéb más feladatok miatt ennek most volt itt az ideje.
Meg kell érni egy ilyen monodrámára?
Természetesen. Nagyon sokat változott az életem az elmúlt néhány évben, többek között emiatt is éreztem azt, hogy meg kell csinálunk ezt az előadást.
Szerinted ki a célközönség?
Ezt az előadást nem lehet korcsoportokra, célközönségre behatárolni. Mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól. Aki nyitott szívvel és lélekkel ül be a nézőtérre, arra hatni fog. Lehet 18 vagy 88 éves. A ma délelőtti közönségem zömmel tizennyolc éves fiatalokból állt, értették és élvezték az előadást. Amikor visszaemlékezem a gyerekkoromra, azt az időszakot már ők is megélték, emiatt tudják átérezni a jeleneteket, de még így is máshogyan reagálnak, mint a harminc-, negyvenéves felnőttek. Utóbbi korosztály már inkább kicsit kineveti a hétéves önmagát, de mindenképp elmondható, hogy legyen akárhány éves is az ember, ezek a részek érzelmi reakciókat váltanak ki belőlük. A kamaszkorban játszódó történetekre viszont a tizennyolc évesek reagáltak erősebben, hiszen nemrég élték át azokat az éveket, még friss számukra az élmény. A közönséget végig látom a színpadról a fények miatt, ezért is tudom megkülönböztetni az egyes korcsoportok reakcióit, a visszajelzéseket. Egy monodrámáról van szó ugyan, de hatvan-nyolcvan cetlit osztunk ki a nézők között, így mondhatjuk azt is, hogy ennyi szereplővel játszódik. Öt olyan személy van, akik a színpadon is megjelennek mint partner.
Úgy éreztem, itt minden a bizalomról szól. Azért játszanak veled a nézők olyan felszabadultan a színpadon, mert érzik, hogy megbízhatnak benned.
Én összesen annyit tudok tenni, hogy amikor föllépnek hozzám a színpadra, adok nekik egy olyan gesztust, amellyel biztosítom őket, hogy nem fog „bántódásuk” esni. A tekintetemmel, a kisugárzásommal, a testbeszédemmel tudok ilyenkor kommunikálni velük. Minden szituációban van egy pillanat, amikor érzik, hogy minden rendben lesz.
Emlékszem, Pokorny Lia előadás előtt sétálgatott a sorok között, és beszédbe elegyedett a közönséggel.
Nem csak ő, Závodszky Noémi is Fehérváron, illetve a színészek a világon mindenhol, ahol bemutatják a darabot. Ezt ugyanis a darab szerzője kéri a színészektől. Kimegyek a nézőtérre, kiosztom a cetliket és közben megpróbálom felmérni, kiből lesz majd közvetlen partner a színpadon. Enélkül nem is lehetne megcsinálni az előadást.
Szerintem egy ilyen szerepre nem minden színész lenne képes, ehhez valóban kell egyfajta kisugárzás.
Évekig azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok alkalmas erre az improvizációs játékra. Szeretem lepróbálni egy darab minden részletét, tudni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Ez persze itt is megvolt a tesztközönséggel, így valamennyire fel tudtam készülni a váratlan helyzetekre. Nagyon fontos, hogy lássam a határokat. Például ma délelőtt az állatorvost eljátszó hölgy nagyon akart élni a szerepében, örült neki, hogy a színpadon lehet. De erre is tudnom kell jól reagálni, mert nem csak az a nehéz, amikor valaki kicsit feszélyezve érzi magát mellettem. De minél több emberrel játszom ebben a darabban, annál jobban tudok én is mozogni ezekben a szituációkban. A lényeg, hogy nekem mindenképpen úgy kell csavarnom a történetet, hogy megérkezzünk a következő jelenethez, ugyanis a darab szerkezete nem változhat meg.
Ha már az egyes jelenetekről beszélünk, számomra a legnehezebbnek az tűnt, hogy rengeteg számot kell tudnod megjegyezni, hiszen a főszereplő 1 000 000 dolgot ír fel magának, amiért érdemes élni. Ugyan nem sorolod fel mindet, de ugrálsz a számok között.
Képzeld, nekem pont a számok mennek a legkönnyebben. Ma ugyan elakadtam egyszer, de nem a szám nem jutott eszembe, hanem hogy hol tartunk a sztoriban. De erre való a próba, hogy a színész rájöjjön, hol vannak még vakfoltok, és azokat szépen be kell tömködni.
Ugyan egy fiktív karaktert játszol, mégis néha az volt az érzésem, mintha csupán önmagadat adnád.
Van a darabban átfedés a karakter és a színész között. Egyik dramaturgja is vagyok az előadásoknak, mert igyekszünk minden általunk színpadra vitt változatot személyessé tenni. Nálam nem véletlenül Budapesten játszódik, nem véletlenül Siófokon nyaralok, nem véletlenül említem a lecsót. Závodszky Noémi verziójában pedig az ő élményeihez nyúltunk vissza. Az eredeti darabot New Yorkban játszották, ezért nem meglepő, hogy abban a változatban sok utalás volt a dzsesszzenére. Így próbáljuk közel hozni az egyes történetekhez a nézőket. Sokat gondolkodtunk a dalokon. Nyilván az ember ilyenkor a saját élményeihez, emlékeihez nyúl. Nekem nagy kedvencem a lecsó, apukám meg imádja a The Rolling Stonest. De a darab mégis egy fikció, és a szüleim köszönik szépen, jól vannak, nem úgy, mint a karakterem szülei.
Szerinted a darab akkor is sikeres lett volna, ha a színészek teljesen a saját életükre formálják a karaktert?
Szerintem így sokkal izgalmasabb. Egy idő után untatná őket a saját sztorim, az nem lenne dramaturgiailag annyira érdekes, tehát nem tudnám vele azt elérni, amit a darab viszont igen: hogy induljon el a fejedben a saját listád.
Nálam bejött. Ahogyan múlik az idő, változhatnak a dolgok, amikért érdemes élni?
Pont ez benne a játék, hogy amit egyszer leírtál, azok az akkori önmagad kedvenc dolgai voltak. Ha később visszanézel, eltöprenghetsz, mosolyoghatsz, emlékezhetsz, mit miért írtál fel. A lista csak bővülni tud, utólag nem lehet megváltoztatni. De nyilván, ha most kezdeném el a listázást, akkor nem a fagyi lenne az első dolog, és nem a sárga szín lenne a negyedik, hanem valami egészen mást írnék fel.
Mi az a három dolog, amelyek számodra a legfontosabbak a darabban elhangzott listáról?
Ez maradjon az én titkom, de például a Csillagok háborúja-trilógia igazi élményem, mert arra lézerkardoztam gyerekkoromban.
Nehéz szünet nélkül végigjátszani a szerepet?
Több szünet nélküli előadást játszottam már. Például A lepkegyűjtő is az volt. Nekem kétórás koncertjeim szoktak lenni szünet nélkül, így ez a folyamatos koncentráció nem esik nehezemre. Remélem, a nézők is így érzik, de másfél hónapra volt szükségem ahhoz, hogy először tudjam úgy végigmondani, hogy ne legyen benne jelentős hiba. A próbafolyamat körülbelül négy hét volt.
Melyik az a jelenet, amelyen a leginkább meghatódsz?
Például az első kutyámat szintén én vittem elaltatni, de akkor már felnőtt voltam, nem gyerek. Amikor játszom, őt képzelem oda magam elé. A valóságban is Manónak hívták, ahogyan a darabban is mondom, ez például szintén egy saját dolog. Ugyan tizennégy év telt el azóta, mégis fel tud jönni az a bizonyos gombóc a torkomba.
Nem akarom elárulni, mi a darab vége, de nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülve vagy nehéz szívvel mész ki a színpadról.
A karakter mindenképpen feloldozást és választ kap élete nagy kérdésére, ez lehet benne a megkönnyebbülés. De maradnak nyitott kérdések is, amelynek a megoldásait mindenki úgy dönti el legbelül, ahogyan a saját életében tapasztalt már hasonlót. Nekem is van egy elképzelésem arról, hogyan alakul a karakterem élete, de volt, akinek teljesen más gondolatai támadtak, miután megnézte a darabot.
Lehet tanulni a darabból? Neked volt ilyenre példa?
Szerintem lehet, igen, de ezt nem nekem kell megmondani, hanem annak, aki nézi. Nekem nincs ilyen listám, nem így keresem a boldogulást az életben, de ez nem jelenti azt, hogy nem jó módszer.
Fotó: Czank Lívia
