Számomra is meglepő volt, de teljes nyugodtság volt rajtam az indulás előtti utolsó napokban és az indulás napján is. Vártam, hogy mikor érkezik el az a pont, amikor elérzékenyülök, mert ez nálam általában már egy pelenkareklám láttán is bekövetkezik. De nem volt ilyen. Nem gondoltam se előre, se hátra, csak voltam. Szeretetben, nyugalomban. Felemelő érzés (volt). Ezt az érzést meglovagolva repültem egészen a Fülöp-szigetekig. Éjjel egy óra körül landoltam a gépen a különböző tetrisz alakzatokban alvástól merev végtagokkal és begyógyult szemmel, de szapora szívveréssel siettem le a repülőről.
…És akkor megcsapott az ismerős levegő. A meleg, párás, biztonságérzetet adó levegő. Az elbűvölő helyiek óriás mosollyal fogadták az utasokat. Good Morning, welcome! Ez volt az a pillanat, amikor eltört a mécses. Potyogtak a könnyeim, közben hangosan kuncogtam. Mindehhez pedig az aláfestő zene a hangszóróból üvöltő karácsonyi dalok, és a giccses dekoráció, ami jellemző a Fülöp-szigetekre. (Annyira szeretik a karácsonyt, hogy március végéig kint vannak a díszek, ha nem egész évben.)
Mintha hazaérkeztem volna
Extázisban felkaptam a hátizsákom, taxiba ültem és próbáltam pár órát aludni. Másnap, pontosabban még aznap kora reggel indult a gépem Palawan szigetre, ahol az érkezés után buszra szálltam. Gyors volt a tempó, még azt sem tudtam hol vagyok, egyik közlekedési eszköz után jött a másik, de próbáltam a lehető legkevesebb időt a városban tölteni, és mielőbb megérkezni az első állomásomra, az elbűvölő, pár utcából álló, óceánparti, apró településre, Port Bartonba.
Egy kevés alvással lassan 30 órája utaztam, mégis olyan izgatottság volt rajtam a kimerültség mellett, hogy majd kiugrott a szívem. Port Bartonban ugyanazon a helyen szálltam meg, ahol az év elején. Szerelem volt első látásra, és azóta is arról, az óceánra néző tetőteraszról álmodoztam a pálmafák ölelésében, ahol akkor jógáztam.
Meg kell csípjem magam, hogy elhiggyem, itt vagyok, és ami még ennél is hihetetlenebb, hogy ezen a teraszon tartok jógaórákat. A helyiek, mintha a testvéreim lennének. Többen megismertek. Az ismerős hely és az ismerős arcok ellenére nem találtam a helyem az első napokban. A testem megérkezett, de a lelkem meg nem ért utol. Sétáltam az utcákon, csodálattal nézem az óceánt, az embereket, magamba szívtam az illatokat.
Nagyon fura érzés volt. Itt vagyok? Kilenc hónapja csak erre vártam. És itt van. Itt vagyok.
Segített a megérkezésben, amikor kora reggel ellátogattam a pár kilométerre levő vízeséshez. Keresztülsétáltam az esőerdőn, ámulatba ejtő természeti csodákat találni itt. A színek, formák, illatok. Dilis hippi módjára ölelgettem a fákat, óriási köveket. Nem tudok betelni. Napról napra egyre jobban érzem magam, helyinek. Mezítláb mászkálok a homokos utcákon, tanulom a tagalog nyelvet. Kíváncsian várom, hogy mit tartogat számomra ez az út. Eddig minden „lahat ay maganda”, azaz minden csodálatos.
Ági kalandjait az Instagram-oldalán is követheted!
Portréfotó: Robert Lohse
