2018. február 23. | Fejes Réka

Gyere velem vidékre: erdőbényei idill és dínomdánom

A tokaji borvidék szőlővel borított lankái között apró kincses doboz bújik meg pincékkel és melegszívű emberekkel. Gyere velem Erdőbényére!

Többször jártam már Erdőbényén, de a legemlékezetesebb látogatásom nagyjából négy és fél évvel ezelőtt esett meg, az egyetem előtti utolsó nyaramon, amikor minden felnőtt létbe hajló gyereknek boldognak kell lennie, és rajtam mégis erőt vett a kamaszkor sajátos melankóliája. Akkoriban mindig volt egy könyv a kezem ügyében, amivel másodpercek töredéke alatt kizárhattam az engem körülvevő, tompa világot.

Apa többször elmotyogta már a borostája alatt, hogy róla soha nem írok, ennek a történetnek pedig most ő lesz az egyik főszereplője, ugyanis ő volt az, akinek a jóvoltából eljutottam Bényére, és azóta is visszatérő vendége vagyok.

Harmadik alkalommal rendezték meg a szőlőtőkék között, erdőkön és mezőkön át futó bicikliversenyt, a Drótszamárfesztivált. Mint kallódó kamaszt fújt oda engem is a szél a hétre, ami a verseny előkészületeivel telt, pályajelöléssel, rajtszám válogatással, éremgyártással. Élveztem a csendet a Béres Birtokon, ahová befogadtak minket. Kószáltam a domboldalon, Zsuzsival, friss mostohámmal bebicajoztunk a faluba, és a helyi kocsmában elnyaltunk egy Calippót.

A verseny napján hirtelen rengeteg ember gyűlt össze, kocsik álltak a mezőn, szűk mezes fickók tolongtak a nevező pult előtt, a legfiatalabb bringás porontyokat pedig azon a padon tették tisztába, ahol pár nappal azelőtt én még békésen olvastam. A nagybátyám unszolására kiálltam a második körösök frissítőpontjába a célban. Neki nem okozott komolyabb örömet, hogy izotóniás italt nyújtogasson a feszes gatyában érkező, borotvált lábú versenyzőknek. Igazság szerint különösebben nekem sem, de akkor még a belenyugvásokkal teli időszakomat éltem.

Egy srác borult be a célba. A nagybátyámnak az volt az első reakciója, hogy csináljak valamit. Mit? Nem vagyok én orvos. Végül úgy döntöttem, hogy két pohár víz átnyújtásával eleget teszek minden frissítői kötelességemnek. Még a cipőfűzőmet bámulva megkérdeztem, hogy kipiszkáljam-e a sarat a bicajából, és már nyúltam a kőfalnak támasztott venyigéért. Hagyjam csak, lemossa. Úgyis beért már, csak begörcsölt a lába. Mondtam, hogy ejha meg aztamindenit, hogy mik vannak, mert az előbb valaki még csak a második körére gurult el komótosan a frissítő előtt. Aztán elporoszkáltam. Akkoriban számomra nem léteztek A Férfiak. Legalábbis úgy nem, hogy rám A Nőként néznek, ezért nem tettem ki magam annak a kellemetlenségnek, hogy egész nap valami jóképű bringás srác után vágyakozzam a szőlős domboldalból. Aztán mikor a fiú jó ideje engem bámult, ellenőriztem, hogy az orromból nem jött-e ki semmi ijesztő, meg azért hátra is néztem a biztonság kedvéért, hogy ki lehet olyan érdekes mögöttem. Két hétnek kellett eltelnie, hogy Csabi bármilyen információ nélkül – ide tartozik a nevem is – megtaláljon engem a közösségi hálón. Még egy hétre rá randiztunk, most pedig itt lakunk együtt a Hegyen, és ha alkalmunk adódik, visszalátogatunk Erdőbényére.

Nem csak a mi szívünkbe lopta be magát, apának is ugyan olyan nagy kedvence lett a kis település a két templommal meg a sok történettel. Ezért tartja minden évben a szülinapját itt három napon és három éjszakán keresztül, mint egy középkori földesúr.

Idén péntek este indultunk. Az éj leple alatt megérkezni mindig izgalmas, mert csak másnap, a világosban nyílik ki előttünk igazán Erdőbénye. Állítom, hogy már az összes szálláson laktunk pár napot, Turján Petiék kis háza például mindig a helyiekéhez hasonló nyugalommal tölt el, de most a Csillagban kaptunk helyet antik bútorokkal: fakeretes ággyal, könyvekkel megrakott vitrinnel, régi pasztelképekkel tele. Mellettünk, a Préselő fagerendás, kályhameleg étkezőjében gyülekeztünk kicsik, nagyok, bringások és bringás asszonyok, olyanok, akik hoztak bort magukkal meg olyanok, akik azért jöttek, hogy Bényén vegyenek.

Szombat délelőtt megmásztuk Mulató-hegyet, amit apa csak Buli-dombnak vagy valami hasonlónak emleget. Pár éve itt zajlott az Ugorj fel borért elnevezésű verseny, a helyiek által felajánlott borokból összeállított válogatást az nyerte, aki egy lendülettel a legmagasabbra tekert. Akkor negyven fok lehetett, most nagyjából átbillent a nullán a hőmérő, a tájat leheletvékony hótakaró borította és olyan udvarias köd, ami azért még láttatni engedte az alattunk terpeszkedő kis települést. Jött Kávé kutya is pulóverben meg a csótány kabátjában, Racsnival ugráltak a bozótban – igen, ő is biciklis kutya.

A Mulató-hegy túlfelén, még a bányató előtt ereszkedett le a társaság a völgybe, így hazafelé átmentünk az egész főutcán. A városi felnőttek meg mutogatták a városi gyerkőcöknek a válogatott vidéki érdekességeket, mint a tyúkok, a pulykák és a befagyott tócsák, amikbe nem szabad beleugrani. Bénye egyetlen éttermének és hotelének számító Magitájában szert tettünk némi teára, pálinkára meg gombalevesre a nagy esti dínomdánom előtt, amit a vendéglátóink a Préselőben rendeztek meg. Húslevessel meg pörkölttel. Semmi pánik, én ismét kivételezett voltam, és halat kaptam brokkolival. Amúgy nem minden vega szereti a brokkolit.

A mulatozást a Budaházy-Fekete kúriában folytattuk. Árpi – szintén borász – vezetett el minket a kétszárnyú, hatalmas kapuig, és csak akkor láttuk meg mögötte a kúriát, miután Rémusz, a borkóstolónk házigazdája kinyitotta. Boltíves földszinti helyiségbe vezetett be minket nemezképekkel a falakon, és alighogy poharat ragadtunk, már érkeztek is a borok. Miközben lötyköltük, szimatoltuk és kóstolgattuk a furmintot meg a hárslevelűt, bebarangoltuk a pincehálózatot a penészszobával és a hordósorokkal. A kedvenc látványosság minden esetre a mennyezet repedésébe beékelődött denevér volt. A túra végére olyan jó hangulat kerekedett, hogy úgy döntöttünk lemondjunk a bowlingozást a Magitában, és tovább boldogítjuk Rémuszt.

Talán a bor tehet róla, talán egyszerűen csak a jó hangulat, de valahogy hangszerek kerültek elő, sípok és furulyák, dobok meg kettő didzseridu, és valamilyen érthetetlen oknál fogva a társaság úgy gondolta, hogy remek zenekar állhat össze belőlünk. Mind végigpróbáltuk szépen egyesével a hangszereket, és megállapítottuk, hogy mihez van a leginkább tehetségünk. A didzseriduzás is egész jól ment már ugyan, de végül egy síp mellett döntöttem, aminek elég volt befogni az alját, hogy tűrhető dallamot préseljek ki belőle. Azt hiszem mind jók voltunk – külön-külön. Másnap reggel elköszöntünk Erdőbényétől egy újabb évre, és a kis karavánunk elindult felfedezni a vidéket.

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás