Veszprémi gimnazista éveim alatt nem voltam kimondottan aktív drótszamárháton. Egyfelől, mert az ötéves spanyolmagolás mámorát csak olyan létszükségleteimet kielégítő tevékenységekért szakítottam meg, mint az evés vagy az alvás, másfelől pedig, mert a város szépsége, hegy-völgyes domborzata, a biciklis közlekedés szempontjából egyben hátránya is. Mindig voltak azért fellángolásaim környezetünk védelméért, combizmaim feszességéért és persze azért, hogy ne csak a pincebogarak gyönyörködhessenek a rózsaszín biciklimben. Ezeknek a fellángolásoknak rendszerint az izzadtságba és tüdősípolásba fulladt, nagy megérkezéseim vetettek véget.
Aztán az felköltöztem az egyetemre apához, aki lényegében racsnicsattogtatással kelt, gumipumpálással feküdt, és a városon belül mindenhova mogyoróbarna Csepel fixijével közlekedett, ahogyan a barátai is saját kezűleg bütykölt paripáikkal érkeztek a közös találkákra. Abban az időben lényegében kizárólag olyan emberek vettek körül, akiknek a bicikli olyan elemi tartozékuk volt, mint tulajdon árnyékuk. Nehéz lett volna elkerülni, hogy engem is beszippantson a kétkerekűek világa. Csabi is így gurult az életembe. Mondanom sem kell, hogy minden találkánk bicikliháton zajlott. Így lettem én is egy Csepel fixi büszke tulajdonosa, ugyanis apa ráunt, hogy az övéről verem le minden péntek este a festéket. Utólag már tudom, elég lett volna megmutatnia, hogyan kell nőként felmászni egy férfivázas biciklire, de mivel apa sosem gondolkodott női aggyal, én meg sosem szálltam fel azelőtt férfi vázra, ennek az intelemnek a szükségessége egyikünkben sem fogalmazódott meg. És hogy miért éppen egy fixibe szerettem bele? Mivel nincsen váltója és a váza is olyan karcsú mint egy tavitündér, pihekönnyű, így az én botkarom is fel bírta cipelni a harmadikra. Ráadásul a váltós biciklik használata gyerekkori traumáim listáját bővíti, mert köszönöm szépen, én majd úgy és akkor váltok, ahogyan és amikor én akarok. Azóta a kis rózsaszínnel gurulok mindenfelé, persze mióta a hegyre költüztünk, ismét lecsökkent a biciklivel megtett kilométereim száma.
A Velencei-tónak azért neki mertem vágni tavaly. A legutolsó emlékem arról a kalandról mégis az, hogy vörös fejjel megfogadom, soha többet, elég volt nekem ez az egész hajcihő egyszer. De a sikerélmény mégiscsak olyasvalami lehet mint a szülés után felszabadult endorfin hormonok – elfelejtetik a fájdalmat. Szóval idén is letekertem.
Előkészületek
Azt szoktam mondani, hogy én mindig gyerekbiztosan vagyok felszerelve. Soha nem hiányozhat táskámból zsebkendő, nedves törlőkendő, víz, szőlőcukor, banán és ragtapasz. Kétségtelen, hogy az előkészületeket a Velencei-tó kör esetében is nélkülözhetetlennek tartom. A legfontosabb óvintézkedések – amire általában Csabi figyelmeztet – a biztonság és a napszúrás elleni védelem, amit egyszerre old meg egy bukósisak. Az egyetlen probléma, hogy a borzasztó menő és természetesen rózsaszín deszkás sisakomban – először lovagló kobakot szerettem volna – olyan vagyok mint egy bólogatos kutya, nyeklik-nyaklik a gyenge nyakamon a védelemtől elnehezült fejem. A bicikliúton rendkívül feltűnő jelenség vagyok. Keresd csak a rózsaszín galócát!
A fontossági sorrend következő helyére a fenék megfelelő előtörését tenném, ami rövidebb, előzetes bicikliutakkal érhető el. Ez a lépés nálam valahogy minden évben kimarad, ezért a kör végén nemcsak kimerült nyaki csigolyákkal, de sajgó tomporral is vetem le magam a bicikliről. A naptejre és annak körültekintő használatára is felhívnám a figyelmet, ugyanis is én hajlamos vagyok vagy otthon felejteni vagy foltosan eldolgozni a ruhámból kilógó végtagjaimon. Megtapasztaltam, hogy a fél liter városi rohangálós víz sem elég egy egész velencei körre, legközelebb inkább a gerincferdülést kockáztatom meg a palackok súlya alatt, mint a kiszáradást. A kerülés utolsó és egyben esszenciális hozzávalója a motiváció, ami a szeretetnél könnyebben vásárolható meg a boltokban egy doboz málna vagy áfonya formájában. Tavaly ennek még nem voltam birtokában.
A tekerés
Idén barátokkal indutunk neki a tónak, Gárdonynál kezdtük a kört Székfesfehérvár irányában, tapasztalataim szerint erre valahogyan könnyebb kerülni. Az egyik legszebb szakasz a déli part a kis mólóival, nádasokkal, csónakokkal és a köztük úszkáló hattyúkkal és kacsákkal. A legkegyetlenebb rész viszont az első, betonos nagy kanyar, keményebb még az arborétum előtti emelkedőnél is – ki vagyok szolgáltatva az erős szélnek, a tűző betonnak, de ha ezt legyűröm, túl vagyok a nehezén. Az északi part virágoskertes házikói mindig elgondolkodtatnak, hogy milyen lehet kompromisszumos megoldásként félúton Budapest és a Balaton között, mégiscsak egy tó mellett élni, de a helyeik friss lángost reklámozó táblái azért mégiscsak kegyetlennek tűnnek, kizökkentik a gyanútlan biciklist a célra való összpontosításból. A zöldárnyékos erdei szakaszt is szeretem, sajnos igen hamar ér véget, ráadásul a hírhedten meredek emelkedőbe torkollik. A táj egyetlen mesterséges pontján, a tó tengerpartnak álcázott, homokos strandján nem tudok napirendre térni. Nem látom a forró homok és a tűző nap romantikáját.
A harminc kilométeres kört idén nagyjából két óra alatt tettük meg, amibe egy rövidebb megállót és az én váltónélküliségemet is beleterveztük. Gimnáziumi testnevelés tanárom poroszos módszerei óta azt vallom, hogy a testmozgás mindenféle formáját addig kell űzni, amíg jól esik, ezért én a városnéző tempó és a megállók híve vagyok.
A levezetés
A tókerülést minden esetben meg kell ünnepelni – lazítással a fűben és egy jókora sajtos-tejfölös lángossal. Mi ezúttal az agárdi Napsugár Strandot és az előtte sorakozó büfésort vettük célba. Természetesen idén is tört a nyereg, megfájdult a nyakam, elfogyott a vizem és leégett a combom, de ott volt a táskámban a bologsághormonokért felelős doboznyi, édes málna.
