Kriszta a legrégebbi legjobb jó barátom. Együtt játszottunk fodrászosat az oviban, és együtt hoztuk össze a földrajz dolgozatokat a közénk állított füzettartó mappám árnyékában az általános iskolában. A gimit már egymás nélkül kellett folytatnunk, aztán ő Fehérvárra költözött, én meg Pestre. Mégis amikor csak találkozunk, ugyanott folytatjuk a beszélgetéseinket, ahol legutóbb abbahagytuk. Felelevenítjük azokat a reggeleket, amikor suli előtt felugrott Kriszta hozzám, és amíg trikóban – igen, trikóban – félbe lenyeltem a reggelimet, és ellenőriztem, hogy mindent bepakoltam-e táskámban, ő tájékoztatott az aktuális időjárásról és a kezembe adta a kulcsomat. A nosztalgiázás helyett mostanában új témánk van, Kriszta közelgő esküvője Zsoltival. A nagy örömre, meg úgy a nagy barátságra a hétvégén lementünk Fehérvárra meglátogatni őket, és bejártuk együtt a Bory-várat.
A Bory-vár nem vár
Újságírói pályafutásom során már felvilágosítottak arról, hogy a Bory-vár nem vár – akkor meg minek ugye ez a megtévesztő névadás -, mert hiszen nem katonai célból épült, soha, semmilyen sereget nem kívánt távol tartani, ugyan a magas falak biztosan jó szolgálhatott tettek a nem kívánt látogatók, kellemetlenkedő ismerősök és alkalmatlankodó rokonok távoltartására. Bory Jenő az akkor még gyümölcsfás telket a 20. század elején vásárolta meg, akkor még a présházba költözött be, és ott munkálkodott. A vár építésébe csak az első világháború után kezdett, miután a megrendeléseiből futotta tornyokra, szobrokra és efféle nagyratörő álmokra.
Bory – vagy ahogyan magunk között emlegetni szoktuk, Jenő – sokkal inkább egy monumentális szoborként, mintsem épületént kezelte művét az alkotó folyamatban, valószínűleg ezért sem vett igénybe kívülről érkező segítséget, amíg nem volt rá feltétlenül szüksége. A harminc szobás, hét tornyú Bory-vár egészen az alkotó haláláig gyarapodott, és szinte minden apró szegletébe felesége és gyerekei iránti szeretetét dolgozta bele.
A Roxfort meg kutyafüle
Krisztáékkal az Öreghegyen, a Bory-vár előtt találkoztunk az ősz talán utolsó verőfényes vasárnapján. Miután már a jegypénztárnál szorgosan fotózni kezdtem a táblákat, amik a várról adtak felvilágosítást, hogy ne legyen egyetlen olyan részlet sem, amit később nem tudok feleleveníteni, fény derült Zsolti titkos idegenvezetői vénájára. Szerényen és csendesen megkérdezte, hogy esetleg mondjon-e néhány szót arról, hogy mit látunk, majd az audio guide-ok részletességével látott hozzá, hogy elmesélje, az épület mely elemei és szobrai készültek betonból, hogy hol találkozhatunk Boryné ábrázolásaival, vagy hogy melyik két torony szimbolizálja két gyereküket.
Bory olyan játékossággal alkotta meg élete fő művét, amit a barokk kastélyok porcelános termeiben biztosan nem találunk meg. Nem mondom, hogy el tudnám képzelni a kis garzonunkban az óriáslabdán egyensúlyozó elefánt szobrát vagy a tornyok közül alálógó hatalmas bárdot, de a növényekkel befuttatott zugoknak, kagylókkal és érmékkel kirakott falaknak határozottan sajátos bájuk van. Az aranypöttyös anyaggal befüggönyözött üveges ajtók előtt és a csigalépcsőkön pedig határozottan úgy éreztem magam, mintha Roxfortba csöppentem volna. A várra nehezen lehet ráunni, minden lépésnél egy újabb kép, szobor vagy apró, de izgalmas részlet bukkan fel.
A hely hangulatának otthonosságát és egyben sejtelmességét az is fokozza, hogy Bory leszármazottai még mindig a vár falai között élnek, ami az én fantáziámat azonnal beindította, egyfelől, hogy vajon a padon ücsörgő néni vagy a jegypénztárban álló hölgy is Bory lehet-e, másfelől pedig, hogy milyen lehet az élet a zárt ajtók mögött.
Gyere velem a Bory-várba!
A Bory-vár november 12-től december 17-ig hétvégente 9-től 16 óráig tart nyitva. A felnőtt belépő 1500, az ifjúsági 6-tól 26 éves korig 700 forint, 6 éves kor alatt, 70 éves kor felett és pedagógusoknak pedig ingyenes a belépés.
Fotók: Jakab Csaba
