Nomád túrázók, zarándokok és interkulturális időutazók: ezért megyünk sok száz kilométert 2018-ban

2018. augusztus 23. |

Mi lehet az oka, hogy annak ellenére, hogy az online jelenlét sohasem látott méreteket öltött napjainkban, embertömegek döntenek úgy évről évre, hogy fáradtságot, félelmet nem ismerve, a modern élet kiváltságaitól önként lemondva többszáz kilométeres utakra indulnak? Frimpong-Manso Zsanit, gyakorló kalandor vendégszerzőnket ezúttal arra kértük, hogy vezessen be minket a 21. századi vándorok kívülről hihetetlenül felszabadítónak tűnő, de mégis verejtékkel teli világába.

Egy kis anekdota

A hajnali homályban már kezdett kirajzolódni előttünk Santiago de Compostela sziluettje. Telihold volt este, ezért a 30 napos gyalogtúra alatt spontán összeverődött baráti társaság úgy döntött éjjel indul neki az utolsó 25 km-nek, camel bagjeikben víz helyett sörrel felszerelkezve.  A város kapujától nem messze, fáradtan és kábultan rogytunk le szendvicseinkkel, hogy kicsit felfrissítsük magunkat. Még se menetelhetünk be a szent katedrálisba ilyen leélt ábrázattal az arcunkon, csupa csatak. Dicsőséges bevonulást érdemlünk 800 km gyaloglás után. Ahogy a napfelkeltét néztük, egy idős spanyol férfi törte meg a csendet.

-Amúgy, nem mellesleg, ki milyen okból indult neki? Vallási vagy inkább sport?

Némán néztünk magunk elé. Már rég nem gondolkoztunk ezen, vagy igen, de már rég nem tudtuk. Csak átengedtük magunkat a történések folyamának, s csak mentünk és mentünk előre nap-nap után. Hirtelen senki nem tudott választ adni.

-Mármint – magyarázkodott az értetlen arckifejezések láttán – csak azért kérdezem, mert az a hír járja, hogy Santiagóban ki lehet váltani egy emlékdiplomát, rajta a neveddel és a megtett kilóméterek számával. Előtte megkérdeznek a motivációdról. Azt beszélik, hogy ha a sportot ikszeled be, kiszúrják a szemed valami kis fecnivel, míg ha a vallást jelölöd, egy szép oklevelet kapsz.

(Amikor Sanitago de Compostelában arra került a sor, a motivációknál természetesen gondolkodás nélkül a vallást ikszeltem be.)

Fotó: Unsplash/ Sayan Nath

Azt, hogy a túrázás népszerűsége Európában egyre nő, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a spanyolországi Camino néven futó Szent Jakab zarándokút egyre szélesebb körben ismert, és egyre többen indulnak neki az egy hónapos túrának kis batyujukba csomagolt életükkel hátukon. Én egy júliusi hónapot választottam a majdnem 800 km teljesítésére. Csak úgy porzottak az észak-spanyolországi száraz utak a forróságban vándorok bakancsai alatt, olyan sokan voltunk. Egyaránt jöttek idősek (akár 70 -80 évesek), nem kis számban gyerekek, de legfőképpen fiatal felnőttek 20 és 40 között.

Mi állhat a zarándokutak és a több napos túraútvonalak egyre növekvő népszerűsége mögött a fiatalok körében Európában? Ennek próbáltam meg utánajárni.

Csak ki az online térből – hogy aztán jól megoszthassuk az Instagramon!

Nincs mit szépíteni, az utazás egyre nagyobb divattá növi ki magát. A közösségi média hozzájárulásával az Instagramon és a Facebookon tűpontosan nyomon követhetjük a nyaralásról készült képek és selfie-k versenyét. Mindenki igyekszik minél kreatívabb és egzotikusabb színtérrel előállni, erősítve ez által a virtuális profilját.

Emellett persze más szempontok is érvényesülnek. Felteszem, senki nem indulna neki csak egy selfie kedvéért egy ekkora fizikai megpróbáltatásnak. Saját motivációim közül leginkább a kalandvágyat emelném ki. A kíváncsiság erejét. A vágyat arra, hogy egy országot és a benne élő embereket jobban megismerjük, hogy más szemmel láthassuk azt a szépséget, amelyet a helyiek sokszor olyan természetesnek éreznek, mint a levegő. Egy ilyen túra talán az egyik legjobb módja annak, hogy egy kultúrát megpróbáljunk igazán magunkévá tenni. Városokon, mezetán, hegyeken és falvakon visz keresztül a göcsörtös út, ami egy interkulturális időutazás is egyben.

Valós örömök és fájdalmak

De nem csak magamon, hanem a környezetemen is azt veszem észre, hogy az emberek egyre szívesebben fektetnek be ehhez hasonló élményekbe. Legyen ez egy hosszú túra, ahol a gyaloglás új értelmet nyer, s megtapasztalhatjuk a minden egyes lépésben rejlő öröm és fájdalom ambivalens érzését; vagy akár egy raftingolással járó vízen rázkódás felszabadító ereje.

A kanadai Alex Ogden pár hónapja jött vissza Európába Peruból, ahol is a Salcantay néven ismert egyik legnehezebb hegyi túraútvonalat teljesítette.– Gondoltam nincs is jobb alkalom, hogy kifaggassam a nagybetűs túrázás titkairól. Elmondása alapján nem is találhatott volna jobb módot arra, hogy megismerje az inkák leszármazottainak andokbeli rejtélyes világát. Az 5 nap 4 éjszakás utat (melyből 3-at sátorban, egyet pedig egy szállodában töltöttek) végig gyalog tette meg ő, és perui kísérője, Juve, aki megannyi kérdésére válaszolt a helyi kultúrákról a misztikus hegyek között barangolva, és még quechua nyelvleckét is adott neki mászás közben. Alexnek külön célja volt ezzel a túrával támogatni egy helybéli céget, ahol tudta, hogy peruiak dolgoznak (az Inkatrekkerst). Ugyanis a térségbe benyomuló amerikai utazási irodák kiszorítják az amúgy is szegény helyieket a piacról. Éppen ezért a barátomnak kifejezetten a

motivációi között szerepelt, hogy valamit visszaadjon az ország lakóinak abból a kedvességből, amivel ők fogadták a kanadai utazót.

Fotó: Roxanne Desgagne

Coelho-i kérdés de hasznos: hol vannak a határaim?

“A kalandvágyhoz párosulhat a teljesítésre való törekvés, a bizonyítási vágy, saját határaink feszegetése is, amikor kíváncsian tesszük fel magunknak a kérdést nap mint nap: vajon meddig bírom még?” – vallja a félig chilei, félig spanyol származású Jeremy López Cañas, más néven Dani, aki már számos több napos gyalog-és bicikli túrát tud maga mögött. Többek között 2017-ben Barcelonából Oslóig pedálozott (3060 km).

Milyen igaza van. – gondoltam – Santiago de Compostelába megérkezni életem egyik legdicsőbb pillanata volt! Egy olyan jóleső érzés árasztott el ott és akkor, amiért bármikor szívesen megcsinálnám újra. A fájdalomérzet azonnal törpülni kezdett, és a helyébe szép emlékekkel átitatott mámor tódult. De ehhez hasonló érzésben végül is minden nap részesültem, csak kicsiben, miután letudtam a napi kilométeradagomat. Dani úgy fogalmaz, hogy számára már-már megszállottsággá vált teljesíteni a saját maga elé felállított célt. „Nehéz megmondani, hogy melyik az a pont, amikor az elszántság makacssággá válik, de az ember azt érzi, teljesítenie kell, ha esik, ha fúj. A kalandvágy és a kedv, felülírja a fizikai akadályokat.”

Hívők, megtérők és örök kételkedők

Önmagunknak bizonyítunk, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. A hosszú napokon át tartó erőpróba olyan szellemi felfrissüléssel jár, melynek ismeretében már meg se lep, hogy a legismertebb útvonalak Rómába, Jeruzsálembe és Santiagóba vezetnek. Nem véletlenül kötődik sok ilyesfajta vándorút szorosan a hithez. Én nem vallási okokból indultam neki, de a rendszeres templomlátogatás és a helyiek vándorokért mondott imái úgy magukkal ragadtak, hogy egy idő után én is elkezdtem minden csodás eseményt valami varázslatnak tulajdonítani.

Ezzel persze nem mindenki ért egyet. A kanadai Alex Ogdent az úton ismertem meg. Ő állítja, hogy rá a Camino vallási aspektusa semmilyen szinten sem hatott. A papok, az apácák és az önkéntesek munkáját, akik az úton segítettek ingyen szállással és étellel, persze elismeri. De ő ódzkodott mindenfajta imától, ne adj isten misétől, amin részt kellett venni. Sose fogom elfelejteni, amikor egy alkalommal Logroñóban a pap kihívott bennünket a gyülekezet elé, hogy megáldjon minket, vándorokat, és néhányak arcán a legnagyobb kétségbeesés és félelem tükröződött. Alex nem volt egyedül a hozzáállásával.

(Caminónak több becsatlakozó túravonala is van, ezért Európa majdnem bármelyik pontján elkezdhetjük. Akár Magyarországon is. A szakasz Budapesttől Lébényig vezeti a zarándokokat, és lehetőséget nyújt később a túra főútvonalába való csatlakozásra is.)

Nem magányos műfaj a gyaloglás!

Ismerőseimet körbekérdezve a témában, leginkább Szántó Kata barátnőm válasza ragadta meg a figyelmem. Amikor zarándoklásról beszélünk, hajlamosak vagyunk azonnal némán bandukoló, elmélkedő individuumokra asszociálni, holott sokunk társaságban gyalogol. Kata motivációi közé sorolta az emberi kapcsolatok erősítését.

Pár évvel ezelőtt családostul döntöttek úgy, hogy aktívabb nyaralásra vágynak. Olyanra, ahol tényleg együtt vannak, és csak egymásra koncentrálnak. Édesanyja hallott az olaszországi Szent Ferenc útról, ami Asissi Szent Ferencről kapta a nevét, és egy a Caminóhoz hasonló erősen vallásos, viszont kevésbé frekventált zarándokút. Több etapból áll, ezért nagyjából bárhonnan lehet kezdeni. Ők az arezzoi La Vernából indultak, és nagyjából 200 km-t gyalogoltak le együtt testvéreivel, és édesanyjával. Végállomásuk Asissi volt. Kata elmondása szerint az útnak nagyon pozitív család-összekovácsoló hatása volt.

„Mind családi kapcsolaterősítő, mind önismereti szempontból nagyon jó volt. Az ember teszteli, hogy tud együttműködni. Közben igyekeztünk írásban dokumentálni minden napot. Hol egyikünk, hol másikunk vetette papírra élményeit, majd pedig ezeket otthon együtt felolvastuk. Érdekes volt újra átélni az élményeket egymás szemszögéből. Ki pozitív, ki pedig negatív oldalról közelítette meg az eseményeket. A lelki része persze jobban kidomborodhat, ha egyedül mész, de nekünk közösségi szempontból nagyon jól sült el ez az utazás.”

Fotó: Austin Ban

Emberiségbe vetett hit

Az emberi kapcsolatokat, különösen az újonnan kötött barátságok fontosságát Dani és Alex is kiemelték. Dani szerint a túráin megismert emberek hatására sokkal nyitottabbá vált a számára új látásmódokra. Ahogy lassan haladt célja felé, és saját bőrén tapasztalta a világ sokszínűségét, könnyebben fogadta be a számára még ismeretlen nézőpontokat.

„A véleményemet a kultúrák és ötletek sokasága formálta újra. A meggyőződéseim az engem körülvevő világ függvényében változtak.”

Danit (és még sokunkat), végül, de nem utolsó sorban az emberekbe vetett hite is motiválja. “Saját bőrünkön tapasztalhatjuk, ha hátizsákos túrára vagy utazásra adjuk a fejünket, hogy milyen segítőkészség és bajtársiasság vár minden kanyarban. Ha kell, jön segítség. Legyen szó vízről, szállásról, orvosi ellátásról, vagy akár csak egy biztató szóról. Számomra talán ez a legfőbb motiváció.” – részletezi Dani – „Bizonyítani és megnyugtatni magam arról, hogy az emberek jók. Jobban mondva, hogy jó emberek igenis léteznek. Nem is kevesen. Egy hosszú hátizsákos túra visszaadja a mindennapokban elveszettnek tűnő, emberekbe vethető hitet.”

Lemaradtál Zsani Dél-Amerikában tett hátizsákos útjáról? ITT találod a sorozat első részét. 

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Nomád szörftúra a vírus árnyékában Borlai Gerzson

Nomád szörftúra a vírus árnyékában