Bosznia nem feltétlenül ékesíti a legtöbb ember bakancslistáját. Az enyémen sem volt tétel ez az ország egészen addig, míg nem hallgattam egy nemzetiségi együttélésről szóló néprajzos órát az egyetemen. Fél év alatt lassan bekúszott az agyamba a bosnyák-szerb-horvát kultúra és történelem és nem tágított onnan. Éppenhogy levizsgáztam a tárgyból, már meg is volt a repjegyem Szarajevóba. Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy legfőképpen egy koncert kedvéért utaztunk Szarajevóba a minden év júliusában tartott Baščaršija Nights-ra, de erről majd később.
Szarajevó olcsó. Fapados járattal kevesebb mint egy óra odarepülni, iszonyúan jó áron lehet szállást foglalni, taxizni és csevapot enni is. Mi Szarajevó zsidónegyedében foglaltunk egy Airbnb-t, melynek terasza a Szarajevó-völgyet körülölelő dombokra nézett. Minden nap kiálltam a teraszra és hallgattam, ahogy a rengeteg müezzin imára hívó éneke összehallatszódik a visszhangzó völgyben. A dimbes-dombos negyedbe hazasétálva minden nap találtunk valami felfedezésre váró emléket. Történész páromnak sem kellett kétszer mondani, hogy térjünk be egy-egy környékbeli mecsetbe, zsinagógába vagy templomba. Úgy éreztem, bárhova lépek, az történelemtől felszentelt és/vagy terhelt hely.
Azt hiszem, páratlan az a kulturális, etnikai és vallási keveredés, ami Szarajevót jellemzi. Egymás szájába érnek a városban az ortodox keresztény és római katolikus templomok, mecsetek és zsinagógák. Éppen ezért turistaként is fontos, hogy a lehető legtiszteletteljesebben viselkedjünk a városban. Ha elkalandozik az ember egy pillanatra, simán megtörténhet, hogy egy hutbán (péntek esti iszlám istentisztelet) találja magát, ahol külön kell válnia a párjától és kendővel a fején, csendben áthaladni.
Szarajevó „kötelező helyeinek” – úgy mint Stari Grad (óváros), Ferdinánd-híd, bazár, libegő és a díjnyertes, hihetetlenül zseniális War Childhood Museum – megtekintésén túl akkor járunk jól, ha csatlakozunk egy helyi egyetemisták által szervezett, becsületkasszás, angol nyelvű idegenvezetéshez. Ez a program több órás sétáló városnézés, amit számos olyan megálló tűzdel, mely helyi idegenvezetés nélkül biztosan elkerülné a figyelmünket.
A bosnyák-szerb-horvát konyha különleges keveréke jellemzi a szarajevói vendéglátóhelyeket. Kihagyhatatlanok az óvárosi Bascsarsijski csevapozók, ahol konkrétan tényleg nem lehet mást kapni a három méretű marha és birka/bárány keverékéből készülő csevapszendvicsen kívül. Az viszont helyi szakértelemmel készül és isteni puha fehér kenyérrel, egy jókora adag savanyúsággal és csípős szósszal kínálják a minibódék. Ezek azok a helyek, ahol vallási felekezettől függetlenül ülnek egymás hegyén-hátán a helyiek.
Azt hittük, vegánként a saláta lesz az egyetlen dolog, amit tudok majd étteremben fogyasztani Boszniában, azonban ez nagyon nem így volt! Ha nyolcféle ajvárt nem kóstoltam öt nap alatt, akkor egyet sem, emellett csodálatosan fűszerezett grillzöldségeket, töltött padlizsánt, kuszkuszt kaptam minden étteremben, ahol jeleztem, hogy vegán vagyok, sőt, egy helyen még vegán grillszejtánt is kaptam ebédre. Amire végképp nem számítottam, hogy életem egyik legfinomabb diabetikus étcsokoládéját konkrétan a Szarajevótól néhány km-re lévő, piramisairól híres Visokoban gyártják és nevetségesen olcsón árulják minden élelmiszerboltban.
Ha zaccos arab kávét innánk, akkor a legjobb hely erre a Muzički Paviljon 1913, ahol akár vízipipa, pipa vagy cigaretta társaságában is ihatunk egy jó erős feketét, amihez a helyiek rózsás lokumot, azaz gumicukorra hasonlító édességet is fogyasztanak. Ha ennél testesebb édességre vágynánk, akkor az óváros csak úgy hemzseg a kimérős édességboltoktól (itt csomagolásmentesen is kérhetünk finomságokat!) vagy betérhetünk valamelyik időutazáshoz hasonló cukrászdába is, amelyre ki kellene írni nagybetűkkel, hogy vigyázat, diabéteszveszély. Ugyanis a bosnyákok nem viccelnek, ha süteményről van szó! Simán leöntik bármely százéves recept alapján készült cukros süteményüket mézes öntettel a biztonság kedvéért. Mi a Slastičarna Egipatot teszteltük, de szerintem nem túl nagy a különbség választék tekintetében a békebeli helyek között.
Ha már elmegyünk Szarajevóba, mindenképpen áldozzunk egy-két napot a vidéki látnivalókra is. Mostarba például rendszeresen mennek buszok, arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy a menetrendet kissé balkáni módon kezelik a társaságok, minket például minden gond nélkül Mostarban hagyott késő este a busz, így ha nem jött volna véletlenül arra egy dubrovniki járat, a megállóban éjszakáztunk volna. (Apropó Dubrovnik, nem hülyeség a bosnyák túrát a horvát Dubrovnikban zárni egy kis tengerparti lazulással, nincsen messze és közvetlen busszal is eljuthatunk oda.)
Mostar elképesztő történeti öröksége és földrajzi elhelyezkedése megér egy teljes napot. A bazár itt tényleg minőségi és helyi termékekkel van tele, az ételek talán még finomabbak, mint Szarajevóban, a Hamam-múzeum a Tripadvisor értékelésével ellentétben megérdemli a látogatást, a folyó vize mellett pedig muszáj megpihenni egy-két órára egy kávé mellett és befogadni a hely atmoszféráját. A néhány órás buszút pedig olyan, mintha a Trónok Harca díszletében gurulnánk éppen.
Hogy kellőképpen meglegyen a bosnyák életérzésünk, elmentünk Visoko-ba is a „piramisokhoz”, melyek hitelességéről győződjön meg mindenki maga, az biztos, hogy a szakrálisnak csúfolt kegytárgyakra nem érdemes ott költeni. Akit kiver a víz az ezotériától, az semmiképpen ne kérjen a borsos árú idegenvezetésből, mert a piramis belsejében sétálni vagy elmélkedni alapvetően ingyen is lehet.
A visokói napon csak kapkodtuk a fejünket, hogy ez tényleg velünk történik-e, ugyanis beszálltunk egy helyi férfi – akinek természetesen volt régen egy magyar szeretője, azért volt ilyen szívélyes – rozoga autójába, aminek a hátsó ülésein az általa szedett gombák száradtak. A bosnyák ember ingyen felvitt minket a piramishoz, majd autóval megmásztuk kívülről is a fű fedte képződményeket, hogy ott érjen minket a naplemente. Hogy a szürrealizmus ne érjen véget, a hegyről lefele menet egy régi ortodox templom gondnoka nemet nem tűrő módon beinvitált minket a középkori állapotokat mutató vidéki templomába és egy komplett idegenvezetést tartott hirtelen kettőnknek, amiből persze egy szót sem értettünk. Amikor a kedves gondnok odavezetett minket a visokói ortodox közösség öregeihez a parókia tövébe, akkor már tényleg egy abszurd filmben éreztük magunkat. Mosolyogtunk, ők pedig hihetetlen boldognak tűntek ettől.
Mindezek ellenére a Baščaršija Nights Barcelona Gypsy Klezmer Orchesta-koncertje koronázta meg a boszniai túránkat. Ha Bosznia népe zenekar lenne, akkor a BGKO lenne. Amikor a világzenei zenekar a koncert során elért Jonče Hristovski Makedonsko devojče-feldolgozásához, a közönség szinte minden tagja egyhelyben állva (a muzulmánokra amúgy sem jellemző a táncolás koncert közben, inkább tapsolnak, ha tetszik nekik a zene) teli torokból énekelni kezdte a macedón lányról szóló balladát. Azt hiszem, csak Bosznia fővárosában történhet olyan, hogy a bosnyákok, horvátok, szerbek, romák, zsidók és az ott lévő turisták együtt énekeljenek egy macedón éneket.
