Az ok, amiért Görögország második legnagyobb városa mellett döntöttünk, igencsak prózai volt: a pünkösdi hosszú hétvégére kerestünk úti célt, Thesszalonikibe pedig pont szombatonként és keddenként repül a pink fapados. Két teljes, illetve két félnap ugyan nem volt elég arra, hogy mindent felfedezzünk, de arra igen, hogy beleszeressünk.
Olvasószerkesztőnk, Tamás Anita a tengerparton (hol máshol)
Multikulti metropolisz
Az egymillió lakosú nagyvárosnak, amely egyébként a Közép-Makedóniai régió székhelye, tucatnyi neve van, a magyar források is hol Thesszalonikiként, hol Szalonikiként említik. Ez annak köszönhető, hogy a történelem során makedón, görög, római, velencei és török fennhatóság alatt is állt, a multikulturális kavalkád pedig a mai napig jellemző rá.
A 36 fokos hőségben könnyen – és szó szerint is – beleolvadtunk ebbe a sokszínűségbe, első utunk a város origójához, a mindig nyüzsgő Arisztotelész térhez vezetett. Innen szinte minden fontos látnivaló sétatávolságra található, az Arisztotelész szobor pedig csak pár lépésre. Mi is megsimogattuk az ókori gondolkodó nagylábujját, amelyet a helyi egyetemisták már fényesre dörzsöltek, a legenda szerint ugyanis így átszáll belénk a filozófus bölcsessége. Arisztotelészen túl a tér állandó díszletei a koulourit áruló idős nénik és bácsik, akik mindössze 1 euróért adják a szezámmaggal gazdagon megszórt, karika alakú kenyérfélét, amely kiváló délutáni snack.
Végiggurulni a tengerparton
A több kilométeres tengerparti sétányt inkább Lime-rollerrel szántottuk végig, vetettünk egy pillantást Nagy Sándor lovasszobrára (az ő féltestvéréről, Thesszalonikiről kapta a város a nevét), felmentünk az emblematikus Fehér torony tetejére (a hat emelet megmászása közben várostörténeti kiállítás tekinthető meg), a naplementében pedig megcsodáltuk a 13 méter magas Esernyők című alkotást, amely minden bizonnyal Thesszaloniki leginkább Insta-kompatibilisebb látványossága (#thessalonikiumbrellas).
Az Esernyők című alkotás
Vacsorázni az Ergon Agorába mentünk, ami egy food concept store, azaz egyszerre étterem, kávézó, hentes, zöldséges, pékség és élelmiszerüzlet a görög termékek legjavával. A házi gyros és a szudzukakia (fűszeres fasírtrudak) is annyira bejött az ízlelőbimbóinknak, hogy két nap múlva repetáztunk. És bár pukkadásig ettük magunkat, az apró utcák között bolyongva olyan fagyizót találtunk, ahová muszáj volt betérni. Az Armenonville nemcsak a cukrászda neve, hanem a tradicionális észak-görög édességé is: ez lényegében egy nagy adag tejszínes fagylalt manduladarabokkal, amelyet két habkönnyű kekszréteg fog közre. Álomszerű!
Fűszeres fasírtrudak, vagyis a szudzukakia
Az isteni armenonville fagyi
A forrásvíztől a vízesésig
Másnap korán keltünk, befizettünk ugyanis egy kisbuszos túrára, 8-kor indultunk a nagyjából 100 km-re található Pozarba, az erdei gyógyfürdőbe. Két órányi döcögés után már pazar környezetben, az erdei fák árnyékában, 37 fokos forrásvízben áztattuk magunkat, akinek pedig melege volt, beállhatott a karnyújtásnyira csobogó, jéghideg vízesés alá. Itt nem is volt már olyan nagy a kánikula, ugyanis a Kaimkatsalan-hegy oldalában voltunk. A kristálytiszta gyógyvíznek egyébként számos jótékony hatását ismerik: enyhíti az izom- és ízületi fájdalmakat, élénkíti a vérkeringést és bizonyos nőgyógyászati problémákra is gyógyír.
Anita szigorúan stílusosan a gyógyfürdőben is
Délután Edessa felé vettük az irányt, amelyet a vizek városaként emlegetnek, és amely az ókori Makedónia fővárosa volt. Mikor megérkeztünk, túravezetőnk, aki eddig sem nem vitte túlzásba a magyarázást, csak annyit mondott, hogy balra van a Nagy-vízesés, jobbra pedig egy isteni tradicionális étterem – naná, hogy utóbbit vettük elsőként célba. Miután az Irtha & Edessában benyomtunk egy-egy „hatalmas szuvlakit” (tényleg így szerepelt az étlapon) némi tzatziki kíséretében, új erőre kaptunk, és maradt még egy óránk megnézni a Nagy-vízesést. Először csalódottan néztünk lefelé: ez az aprócska vízfal lenne olyan nagy szám? Aztán észrevettük az aprócska táblát, amely egy lépcső felé mutatott, jó néhány lépcsőfokkal lejjebb pedig gyönyörű látvány tárult elénk: ez a 70 méteres vízesés Görögországban a legmagasabb, ráadásul a sétány úgy van kiépítve, hogy a vízfátyol mögé is beléphetünk – mintha csak a természet backstage-ében lennénk.
Az edessai Nagy-vízesés
Templom- és butikjárás
A következő napon kifejezetten trópusi volt az időjárás, ugyanis egy-két kiadós nyári záportól rettentően párás lett a levegő – mint megtudtuk, a június itt már csak ilyen. A városban amúgy könnyen kiszúrtuk, hogy kik turisták rajtunk kívül: azok, akik 12 és 15 óra között vannak olyan bolondok, hogy az utcán mászkálnak, a helyiek ugyanis kora délután otthon hűsölnek. Mi nem akartunk időt fecsérelni, a templomok és a butikok kellemes klímájában simán átvészeltük ezt a pár órát. Előbbiek közül kötelező látnivalók Thesszaloniki legrégebbi templomai: az 1600 éves Hagia Sophia, amely egy időben mecsetként is funkcionált, és a 4. századi Rotunda, amely eredetileg Galeriusz római császár mauzóleuma volt, majd később keresztény templom lett. Ami pedig az üzleteket illeti, a Tsimiski sugárút tele van helyes kis butikokkal, az Attica áruházban pedig nemcsak a közkedvelt világmárkák, hanem szuper görög brandek termékei is kaphatók: natúrkozmetikumokért a Korres, sarukért az Ancient Greek Sandals, táskákért a Kleos, fürdőruhákért pedig a Stefania Frangista logót érdemes keresni.
A Balkán Jeruzsáleme
Az utolsó délelőttre besűrítettünk mindent, ami az előző napokban valamiért kimaradt. Ilyen volt a Thesszaloniki Zsidó Múzeum is, amely Sávuót ünnepe miatt addig zárva volt. A történelmi tárlaton megtudtuk, hogy a zsidóság fontos szerepet játszott a város fejlődésében, a második világháborúig pedig Thesszalonikit úgy emlegették, mint a Balkán Jeruzsálemét, hiszen a lakosság fele zsidó származású volt. Aztán körbenéztünk a Kapani piacon, amelynek egyik felében kínai ruhákat és silány hamisítványokat árulnak, a másik felében azonban illatos fűszereket, friss halakat és különféle olívabogyókat kínálnak – utóbbi töltött és töltetlen verzióiból alaposan feltankoltunk szuvenír gyanánt.
