Így utazunk mi: Thaiföld-Kambodzsa-Vietnám

2019. július 10. |

Már régóta tervezgettük a délkelet-ázsiai utazást, aztán mikor realizáltuk, hogy simán kijön ugyanannyiból, mint egy eruópai üdülővárosban eltöltött két hét, bele is vágtunk. Thaiföldön megfürödtünk az óceánban, Kambodzsában majmok között sétáltunk végig Angkor ősi városában, Vietnámban pedig kenuztunk a Jurassic-park díszletei között.

Tavaly az öcsémtől kaptam a fülest, hogy az őszi időszakban összeér két hosszúhétvége is (október 23. és november 1. miatt) és az egész időszak úgy jön ki, hogy alig néhány nap szabadsággal több, mint két hétre el lehet utazni. Úgy voltunk vele, most vagy soha: az ázsiai utazást már nagyon régóta tervezgettük, és szerencsére találtunk is viszonylag olcsó repjegyet Budapest és Phuket között, szóval először lefoglaltuk azt, aztán – mint utóbb kiderült, meglehetősen amatőr módon  – összeraktunk egy délkelet-ázsiai körutat.

Képeslaptáj Thaiföldön

Phuket egy kicsi sziget Thaiföld déli részén, Malajziához is elég közel. A magyarok körében is népszerű nyaralóhely, de minket szinte egyáltalán nem érdekelt, egyszerűen oda volt a legolcsóbb a repülőjegy. Az ismerőseink, akik korábban ott nyaraltak, csak “thaiföldi Siófoknak” hívták, de ez azért nagyon csúnya túlzás – az igaz, hogy viszonylag régen voltam már Siófokon, vagy az is lehet, hogy Phuket jó részén szálltunk meg, de egy elképesztően nyugis és gyönyörű tengerpart közelében laktunk, tényleg alig voltak turisták.

Utólag sajnálom, hogy a finnyáskodó barátaink miatt csak két napot terveztünk be, mert végül is húzhatja az ember a száját a félbevágott kókuszdióból szürcsölt kókuszvízre, a valószínűtlenül kék óceánra meg az út szélén árult mangós palacsintára, csak nem annyira érdemes. Szóval Phuketről nem sok élményünk maradt, pláne, hogy miután megérkeztünk a másfél napos repülőút után, (az olcsó repülőjegy valódi ára a 24 órás várakozás az isztambuli reptéren) az első napon még jetlegtől és a szervezetünket vasököllel gyomorba vágó páratartalomtól kábán mászkáltunk a pálmafák között. De sétáltunk egy nagyon szép esőerdős részben is, ahol rájöttem, hogy a nagymamám kedvenc egzotikus virága egy thaiföldi gaz! És találkoztunk egy csomó kóbor kutyával, akiktől csak első éjszaka féltünk, mikor a repülőtérről gyalog botorkáltunk a szállás felé vezető közvilágítás nélküli ösvényen, de napfényben már nagyon barátságosak voltak. Fürödtünk néhányszor az óceánban, aztán siettünk is vissza a reptérre, mert indult a következő járatunk Siem Reapbe, Kambodzsába.

Ősi templomok és rántott tarantula

Kambodzsába elsősorban Angkor miatt mentünk el, és mint kiderült, mást nem is nagyon lehet megnézni Siem Reap közelében, viszont Angkor miatt bőven megérte. Szerintem kicsit túlzás volt öt napot szánni csak erre a városra, ha már ott van az ember, állítólag érdemes a fővárost, Phnompent is megnézni, de ez nekünk sajnos kimaradt.

Siem Reap volt az első hely, ahol tuktukba szálltunk és végigrobogtunk a durian gyümölcstől bűzlő városon – fura szagok amúgy bőven vannak Kambodzsában, de simán meg lehet szokni körülbelül két óra alatt, plusz szerintem érdemes mindent megkóstolni, akkor is, ha nem annyira ígéretes a szaga. (A duriánt mondjuk nem, annak szerintem pont olyan az íze, mint a bűze, de ízlések és pofonok, isten ments, hogy kulturálisan inszenzitív legyek.) És szintén itt mentünk el először éjszakai piacra, ami az egyik legjobb élmény a világon, még akkor is, ha az ember nem akar magának mintás háremnadrágot vásárolni.

A kambodzsaiak borzasztóan kedvesek és szuperül főznek, és itt az Európában belénk nevelt szabályokkal ellentétben érdemes a minél inkább lerúgott helyekre beülni, ahol sok helyi ücsörög. Rengeteg amerikai és más fehér turistát láttam Kambodzsában, akik végig a kimondottan fehéreknek fenntartott (általában fehérek által is üzemeltetett) kávézókban és olasz vagy amerikai étteremben ettek, de én ennek nagyon kevés értelmét látom – tapasztalatból mondom, hogy a helyi konyha kipróbálása még a rettegett gyomorrontással együtt is megéri. Első éjjel egy kis műanyagszékes útszéli helyre ültünk be, ahol a tulaj kisfia szolgált ki minket, senki nem beszélt angolul, úgyhogy jól jött a fényképes étlap, és néhány dollárból elképesztően jót ettünk. A főtt rizs vagy ingyen van, vagy szinte ingyen (átlagosan fél vagy egy dollárért) mellé pedig érdemes sokféle sült-főtt zöldséget és húst kérni, bár arra készüljünk fel, hogy a legtöbb dolog nagy valószínűséggel csípős lesz. Ha valaki nagyon felkészült és/vagy nagyon hipochonder, vihet saját evőpálcikát vagy evőeszközt, mert az egész nap az asztalon aszalódók tényleg nem túl higiénikusak – egyszer például láttuk, hogy az egyik helyi kisgyerek kiveszi őket, dobol velük a motorok oldalán, aztán visszapakolja a kosarakba. Érdemes megkóstolni a kókuszban tálalt helyi ragut, az amokot, de szintén helyi specialitás a loklak. És ha turistáskodni akarunk, ehetünk rántott bogarakat is, de ez tényleg inkább csak sztorinak jó, mert mindegyik rovar eléggé fűrészpor ízű.

Siem Reapben ettünk egy fine dining helyen is (kíváncsiak voltunk, milyen a helyi magaséttermi kultúra), ez az Embassy, ami a hagyományos khmer konyha csúcsra emelt fogásait kínálja, ráadásul két nő a séf. Nagyon kedves volt a kiszolgálás, és a street foodot megidéző előételtől a békacomb-ragun át a kókuszos desszertig minden nagyon finom volt, csak azzal nem tudtunk mit kezdeni, hogy a felszolgáló lány minden fogás után megkérdezte, hogy kérünk-e még egy adagot? Nem kértünk.

De Siem Reap legizgalmasabb pontja egyértelműen Angkor. Ez az ősi királyi város óriási alapterületen fekszik és rengeteg gyönyörű templomromot rejt. A teljes területet tényleg lehetetlen egy nap alatt bejárni, ezért is vannak több napos belépők, de még egy napra is érdemes tuktukkal menni, úgy sokkal több rom fér bele. A leginkább Indiana Jones-díszletre hajazó romok között simán találkozhatunk majmokkal, de még nélkülük is elképesztő látványt nyújtanak az óriási, faragott kőfejek és a mohával benőtt óriási kapuk. Minden templomnak van saját története és neve, és az a hihetetlen, hogy tényleg (szinte) mindegyik más: van tó közepén álló sárkányos templom, a dzsungel mélyén húzódó hűvös romok vagy épp a város fölé magasodó tornyok és persze ott van a leghíresebb és legmonumentálisabb templom, Angkor Wat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt és egyértelműen a legszebb műemlék, amit valaha láttam. A nagyon elkötelezettek kipróbálhatják a napkelte-túrákat, de ahhoz tényleg nagyon korán kell felkelni.

Siem Reapben egyébként megnéztünk más buddhista templomokat (pagodákat) is, sőt, beszélgettünk is a helyi szerzetesekkel: helyiekkel beszélgetni (ha a nyelv engedi) a legjobb dolog, amit tehetünk. De tény, hogy a vége felé már nagyon vártuk, hogy tovább induljunk az utolsó állomásra, Vietnámba.

A nyári tekercsektől életünk legjobb evezős túrájáig

Hanoiban egy icipici sikátorban laktunk egy nagyon zsúfolt utcában. Persze ott minden utca zsúfolt, a rengeteg motortól lépni sem lehet, a járdát meg elfoglalják a gyerekméretű műanyagszékeken gubbasztó helyiek, akik rendszeresen az utcán esznek. Ennek egyébként állítólag az az oka, hogy a lakások nagyon picik és sokban nincs is konyha, ezért az étkezések az utcára települtek és egyúttal közösségi jelleget is kaptak. A vietnámiak egyébként állandóan esznek, de ez teljesen érthető, szerintem például elképesztően finom a vietnámi konyha. A könnyű, rizslapba tekert roppanós zöldségekből álló nyári tekercs és a pho leves számít klasszikusnak, ezeket csodálatosan is készítik a legtöbb helyen. A faszénen sütött disznóhússal készülő bun cha már nehezebb étel, és talán jobban félünk elfogadni a helyi árusoktól, de érdemes – nagyon finom a savanyú, ecetes mártással.

Mivel Hanoi már nagyvárosnak számít, (7,7 milliós populációjával) itt már könnyen elsodor minket a forgatag, turistaként állandóan figyelni kell, hogy hova lépünk és hogy hogyan fogunk átkelni az úttesten. Ez elég fárasztó, de az öcsémnek például (aki szintén ebben az időszakban ment a barátaival Vietnámba) az volt a taktikája, hogy csak megy és bízik benne, hogy a motorosok kikerülik. Neki szerencsére bevált.

Vietnámban mégis a vidéki utazások jelentették a legjobb élményt: lebuszoztunk a Ha Long-öbölbe, ami a vizet pettyező kis szigeteiről híres, itt Cat Ba szigetén töltöttünk egy napot. Jó lehetőség volt egy újabb fürdésre, és nyilván itt is elképesztően szép volt a táj.

A legjobb mégis a rizsföldekkel ölelt Ninh-Binh volt, ahová ugyan viszontagságos volt lejutni, (furgonból furgonba pakoltak az angolul nem beszélő vietnámiak) de ahol egy elképesztő evezős túrán vettünk részt. Beúsztunk barlangokba, kiszálltunk apró szigeteken és láttunk a víz közepén álló Pagodát is, tényleg fantasztikus volt az egész. A kék vizet körbezáró magas, zöldellő hegyek pedig tényleg úgy néztek ki, mintha mindjárt felbőgnének belőlük a Jurassic Park őslényei. Ha csak egy dolgot csinál az ember Vietnámban, szerintem tényleg ez legyen az.

Egy délkelet-ázsiai túra hihetetlen élmény, de nagyon fárasztó is. Mi például azt rontottuk el, hogy túl sokat repültünk: a sok várakozási idő rengeteget elvett a napunkból, ráadásul le is szívott minket a sok utazás. Ha legközelebb megyünk – márpedig remélem, megyünk – akkor mindenképpen veszünk helyi SIM-kártyát is, ez nagyon amatőr hiba volt részünkről, úgyhogy azért is írom le, hátha megmentek valakit tőle.

Ha nyitottak vagyunk a  helyi emberekre, a helyi ízekre és kultúrára, akkor a turistalátványosságokon túl is megismerhetjük Ázsia egyik legizgalmasabb, legszínesebb arcát, mi pedig szuperül jártunk minden családi vendéglővel és kicsi helyi szállással. Életre szóló élmény, na.

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Az én utcám: Mautner Zsófi budapest

Az én utcám: Mautner Zsófi