Gyere velem vidékre: erdei barangolás a Gyilkos-tóhoz

2019. július 26. |
Central Médiacsoport Zrt.

Bolyongás és vadállat találkák Bakonybélből a Gyilkos-tóig.

Eszemben sem volt túrázni. Ezt azért gondolom, mert amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve bepakoltunk bőröndöt és barátokat az autóba, hogy lemegyünk az Utca Zene Fesztiválra, naivan azt hittem, majd a sétálunk egyet a városban, hiszen Veszprém minden bájos zugával egy önálló cikkért kiált. Nem tettem be se hátizsákot, se túrázásra szánt ruhát, a bakancsomat is hanyagságomnak köszönhetem, a legutóbbi kirándulásunkon a csomagtartóban maradt. Aztán vasárnap reggel (amit egyes körökben sokkal inkább hívnak délelőttnek), felharsant Csabi lelkes csatakiáltása, egy határozott „Menjünk!”, mire az agyam egy eldugott szegletéből előtüremkedett a gondolat, akkor menjünk Bakonybélbe, a Gyilkos-tóhoz.

A gyilkos ötlet

Szó sem volt semmilyen másnaposságról (a fesztiválon mindössze egyetlen üveg meggysört ittam a műanyagmentesség jegyében), de a pénteki, horrorfilmezéssel töltött éjszaka és a szombati koncertjárás, mit tagadjam, megviselt. Nem tudom, hogy a tizenhárom kilométeres túrának azzal a gondolattal vágtam neki, hogy ennél fáradtabb voltaképpen már úgysem lehetek, vagy pedig egyszerűen nem gondoltam végig, hogy mire vállalkozom. Minden esetre azon kaptam magam, hogy miután letettük az autót Bakonybél határában, rögtönzött hátizsákommal nekivágok a lehetetlennek. Ennek ellenére kikívánkoztam a természetbe.

A túránk olyannyira spontán volt, hogy beletelt egy kis időbe, mire megtaláltuk a kék kereszt jelzést. Addigra betévedtünk Gerence Fogadóba, ahol megközelítőleg tíz percet töltöttünk (helyesbítek: töltöttem) egy póni simogatásával. Az első szakaszt a hely lábánál, a völgyben tettük meg, ami többnyire derékig érő csalánoson át vezetett. Persze engem kemény fából faragtak, ilyen csekélység nem tántoríthat el a természetjárástól. A Gerence-patak is mellénk szegődött, és a hosszú szárú fű között egérkét is láttunk. Egyszer-kétszer ugyan eltévedtünk a kevéssé egyértelmű jelölés miatt, de anélkül értünk be az erdőbe, hogy komolyan fontolóra vettük volna a megfutamodás lehetőségét.

Forró nyomon a Gyilkos-tóhoz

Az erdőbe érve – továbbra is a kék plusz jelzést követve – egyre több emberrel találkoztunk. (Erősen gyanítottam, hogy a közelben lehet egy parkoló, ahonnan a többiek a csalánost kikerülve közelítik meg a tavat.) Az utat innentől magas bükkfák szegélyezték, amiket valószínűleg mesterségesen ritkítottak. Az ösvény egy darabig emelkedőn vitt, én pedig azon méláztam, hogyan érek majd vissza a kocsihoz, ha még félúton sem járunk. Közben szemétszedéssel foglaltam le magam. A múltkori, Dera-szurdokban tett kirándulásunk után megfogadtam, hogy legközelebb hozok magammal valamilyen alkalmatosságot, amibe az emberi jelenlét nyomait szedegethetem. A háztartásunkban éppen egyetlen nylon zacskó tartózkodott, amiben sajtot kaptam ajándékba, azt tettem a zsebembe.

A cél előtt ismételten megkeveredtünk. Azért szeretek túrázni (általában olyankor, amikor nem egy hegyet bevéve bővítem szitokszavaim szótárát), mert az emberek, akikkel ilyenkor összeakadok – talán, mert sorstársuknak tekintenek, talán, mert aki a természetet szereti, rossz ember nem lehet – általában kedvesek. Miközben éppen a térképet bogarásztuk egy férfi kiáltott utánunk, hogy a tavat keressük-e, mert ha igen, akkor csak egyenesen előre kell nyolcszáz métert mennünk, és már ott is vagyunk. Ráadásul igaza is volt. A Gyilkos-tóra egy lejtős szakasz után bukkantunk rá. Sűrű, fölé hajló zöld vette körül és a vízéből derékba tört fák meredeztek az ég felé, amiket libasorba rendeződött kacsacsalád kerülgetett. Én nem csak a látványnak örültem, hanem annak is, hogy végre leülhetünk, elővehetjük a műanyagmentes július szabályai szerint csomagolt elemózsiánkat és ehetünk.

Kevésbé gyilkos visszaút

Csabi hamarosan indulót fújt, ugyanis baljós árnyak (Star Wars szóvicc!) gyülekeztek, és bár indiánösztönei csak hetvennégy százalékos bizonyossággal jósoltak esőt, megfelelő felszerelés híján inkább nem kockáztattunk meg egy zuhét. A kocsihoz vezető úthoz vissza kellett másznunk a nem kifejezetten kellemes emelkedőn, amin idefele ereszkedtünk le. Onnan jelöletlen úton mentünk tovább, többnyire síkon és lejtőn, lóherék, magas fák és az aljnövényzetből kikukucskáló menyét mellett. (Igen, nagyon cuki volt!)

A völgybe érve egy kis tónál bukkantunk ki, és amíg Csabi a térképet böngészte, én leültem a kereszteződés kellős közepén a földre. A víz felszínén lebegő növényeket nézegettem és a lehetséges útvonalakat mértem fel, amikor megláttam, hogy pontosan harminc centire telepedtem le egy siklótól. Egy darabig néztük egymást, mérlegeltem, hogy van-e értelme jelenetet rendezni az ügyből, de úgy döntöttem, a maradék energiámat nem pazarolom egy velőtrázó sikolyra. Jól tette, innen következett az utolsó emelkedős szakasz, ami már a piros négyzeten vitt.

Lefele, az autóútig aztán ismét a zord vadonnal kellett megküzdenünk. Az ösvényre csalánrengeteg és kidőlt fák lógtak rá, de a visszatérés reménye megszaporázta a lépteimet. Még át kellett kelnünk egy szálló parkján, hogy visszatérjünk a faluba és én végre a magammal hurcolt, zacskónyi szemetet is kidobhassam.

Gyere velem a Gyilkos-tóhoz!

A körtúránk nagyjából tizenhárom kilométer volt, de a Gyilkos-tavat – mint ahogy a családom később felvilágosított – több irányból is meg lehet közelíteni. A szemetes zacskómban végül egy fél PET-palack, egy cigis doboz, egy szívószál, egy túrabot pöcök és több csokipapír landolt.

Fotók: Jakab Csaba

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

3 termelői piac a nyári hétvégékre bio

3 termelői piac a nyári hétvégékre