Életem első túrabakancsát másfél éve vettem. A legolcsóbbat és a leginkább rózsaszínűt választottam. Elég jól ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam, előbb kipróbálom, hogy tetszik-e ez a túrázás dolog, és ha eljön az ideje, majd beruházok egy drágábbra. Már az első, a behavazott Normafán megtett próbaköre alatt is azt éreztem, hogy benne járni a lyukas tornacipőmhöz képest maga mennyország. Telt-múlt az idő, és úgy tűnt, akármennyire nehezen megy a hegymászás, nem olyan egyszerű ukmukfukk abbahagyni a túrázást. Mostanra pedig eljött az ideje, hogy váltsak. A Szépalma környéki erdőkben járattam be az új surranómat.
Üvegcipő terepre
„Most egy életre szóló bakancsot veszünk, nem választhatsz akármilyen márkát” – mondta Csabi, amikor annak a bizonyos népszerű sportáruháznak a túraosztályán sirattam a bakancsot, ami szerelem volt első látásra. Azt hittem, hogy könnyen megúszom a dolgot, kinézem az online felületükön a nekem tetsző lábbelit, megállapítjuk, felpróbálom a boltban, megállapítjuk, hogy minden szempontból megfelel, majd boldogan hazaviszem, és azontúl egymás hűséges társai leszünk, amíg a halál el nem választ. Nem így történt.
A minőségi túrafelszerelés kiválasztása komoly konfliktus forrása Csabi és köztem. Ő a praktikumot mindenen felülálló minőségnek tartja, én pedig ragaszkodom ahhoz, hogy ha már egy életre választok magamnak – ráadásul a negyedhavi fizetésemből – dzsekit, bakancsot vagy akár gyapjúzoknit, az szerelem legyen első látásra. Hosszas keresgélés, mérlegelés és egyezkedés után végül rátaláltunk az igazira: egy velúr borítású, lila cipőfűzős, mindent álló csodacipellőre.
Az egymásra találás utáni hétvégét Veszprémben töltöttük, ezért nem volt kérdés, hogy a környékre megyünk kirándulni, és hogy a családot is visszük. Utoljára valamivel több mint egy éve jártam anyával Szépalmapusztán. Csípős őszi idő volt, márt hullottak a levelek, emlékszem gyűjtöttem is néhányat a ginko fa tövéből, amik most talán a régi grammatika tankönyvemben várnak sorsukra. Az avarillat, az októberi fények és a jó hangulat olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy amikor felmerült a neve, nem volt kérdés, hogy hol járatjuk be a bakancsomat.
A legszebb Szépalma
Szépalmapuszta egy idilli birtok Zirctől mindössze néhány percnyi autóútra Borzaváron keresztül. Aprócska arborétuma magas fái alatt, a legelésző szürkemarhák és a bájos házikók között sétálva az ember tudja, érzi, hogy ezen a környéken nincs helye semmiféle stressznek.
Túránkat a nádastól ölelt kis tavat elhagyva kezdtük meg. A cél a birtok fölé magasodó Kőris-hegy volt. A sárga jelzés sokáig kellemes erdei ösvényen vitt, az út felett magas fák emelkedtek, páfrányok bújtak elő az avarból. Mellettünk a Gerence kiszáradt medre kanyargott. Hamisítatlan kora őszi időt fogtunk ki, a lombok között átszűrődő aranysárga fényben hulló levelek táncoltak.
Hamarosan rákanyarodtunk a sárga plusz jelzésű útvonalra, ami bizonyos halomsírokat ígért. Majdnem elhagytuk őket, az útról letérve egy szinte láthatatlan ösvény vezetett a kisebb nagyobb dombocskákhoz. Ezeket a halomsírokat még az időszámításunk előtti 13. században hagyták az utókorra az itt élő pásztorkodó népek. Az erdő már régen birtokba vette őket, lábuknál most kövér őzlábgombák nyújtózkodtak.
Mit nekünk a hegyoldal!
A Tekeres-kút nevű tündértónál áttértünk a kék omegára, ami egyenesen a Kőris-hegy csúcsára vitt. Az „egyenesen” pedig szó szerint értendő. A hegy lábához jámbor aszfaltút vitt, ami hirtelen meredek csapásra váltott. Néhány méter után azon kaptuk magunkat, hogy a mászáshoz mind a négy végtagunkra szükségünk van.
Az Ördöglik nevű barlangnál szusszantunk egyet, és megpróbáltuk tetten érni az ott élő denevért. Egy darabig még gyökerekbe és facsemetékbe kapaszkodva haladtunk. A Kőris-hegy három szintes kilátójához erőt kellett gyűjtenünk. Odafentről beláttuk a környező, dimbes-dombos tájat és az utat, amit odáig megtettünk.
Hálásan tértünk rá a kék jelzésre, ami a magas fűben más lejtős ösvényen vitt vissza a hegy aljához. Átverekedtük magunkat egy traktorcsapáson és egy ideig még élvezhettük az erdő nyugalmát, mielőtt kiértünk a zöld mezőre, ami már a birtokhoz tartozott.
Gyere velem Szépalmapusztára!
A 15 kilométeres túra végén képzeletben hátba veregettem az új bakancsomat. Biztos vagyok benne, hogy nélküle jóval nehezebben vettem volna az akadályokat. Legközelebb pedig, ha Szépalmapusztára látogatunk, mindenképpen benevezünk egy forró levesre és egy teára a birtok éttermében.
Fotók: Jakab Csaba
