Gyere velem vidékre: behavazott Csodaország

2020. január 31.
A nyirkos, borús, zord télben egy kicsit mindenki olaszfalubeli szeretne lenni. Nekem persze itt, a Széchenyihegyen egy szavam sem lehet, ebben a magasságban néha behinti a környéket egy-egy hófelhő vagy dérvilágra ébredünk, de persze az nem ugyanaz, mint az a hó, amiből már lehet hóembert építeni vagy hógolyót gyúrni. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy ebben a nagy csupaszságban milyen nehéz lelket gyönyörködtető túraútvonalat találni. Kivéve persze, ha az ember lánya ismeri a behavazott Olaszfalu titkát, ami egészen olyan, mint valami népmesei turpisság. Olaszfalu ugyanis az eplényi sípálya hóágyúinak köszönheti a havat.

Eplény mindenkor

Hó ide, hó oda, Eplényt nem nehéz megszeretni. Én ötödikes koromban szerettem meg, amikor oda szerveztük az osztálykirándulást, és egy rövid túra után számháborúzással és sütögetéssel töltöttük a délutánt. Azóta többször is visszatértem.

A környéken rengeteg a látnivaló, többek között a zirci arborétum, a Római fürdő vízesései, a tési szélmalmok vagy éppen a szépalmapusztai ménesbirtok. Akár több napot is érdemes elidőzni a vadregényes Bakonyban.

„Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem.”

Eplény télen különösen varázslatos hely. Megközelíteni olyan, mint átautózni egy másik dimenzióba: a csontvázerdőket behavazott táj váltja fel – hála a sípályán működő hóágyúknak.

Eredetileg Bakonybélben túráztunk volna, de miután átvágtunk a falun, és szembesültünk az elkeserítően szürke természettel, úgy döntöttünk, mi is behódolunk a műhónak. Az autót az Enikő Panzió melletti parkolóban tettük le, rátértünk a tanösvényre, és beléptünk a hófehér Csodaországba.

Úti célunkat, az Ámos-hegyi kilátót két irányból lehet megközelíteni, mi ezúttal a jobb kéz felől, a hegyoldal irányába emelkedő ösvényt választottuk. Bevallom, szinte már hiányzott egy jó kis hegymászás. Bal kéz felé indulva viszont a sípályához jutottunk volna, ahonnan felvonóval is fel lehet jutni a hegytetőre.

Lankafóbia

Tejfehér ködben, erdőn és mezőn át értük el kilátóhoz, ide érkeznek azok arra vetemedtek, hogy az életüket kockáztatva száguldjanak le a lábukra erősített léceken. Úgy van, nem síelek. Nem véletlenül nem arról írok, hogy milyen jó móka Eplényben síelni. Biztosan az, legalábbis annak, aki néhány percnyi adrenalinlöketért képes lenne az életét adni. Pedig próbáltam. Nem is egyszer. De az utolsó megmaradt emlékképem az osztrák lankákról az, amint egy spontán francia spárgában várom, hogy a szüleim visszamásszanak a hegyoldalon, és leoldják rólam a léceimet. A traumát egy gőzgombóc társaságában hevertem ki a hüttében.

Szívesen ülök szánkóra vagy akár egy szemeteszsákra (semmi sem csúszik jobban a friss hóban), hogy leszánkázzak egy dombról mindaddig, amíg le tudom tenni a lábam, és nem két, kényelmetlenül hosszú léctől függ a testi épségem. Egy szó mint száz, ezt a sportot nem nekem találták ki. Viszont arról be tudok számolni, hogy a sífelvonóból kiszállók arca őszinte örömtől sugárzott.

Miután magamba szippantottam a lelkesedésüket, felmásztunk a kilátóba, ahol kilátás helyett egy termosznyi meleg teában és egy-egy mandarinban leltük örömünket (Ki mondta, hogy nem élek veszélyesen?), aztán visszasétáltunk a parkolóba.

Gyere velem a behavazott Eplénybe!

Az Ámos-hegyi kilátóba tett kirándulásunk igazi télkompatibilis kiruccanás volt a maga négy kilométeres sétájával. Az élmény kedvéért érdemes elkanyarodni a sífelvonó irányába (a felnőtt jegy 3500, nyugdíjas 3100, a diák pedig 2500 forint), én a túloldalon leereszkedni a hegyről.

Fotók: Jakab Csaba