Gyere velem vidékre: verőfényes visegrádi túra

2019. november 22. |

Egyre ritkábbak a verőfényes őszi hétvégék. Persze nem rettenthet el a hideg, a szél vagy a köd a túrázástól, de esőben egyetlen porcikám sem kívánkozik ki a lakásból, a gyapjútakaróval bélelt vackomból. Introvertáltabb napjaimon vallom, hogy nem létezik jobb módja a kikapcsolódásnak, mint egy csésze gőzölgő teával maratoni sorozatnézést tartani, de a lelkem mélyén akkor is tudom, hogy a kanapé igen szűkös keretek közé szorítja a kalandok lehetőségét. Mindenesetre kétségtelenül boldoggá tett, hogy vasárnap régen látott napsütéses reggelre ébredtem. Mivel a nappalok egyre rövidebbek, úgy döntöttünk, a közelben kirándulunk. Célba vettük a Dunakanyart.

Bevesszük a várat

Utoljára a nagyszüleimmel jártam Visegrádon. Emlékszem, megnéztük a várat, amiből nekem csak a panoptikum horrorfilmbe illő babái maradtak meg, amiknek üveges tekintetében a középkor minden borzalma tükröződik. Csabival úgy döntöttünk, hogy a várat ezúttal kihagyjuk, inkább olyankor térünk majd vissza, amikor az időjárás lehetetlenné teszi a tíz kilométeres túrákat.

Az autót a katolikus templom mellett tettük le, innen indultunk meg a Fellegvár felé. A Kálvária hegyre macskaköves lépcsősor vezetett. Néhány méternyi mászás után letelepedtünk a Sziklakápolna melletti pihenőnél, megebédeltünk és folytattuk az utunkat a sárguló fák alatt, a mohás sziklákkal szegélyezett kis ösvényen. Rövid kaptató után megérkeztünk a Fellegvárhoz. Boldogan nyugtáztam, hogy a környék legmagasabb pontjára értünk, ezért túránk hátralevő részét vagy síkon vagy lejtmenetben tesszük meg.

Dagonyázunk

A vár bejárata és a büfék között falépcső vezetett vissza az erdőbe. Az ösvényen cuppogós, ragadós sár várt minket. Számíthattam volna rá, hiszen közel egy hete minden nap ömlött az eső, de a jó idő hirtelen feledtette velem az elmúlt napok őszi hangulatát. Csúszkálva vágtunk át a domboldalon, közben a levelüket hullató fák között feltűnt a Duna, és mesekönyvekből ismerős madarak reppentek át felettünk lomról lombra, nem messze tőlünk egy fakopáncs kalapált tántoríthatatlanul.

A Nagy-Villám alatti parkolónál bukkantunk ki. Az utat átszelve tértünk vissza az ösvényre. Valóban csodálatos őszi napot fogtunk ki, a tiszta égen vadludak gágogó csapata örvénylett. Újabb emelkedő elé értünk. Csabira sandítottam, azt remélve, megerősít abban, hogy többet ma már nem mászunk. Legnagyobb meglepetésemre valóban így történt, de az örömöm nem tartott sokáig. A hegyoldalban szaladó ösvényt lezárták, ezért nem maradt más választásunk – másznunk kellett.

Toronyiránt

Miután egy Sport szelettel új erőre kaptam, az erdőben emelkedő dombra böktem, szaladjunk fel oda, onnan biztosan lesz kilátás. Igazam volt. A borjúfői kilátó sziklafaláról ráláttunk az előttünk elterülő tarka völgyre, a hegyek közül előbukkanó templomtoronyra, a háttérben kígyózó Dunára és a kékülő túlpatra. Leültünk, és a késő délutáni alkonyatban megettük vászonszütyőkből előkerült fahéjas csigákat.

Az utunkat aztán szinte szó szerint toronyiránt, jelöletlen ösvényen folytattuk, ami aztán az autóútig vitt minket. Mielőtt a város felé vettük volna az irányt, tettünk egy kis kitérőt – Csabi vízesést ígért. (Mióta megjártuk Izlandot, a vízesés nekem egyet jelent a több tíz méter magasból aláömlő hatalmas víztömegekkel.) Kétszáz méter séta után ott volt: az Ördögmalom-vízesés. Bevallom, sokkal inkább volt megbotlott zúgó, mintsem egy valódi vízesés, de a tündéres hangulatért mindenképp megérte elzarándokolni odáig. A mohás sziklák között, csendes kis völgyben csobogott a sekély patak.

Gyere velem Visegrádra!

Végül aznap 13 kilométert tettünk meg. Igazi őszi, andalgós túra volt ez, miután felmásztunk a Fellegvárhoz már valóban nem kellett nagy csúcsokat bevennünk. A kirándulásba a vár is abszolút beiktatható, de bőven akad felfedezésre váró ösvény a környéken.

Fotók: Jakab Csaba

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Gyere velem vidékre: hidegbarát vulkán túra gyere velem vidékre

Gyere velem vidékre: hidegbarát vulkán túra