Kemény Zsófi kedvenc utcája: Radnóti Miklós utca (XIII. kerület)
A városokban azt szeretem, hogy városok. Utcák, házak, terek, lámpaoszlopok, emberlaktaság. Ugyanitt: a vidékben meg épp az a jó, hogy más. A Radnóti Miklós utca egy kicsit mindkettő; az Újlipótvárosról egyébként is azt mondják, hogy falu, de ez az utca egyike azoknak a kevés helyeknek, ahova a születésem óta ültettek még fákat.
Az utca tele van a gyerekkorommal, de jut benne azért hely a fiatalfelnőtt-koromnak is. Újlipót szíve egyben az én szívem is: együtt dobogunk. Egyelőre az évekkel egyre hangosabban dobogunk, aztán – gondolom – később lecsendesedik a dobogásunk, végül abbamarad, bár mondjuk, valószínűleg inkább csak az enyém marad majd abba, a Radnóti Miklós utca szíve köszöni szépen, dobog majd szépen tovább.
A Radnótin áll a régi általános iskolám, a jó Herman Ottó, a téglás-betonos épületével, a tornaterméből halkan kiszűrődő, visszhangos, sámánszertartás-szerű morajával, a zöld rácsos udvarával. A rácson kinyúlnak a bokrok, amik alatt az első környezetvédelmi kisegyesületünket alapítottuk és működtettük a földön kúszva a nővéremmel. Manapság már nem tanulni járok a Hermanba, hanem szavazni.
Ott a Zeneiskola is, ahova tizenkét évet jártam mindenféle zeneórákra, rengetegszer jöttem el kirobbanóan boldogan, a világ uraként, és rengetegszer sírva és megalázva. Az első nagy megmérettetések, a hangszeres kishangversenyek emléke máig gyomron vág, ha arra járok (majd’ minden nap). A zeneórák, a hangszeres skálázások, a megható próbálkozások hangja örökre kiszűrődik az épületből.
Ha már megható próbálkozások. Már felnőtt voltam, amikor a Sophie Hard nevű alteregóm rapalbumát felvettük. Véletlenül épp a Radnótiban működő stúdió-próbateremben. A rapprojekt nekem egy játék, tehát a stúdiózás is játék volt, de olyan játék, ami előtt nem tudtam enni az izgalomtól. Mentem odafele a Radnótin, és gyakoroltam. Lázas, szinte megszállott napok voltak.
Az utca egyik végében ott a Westend. Apukám elvitt megnézni a daruk táncát, amikor épült, hogy lássam, és emlékezzek majd, hogy születik a plázaszörny. Megszerettem. Igazából sokáig csak moziba jártunk oda. Anyámat kísérgettem, aki máig sem hajlandó beülni a filmre, ha nincs közép-középre hely, így volt olyan, hogy a pénztártól visszafordultunk, és hazamentünk. Ilyenkor végtelenül csalódott voltam, mert a hirtelen felindulásból elkövetett, odarohanósan épp beesős mozizásaink általában (amikor megtörténtek) meghatározó élményekké váltak. Így láttam a Bridget Jones naplóját, a Billy Elliotot, meg a Moulin Rouge-t is először hétévesen.
A Radnóti végén, a Paniniben dolgozott a legjobb barátnőm évekig. Ott tanultam meg, hogy a zárás utáni bulik mindig jobbak, és ott szembesültem először azzal is, hogy dolgozni kell és felnőni. De onnan nem látszott ez olyan szörnyűnek.
És akkor a Duna. Az édes, szép Duna. A nyomasztó és mocskos Duna. A Duna, amibe a karácsonyfáinkat dobjuk telente. A Duna, amiben Gödnél fürdünk nyaranta. Ebbe ömlik bele a Radnóti Miklós utca, miután kiszélesedik, megritkulnak rajta az autók, és besűrűsödnek a fák. A Radnóti a kedvenc tölcsértorkolatom. Az utcának egyszerre van és nincs vége soha.
Fotók: Czvitkovits Judit
