Az én utcám: Döbrösi Laura

2020. január 28. |

Rovatunkban ismert emberek vezetésével járjuk be Budapestet, titkos utcákat, eldugott boltokat és különös jelentőséggel bíró macskaköveket felfedezve. Most Döbrösi Laura mesél a Királyi Pál utcáról.

Laura kedvenc utcája: Királyi Pál utca

20 éves voltam, amikor kivettem első saját albérletemet a Királyi Pál utcában. Már egy éve az ELTE Lágymányosi Campusára jártam, az egyetemen nem reggeltől délutánig tartott egy nap, hanem össze-vissza kellett bemenni. Hol reggel, majd ugyanazon a napon egész késő este, hol csak délután, de a két tanóra között másfél óra szünettel. Egyszóval fontos volt, hogy “haza tudjak ugrani”.  A legjobb helyet választottam. A Királyi Pál utcából minden közel volt. El is kezdtem elkésni, egyike lettem azoknak, akik a legközelebb laknak, ezért a legkésőbb indulnak el. 

Ám van egy másik szokásom is, ami ott kezdődött – a rendíthetetlen sétálás. Mivel bármi dolgom akadt, nagyjából tíz, de legfeljebb harminc perc alatt odaértem gyalog, szinte sosem szálltam járműre. ekkor szerettem meg igazán Budapest belvárosát. 

Az utcára lépve egy valóságos múzeumban találtam magam. Az épületek egytől egyig patinás eleganciával magasodnak fölénk, csodálatunkért versenyeznek cirádáikkal vagy épp klasszikus egyszerűségükkel. Van az utcában olyan ház, amelyen még háborúk nyomait látni és van, amelyiknek óriás ablakaiban színes neonfények izzanak. Nincs egy egyenes vonal, az utca maga, a szegélyek, a macskakövek széle, minden kanyarodik. A régi városfal is ott húzódik, egykor ott volt Budapest széle. Nem csoda, hogy közel a Vásárcsarnok, régen a városok szélén voltak a nagy piacok. 

Mennyit jártam a Vásárcsarnokba! Mindig azon gondolkoztam, vajon egy átlagos bevásárlás során hány turista fényképére kerülök rá véletlenül? A mai napig visszasírom a Belvárosi Magost és a kedvenc zöldségesem is szinte hiányzik. De az a forgatag ma már túl sok lenne nekem. Húszas éveim elején azonban éppen arra vágytam. A Károly körúton alig hallottam magyar szót, szerintem több, mint hét nemzet ételét ebédelhettem kedvemre váltogatva, néha úgy kellett átverekedni magam a zebrán a kóválygó, ámuló turisták tömegén, arról nem is beszélve, hogy bármely napszak is volt, összefutottam egy ismerőssel. 

Ám, ahogy a Királyi Pálba beléptem, mintha megnyomták volna a “némítás” gombot. Egy csapásra eltűnt a zajos nagyváros, és egy régi nyaralás emlékére hasonlító, romantikus, titkos utcácskában találtam magam. Igen, itt lakom, gondoltam ilyenkor mosolyogva. Olyan szűk a tér, alig járnak autók. Talán félnek bekanyarodni, mintha attól tartanának, hogy beszorulnak a felénél. Néha operaszót hallani – az egyik sarkon van egy buja terasz, az ajtaja sokszor nyitva áll, színes függönyeit drámaian fújja a szél. Valaki lakik ott, aki hangosan szereti kedvenc  operáit hallgatni. Egy másik ablakban, háttal a világnak óriási, arany Buddha szobor ül. Ő is hallja a csendet, de ő már nem lepődik meg rajta. 

Először azt hittem, csak simán Budapest legszebb szívkamrájába költöztem, de aztán lassan rájöttem, hogy ez egy nagyon praktikus utca is. Észre kellett vennem, hogy ha soha többet nem akarnám kitenni a lábam ebből az utcából, akkor is életben maradnék. Sőt.

Először az utca végén lévő jógastúdióba szoktam. Aztán elkezdtem feslett ruháimat a szintén az utcában dolgozó varrónőhöz hordani. Egyszer tönkrement egy cipőm talpa, arra is találtam ott egy műhelyt. Mire egy év eltelt, az egyetemem rektori hivatala is odaköltözött, de hostel, pénzváltó és kulcsmásoló is van a Királyi Pál utcában. A kedvenc thai éttermemmel szemben egy vegán burgerező nyílt, hangulatos, menüs ebédeket költhettem el egy vörös, osztrák úr progresszív konyháján, ünneplős családi vacsorákat a Borssóban. Ebben az aprócska utcában két édességbolt is található, egy a finom kézműves csodák kedvelőinek, egy pedig a színkavalkádba csomagolt, cukorban tocsogó különlegességek rajongóinak. De aki inni vágyik, annak sem kell tovább keresgélnie. Van kávézó, a legendás Janis Pub és egy aprócska cseh söröző pedig estig tárt ajtókkal várja vendégeit. 

Ahol ma lakom, onnan nem hallatszik Budapest szívének dobogása. Emlékszem a ritmusára, de már nem hiányzik, hogy én is halljam. Most már a fák susogására figyelek. Itt én vagyok az utolsó, aki lekapcsolja a villanyt, a piacon csak egyetlen zöldségespult van és legalább öt fokkal hidegebb is a levegő, mint a belvárosban. Nem fűti az utcákat az emberek szüntelen hömpölygése. 

A sétálás azonban megmaradt jó szokásomnak – most egy kicsit meredekebb utcákat kell megmásznom, de legalább itt merek nagy levegőket venni. Nem baj, hogy nincs annyi étterem, hisz már minden nap magamra főzök. Nos, igen…mint az idő, az életem is változik. Lassul és csendesedik…remélem, nekem is olyan jól áll majd a kor, mint a gyönyörű Budapestnek. 

Utcai fotók: Bodnár Zsófi

Laura portré: Ajkai Dávid

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Utazás

Így készül Horvátország a turisták fogadására horvátország

Így készül Horvátország a turisták fogadására