Hidas Judit kedvenc utcája: Haller utca (IX. kerület)
Sok szép utca van Budapesten, de a kedvenc számomra nem lehet egyszerűen szép, annak mindig valami olyasminek kell lennie, amely más szempontból különleges. Például azért, mert régi kedves emlékek jutnak róla eszembe.
A Haller utca látszólag érdektelen, már-már csúnya hely. Egy széles út, amelyet villamossín vág ketté, az egyik oldalon tízemeletes panelházak, a másik oldalon egy kőfal magasodik. Volt idő, amikor havonta jártam ide. Át kellett szelnem a fél várost, de már akkor kíváncsisággal vegyes öröm fogott el, amikor végighaladtam a Fiumei úton. Szerettem azokat a furcsa villanyrendőröket a magasban, amelyeken nem a kanyarodás, hanem az egyenes haladás kapott egy különálló kis lámpát, ilyet sehol másutt nem láttam a városban.
Legtöbbször kora reggel kellett ide jönnöm, a levegő még csípős volt nyáron is, megálltam a tízemeletes panelek előtt, ahol mindig volt szabad parkolóhely. Ezt egy autós eleve nagyra értékeli. Átmentem a másik oldalra, ahol a kőfal mögötti területre egy sorompón keresztül jutottam be. Holdbéli táj volt, régi, kopott házakkal, a magasban futó vascsövekkel, elhanyagolt parkkal, nekem akkoriban mégis nagyon sokat jelentett ez a hely. A nőgyógyászatra igyekeztem, havonta egyszer, aztán a kilencedik hónap végén még szinte korom sötétben érkeztem ide csomagokkal felszerelkezve.
Most már nyilván kitalálták, a gyerekeim születtek itt, a három közül kettő, és minden alkalommal, amikor erre járok, rájuk, és azokra a fontos napokra gondolok. Tudom, sok rosszat lehet hallani manapság az egészségügyről, a borzalmas szülésekről, de ez nem ilyen volt, legalábbis számomra nem. Az István Kórház szülészete a mai napig az egyike azon ritka helyeknek Magyarországon, amely megkapta a bababarát minősítést. Az ottlétem során ezt lehetett is érezni.
Pedig a körülmények egyszerűek voltak, átlagos magyar lerobbant kórházépület, de egyszer sem volt az ott dolgozókkal semmilyen rossz tapasztalatom, mindenki korrekt és segítőkész volt. Az utam általában az alagsorba vezetett, itt vártunk a vizsgálatokra a többi kismamával, és arra, hogy minden rendben van-e odabenn. Szerencsére az esetemben csak kisebb izgalmak adódtak, például a fiamnál, aki nem akart megfordulni a hasamban. Sokan azt mondták, felelőtlenség így vállalni a természetes szülést. De az orvosom, dr. Siklós Pál biztatott, hogy nem lesz semmi gond, és végül nem is lett. A fiam egészségesen megszületett.
Amikor erre járok, megrohannak az emlékek a szülőszobáról. Az első szülésem előtt rettegtem ide belépni, mert azt hittem, üvöltő, fetrengő nőket fogok majd látni, mint a filmeken. De aztán kiderült, az élet nem ilyen. Itt mindig egyfajta ünnepi, misztikus csend honolt. Fogalmam sincs, hogy csinálták, vagy csak én érkeztem jókor, mert bizony én sem voltam mindig csendben, főként az első szülés közben. A másodiknál már megtanultam, hogy jobb az energiát másra tartogatni.
Mindegyik gyerekemnél el kellett indítani a szülést. Otthon állandóan lestem a jeleket, minden apró rezdülésre azt hittem, végre kezdődik, de nem. És amikor ott a kórházban, megindultak a fájások, olyan boldog és büszke voltam, mintha kellemes ajándékkal leptek volna meg. Nem kaptam érzéstelenítést, nem mintha ebből sportot akartam volna űzni, egyszerűen így alakult, és nem mondom, hogy az öröm végig kitartott, hogy később nem fájt nagyon, sőt pokolian, de az érzést minden alkalom után törölte az agyam. Csak arra emlékszem, amikor rám tették a lányomat, és később a fiamat, és arra, hogy minden szülés után egy hatalmas pizzát majszoltunk a férjemmel a szülőágyon, mert farkaséhes voltam.
Aztán néhány órával később legurítottak az osztályra tolókocsiban, és egy kis görgős műanyag dobozban megkaptam azt a kis izgő-mozgó, nyekergő csomagot, aki azóta is velem van.
Három nappal később búcsút mondtunk a kórháznak, a Haller utcának, ami látszólag érdektelen, már-már csúnya hely. Csak egy széles út, amelyet villamossín vág ketté, az egyik oldalon tízemeletes panelházak, a másik oldalon egy kőfal magasodik, de már innen kintről is látni azt a vörös téglás épületet, ahol annyi új élet kezdődik. Új élet nemcsak a kisbaba, hanem az anya, az apa, és nálunk később a testvér számára is sok örömmel, tanulással, de nagyon sok nehézséggel és kínlódással is.
