Riporter 2017. augusztus 28.

A munkám a szenvedélyem: Gyurkó Szilvia, a gyermekjogok elszánt harcosa

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértővel, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetőjével.

Sok szülő puszta szeretetből vagy tudatlanságból úgy gondolja, hogy a kiskorú gyereke jogait ő képviselheti az élet bármely területén. Akkor szembesül azzal, hogy ez nem teljesen így van, amikor a szülői érdek és a gyerek érdeke nem egyezik, például egy évekig elhúzódó, fájdalmas válás esetében vagy a szülői láthatás felkavaró helyzetében. Ma Magyarországon, hatósági szinten nincs külső fél, aki a gyerek érdekeit képviselné. Gyurkó Szilvia és az általa alapított Hintalovon Alapítvány célja, hogy ez a helyzet megváltozzon, és minden magyar kisgyereket, aki ilyen helyzetbe kerül, megillessen a jogi támogatás. Szilvi nemcsak kiváló szakember, de karizmatikus személyiség is: egy év alatt olyan fantasztikus embereket gyűjtött maga köré, akikkel a projektjeik szárnyakat kaptak. Alapítványa a civil szférában üzleti alapokon működik, ez a sikerük titka.

Ha visszaemlékszel a gimnazista korodra, miről álmodoztál akkoriban?

El szerettem volna jönni otthonról. Békéscsabán születtem, ott is nőttem fel. Nekem nagyon lassú, csendes kisvárosnak tűnt, szerettem volna elköltözni Budapestre. Amikor egyetemre mentem, eljött a lehetőség. Jogi pályára készültem, az igazság képviselete vonzott. Olyan munkáról álmodtam, ahol meg tudom védeni a bántalmazottakat, képviselni tudom az érdekeiket. Akkoriban úgy gondoltam, ez az ügyészi pálya lesz.

Gyerekkorodban is már erős volt az igazságérzeted?

Igen, és ez sokszor bajba is sodort. Az osztályban, ha valamiért ki kellett állni, a többiek általában hozzám fordultak, de otthon a családban is. Van egy hat évvel idősebb bátyám, akinek sokszor szintén én voltam a szószólója. Ha a bátyám borított, abból katasztrófa lett, de ha én próbáltam meg ugyanazt elmondani, a szüleink jobban megértették. Ez a fajta érdekképviselet, igazságképviselet nagyon komolyan ott volt a gyerekkoromban. Tudtam, hogy később ezt akarom csinálni. De hogy ehhez hogy jöttek a gyerekjogok, az egy későbbi történet.

És hogy jöttek?

Rögtön az egyetem elvégzése után teherbe estem, és nemigen tudtam még, hogy merre lesz az előre, mit csináljak magammal. Ekkor jött egy lehetőség, hogy egy kutatásban vegyek részt. A kutatás a családon belüli erőszakról szólt, azon belül is két témára koncentrált: az egyik az újszülött megölése volt, a másik a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak. A kutatás vezetői rám bízták a feladatot, hogy nézzem át az ezzel kapcsolatos aktákat. Nagyon érzékeny helyzetben voltam, most is látom magamat, ahogy ülök a laptopom előtt, mellettem fekszik a babahordozóban a kislányom, és közben olvasom az újszülött megölésével kapcsolatos aktákat. Volt a fejemben egy erős koncepció arról, hogy kik azok a nők, akik megölik a gyereküket, de az aktákból valami teljesen más jött át. Annyi fájdalom, magárahagyottság, magány volt bennük. Abszolút egyértelmű volt számomra, hogy azok a nők, akik ebbe a helyzetbe sodródtak, legalább annyi segítségre szorulnak, mint a gyerek szorult volna, akivel mindez megtörtént. Azt gondoltam, hogy ha az én fejemben ennyire más gondolatok voltak, mint ami a valóság, akkor ugyanez lehet másokéban is. Meggyőződésem, hogy ha ezeket a gondolatokat helyreraknánk, akkor sok esetben megelőzhető lenne a gyerekekkel szembeni rossz bánásmód. A szexuális erőszaknál is ugyanez volt a helyzet. A Kriminológiai Intézetnél folyt ez a kutatás, és amikor véget ért, állást ajánlottak. Bekerültem egy erős, intenzív közegbe, ahol rengeteget lehetett olvasni, tanulni, sok mindennel szembesülhetett az ember a valóságból, és nagyon jó mesterek mellett tanulhattam. Az, hogy a kezdetektől fogva mindig kapcsolatban álltam a gyakorlattal, a családokkal, a gyerekekkel, és ezzel párhuzamosan nemcsak jogászokkal, hanem szociológusokkal, pszichológusokkal dolgozhattam, megváltoztatta a gondolkozásomat.

Hogyan lett vége ennek az időszaknak?

Kaptam egy egyéves ösztöndíjat, és kimentem tanulni New Yorkba a Columbia Egyetemre. Lili ekkor négyéves volt, ő is jött velem. Ekkor tapasztaltam meg az egyedülálló anyukák küzdelmes életét. Az egyetem fantasztikus volt, a Columbián szembesültem először azzal, hogy miről is kellene szólnia a jó minőségű oktatásnak. A gyerekjogi képviselettel is itt találkoztam először, ami ma még Magyarországon nem létezik, és amit az alapítványunkkal megpróbálunk megcsinálni. Ez azt jelenti, hogy ne csak a szülőknek legyen önálló jogi képviselete például a válásnál, vagy gyermekvédelmi, iskolai, bántalmazásos ügyekben hanem a gyereknek is. Lilinek is nagy kaland volt ez az egy év Amerikában. Életében először látott például színes bőrű embert, tágra nyílt szemekkel figyelte a metrón, hogy vannak másféle emberek is a Földön.

Mi történt veled, amikor hazajöttél?

Még egy ideig a Kriminológiai Intézetben dolgoztam, majd átmentem az UNICEF-hez. Azt gondoltam, hogy ott lesz olyan hátország, amivel jól lehet majd Magyarországon a gyerekjogok témájáról beszélni. Nemzetközi, hiteles szervezetről van szó, ha az UNICEF mond valamit, az emberek odafigyelnek rá. Sajnos azzal kellett szembesülnöm, hogy az UNICEF-nek nagyon kevés magyarországi tevékenysége van, egyedi ügyekben nem is vállalhat képviseletet. Egy idő után szűk lett a keret, ami között ott dolgozhattam. Ráadásul ekkor 38 éves voltam, és egy életközepi válságon mentem keresztül. Nem tudtam, merre folytassam tovább. Az volt a szerencsém, hogy kaptam egy egyéves ösztöndíjat arra, hogy megírjam a könyvemet a válásról és azon belül a gyerekek helyzetéről. A saját válásom lezárásában fontos szerepet játszott ez a könyv, ugyanakkor lehetőséget is adott arra, hogy átgondoljam, mi lesz velem. Aztán valahogy sikerült elhinnem, hogy ott tartok: elkezdhetek egy saját történetet. A könyv megjelenése után összehívtam azokat az embereket, akikkel az életem során szerettem együtt dolgozni. Elmeséltem nekik, hogy létrehozok egy alapítványt, ami a magyar gyerekekről szól, egyedi ügyekben nekik próbálunk majd segíteni, felkaroljuk a legégetőbb problémákat, és szeretnék ebben velük együtt dolgozni. A Hintalovon Gyerekjogi Alapítvány egy év alatt felkerült a térképre, ez egy visszajelzés arra, hogy megtaláltuk a „piaci rést". Ilyen nem volt még itthon, de nagy szükség van rá.

Van-e olyan konkrét sikertörténet az elmúlt egy évben, amire büszke vagy?

Volt egy ügy, ahol a gyerekeket kiemelték a családból, mert a szülők nem gondoskodtak róluk elég jól. Abszolút indokolatlan volt a hatóságok döntése, mondvacsinált okokra hivatkozva tették ezt. A szülők mindenhonnan visszapattantak, végül eljutottak az alapítványhoz. Felvettük a kapcsolatot a gyámhatósággal, a gyerekjóléti szolgálattal, és másfél hónap alatt sikerült elérni, hogy a család visszakapja a gyerekeket. Ennek a sikernek az egyik oka az a szemlélet, amit képviselünk: nem az volt a célunk, hogy a másik orrát beledörgöljük a rossz döntésébe, hanem hogy vele együtt gondolkozva, közösen beszéljük át, mit kellett volna másképp csinálni. A másik ok pedig az volt, hogy nem a szülőket képviseltük, hanem a gyereket, és amellett érveltünk, hogy a gyerek számára a döntés érdeksértő és ezét jogellenes volt.
A másik konkrét példa egy multicéggel kapcsolatos. Nemrégiben csináltak egy reklámkampányt, amelyben egy egészen kicsi gyerek szerepelt. Mi visszajeleztünk nekik, hogy ez nincsen rendben. Pár hónapos gyereket kampányban használni akkor sem szabad, ha a szülei beleegyeztek, mert ha a gyerek nem érti miben szerepel, és nem tud valódi hozzájárulást adni, akkor ez egyszerűen kizsákmányolás. Ráadásul az ábrázolás is gendersztereotip volt. Megkerestük őket, és elmondtuk nekik az aggályainkat. Válaszul most felkértek minket, tartsunk a teljes kommunikációs és marketingosztályuknak felkészítést arról, hogyan lehet a gyerekeket megjeleníteni, ábrázolni a reklámokban.

A gyerekjognak még milyen területei vannak, ahol ma Magyarországon markánsan kell fellépni?

A válás, a kapcsolattartás területéről rengeteg ügyünk van. Azon gondolkozunk, hogy erről egy módszertani útmutatót fogunk kiadni a közeljövőben. Gyerekek mennek tönkre az évekig tartó pereskedésekben, és nem tehetnek ellene semmit.

El tudod képzelni, hogy egy ilyen évekig elnyúló perben a hatóságok kötelezik a szülőket arra, hogy az alapítványotok segítségét igénybe vegyék?

Ezekben az ügyekben el kell felejteni az önkéntességet. Ugyanaz a logika kellene, hogy működjön, mint a függőségkezelés esetében. Egy alkoholfüggő nem önszántából szokik le az alkoholról – mindig van valami kényszer (például hogy rájön, tönkremegy az élete, ha nem változtat). Ezek a szülők ugyanúgy függők, csak ők a konfliktustól, a másiktól függenek. Azok a segítők, mediátorok, akik be tudnak lépni az ilyen helyzetekbe, nagyon jó segítséget tudnak nyújtani. De anélkül, hogy a hatóságok értenék a segítés logikáját (és ennek megfelelően mozgásteret teremtenének neki), nincs valódi esély a jó minőségű beavatkozásra.

Mivel foglalkozik még az alapítványotok?

Az alapítványnak önálló projektjei vannak, ilyen az egyedi ügyek képviselete, ezt a Gyermekjogi Központunk végzi. Egyik különlegessége, hogy 26 kiképzett ügyvéd pro bono dolgozik nekünk, mivel annyi ügyünk van, hogy egyedül nem bírnánk. A legnagyobb ügyvédi irodák álltak mellénk, olyan ügyvédek, akik egyébként egész más területeken dolgoznak. Azt érzékeljük, hogy számukra ez az új feladat nagyon nagy élmény. Feltölti őket, hogy mást csinálnak, segítenek. Nagyon alaposak, sok energiát tesznek bele ezekbe a történetekbe. Ez egy jó gyakorlat arra, hogyan lehet a gazdasági és a civil szférát úgy összehozni, hogy partnerség legyen. Nem pénzt, hanem időt és energiát kapunk a partnereinktől, a klienseknek pedig nem kell fizetniük a szolgáltatásért, amit igénybe vesznek. Van egy szexedukációs honlapunk is, a Yelon, amelyet egyre több gyerek és szülő látogat, ez most már előadásokkal, tréningekkel is kiegészül. A másik nagy büszkeségünk a gyerekjogi jelentés, amelyet minden évben szeretnénk kiadni. 2016-ban készítettük el az elsőt, sokan olvasták, és a róla készült kisfilmet már 75 ezren letöltötték. Ez arról szólt, hogy milyen volt 2016-ban gyereknek lenni Magyarországon. 2018-ban még egy projekttel foglalkozunk majd, amely a gyermekvédelemben dolgozók továbbképzését célozza meg, azzal a gyermekjogi szemlélettel szeretnénk őket megismertetni, ami a digitális kor kihívásaira is választ adhat (hiszen ma, a 21. században, nagyon más gyereknek, szülőnek lenni, mint akár csak 10-15 évvel ezelőtt).

Hányan dolgoztok most az alapítványban?

Amikor indultunk, öten voltunk a csapatban, plusz két önkéntes és három szakértő. Egy év alatt 72 önkéntesünk lett, a csapatunk 15 főre bővült.

Egy alapítvány életében ez nagy ugrás. Miből tartjátok el magatokat?

Ebben is más koncepciót követtünk, mint az alapítványok általában. Nem adományokra hajtunk, hanem olyan szolgáltatásokat nyújtunk, amelyeknek helye van a piacon. A tanácsadás, az előadás, a tudás, ami bennünk van, ha jól csináljuk, eladható. A bevételünk több mint 70%-a szolgáltatásnyújtásból folyik be. Kutatásokat csinálunk, jelentéseket írunk, tanácsot adunk. A magyar állam nincs benne a történetben, de van olyan külföldi állam, ami támogat minket. Döntően nagy cégek a megrendelőink, de akad köztük néhány középvállalkozás is.

Tudsz éjszaka aludni, nincsenek rémálmaid, hogy egyszer csak elfogy a pénz?

Májusig irtózatosan szorongtam emiatt. Járok saját terápiába, és minden héten ezekről meséltem a pszichológusomnak. Addig masszíroztuk a témát, amíg május környékén átfordult és elengedtem. Azt éreztem: jók vagyunk, jó, amit csinálunk, miért ne sikerülne fenntartani? Hihetetlen, de május óta úgy nőnek a bevételeink, hogy az év végéig is kitartanak. Már a cégek keresnek meg minket, és nem csak mi őket. Most már tudunk fizetni olyanoknak is, akik korábban ingyen dolgoztak nekünk. Kezdetben ha valakit megkerestünk, elmondtuk, hogy civilek vagyunk, a költségvetésünk szűkös. De ha a jövőben lehetőségünk nyílik piacképes árat fizetni, megtesszük. Azt látjuk, hogy ugyan a világot a pénz mozgatja, de amikor az emberek jó szándékból, jó ügyért rakják össze az energiájukat, az is egyfajta mozgást visz tovább. Hetven ember adja nekünk az idejét, önkéntesként dolgozik, méghozzá nem könnyű munkát végezve magas színvonalon, amiért hálás vagyok. Nagyon oda kell figyelni rájuk, de aki nálunk dolgozik, jól érzi magát és rengeteget tanul. Egy év alatt eljutottunk odáig, hogy ma az alapítványnál önkéntesnek lenni presztízst jelent. A legutóbb meghirdetett körben 80 önkéntes jelentkezett 12 helyre. Hiszek abban, hogy azért, mert látják, hogy az a tudás, amit nálunk megszereznek, később sokat segít nekik majd az élet minden területén.

Az alapítvány motorja te vagy, ami nagy felelősség. Ha te kiesnél, a rendszer hogyan működne tovább?

Amikor eldöntöttem, hogy létrehozom az alapítványt, úgy éreztem, van már nevem a szakmában és a nyilvánosság előtt is, így képes leszek sikerre vinni. Tudtam, hogy az elején az én nevem lesz a húzóerő, ami eladja a történetet, de nem szabad, hogy ez így maradjon. Ha megnézed az alapítvány kommunikációját, nyár elejétől kezd kinyílni. Például a szexedukációval kapcsolatban már nem én nyilatkozom, és sorra jelennek meg olyan cikkek az alapítványról, amelyekben én már nem vagyok benne. Az a protokoll, hogy amikor megyek előadni valahová, mindig van velem valaki a csapatból, aki figyeli, tanulja hogy hogyan csinálom.

Saját magad neveled ki az utánpótlásodat. Nemes feladat.

Pontosan, de ez az én érdekem is. Azt gondolom, 3–5 év múlva szeretnék nyugdíjba menni, vagyis eggyel kijjebb lépni ebből a történetből. Legalább három név van most az alapítványban, akiket ez alatt az idő alatt szépen ki lehet képezni.

Te soha nem fogsz hátradőlni, nem olyan típusnak tűnsz.

Amit az elmúlt egy évben csináltunk, azt nem lehet tovább folytatni, mindenki rengeteget dolgozott. Éppen ezért nyáron egy hónapra bezárt az alapítvány, mindenkit elküldtünk fizetett szabadságra, hogy kipihenje magát. Augusztustól visszafogottabban működünk, kis lépésekben dolgozunk, szeretnénk megerősíteni magunkat. Magam is érzem, hogy öregszem. Negyvenévesen már nem tudok büntetlenül annyit dolgozni, mint amennyit harmincévesen bírtam. Sokkal nagyobb az igényem arra, hogy elmélyültebben dolgozzam. A projektek filozófiáját, a stratégiát szeretném összerakni, aki megcsinálja, végrehajtja, azok már a kollégáim lesznek. El tudom képzelni magamról, hogy öt év múlva már csak írogatok.

A lányod, aki célcsoport, mennyire érzékeny a gyerekjogok témájára? Bevonod őt is az alapítvány munkájába?

Tudatosan nem mesélek neki otthon. Annyi időt töltöttem az elmúlt évben az alapítványban, hogy a lányom jött közelebb az alapítványhoz, azért, hogy több időt tudjunk együtt tölteni. Egyfajta ambivalenciát is érzek rajta. Egyrészt szereti az alapítványt, érdekli, amit csinálunk, de távol is tartja magát tőle. Határozott, egyéb irányú érdeklődése van.

Mi az, amitől szép a munkád, amiért jó csinálni?

A válasz lehet, hogy egy kicsit elvont lesz. Amikor kicsi voltam, szerettem nézni a csillagokat, mind a mai napig szeretem. Ekkor mindig azt érzem, hogy milyen pici is vagyok a mindenséghez képest. Az életem is nagyon rövid, de ennek az x évnek, amit itt töltök a Földön, kell, hogy legyen valami értelme. Nekem fontos volt, hogy olyan munkám legyen, amelyben legalább benne van az illúzió: valami hatást gyakorlok, valamit jobbá teszek. Ez a legszebb ebben a munkában. Amikor például egy családon belüli erőszak áldozata, egy anyuka sok gyerekkel, akinek tudunk segíteni, végre kilép ebből a helyzetből, és egyik reggel ír egy üzenetet egy fénykép kíséretében arról, hogy új albérletbe költözött, az fantasztikus érzés.

Mi az, ami nehéz benne?

A legnehezebb, amikor azzal szembesülsz, hogy a másik (szakember, szülő, döntéshozó) nem érti, amit mondasz neki. Amikor azt érzékelem, hogy van közöttünk egy légüres tér és bármit is mondasz, bárhogyan is mondod, nem megy át. Bármit belepakolhatunk a munkánkban, ha a másikban nincs rá fogadóképesség, akkor az nagyon nehéz.

A munkád során rengeteg szomorú, szörnyű történettel találkozol. Hogyan tudod feldolgozni? Vagy hozzá lehet szokni ehhez?

Régen rossz, ha hozzászokik az ember, az már a kiégés jele. Van egy pszichológus, aki segít nekem ebben. Az alapítványban is mindenkinek van szupervíziója, nekem is. Ez az esetek szakmai feldolgozásában segít. Aztán ott van a futás, a barátnők. Azt mondja a szakirodalom, hogy traumával, abúzussal nem lehet tíz évnél tovább foglalkozni. Én már bőven túl vagyok a tíz éven. Látom a kollégákon, akik nem léptek időben távolabb ezektől az ügyektől, hogy nagyon „elhasználódtak". Tudatosan odafigyelek magamra, és súlyos, például szexuális abúzussal kapcsolatos egyedi esetet már nem viszek. Csak tanácsot adok, a tudásommal támogatom a kollégát, aki a gyerek ügyével közvetlenül foglalkozik.

  • Szerző(k):
  • László Krisztina

Galéria