„Pár éve elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy meg kellene próbálni az évek óta, munka mellett, nem túl intenzíven tanult angolomat beaktivizálni. Anno a gimiben az orosz mellett németül tanultam, amit a diploma után Németországban, bébiszitterként eltöltött év alatt csodálatosra fejlesztettem, s aminek manapság nagyjából annyi hasznát veszem, hogy az évi két szakmai út alkalmával tökéletes németséggel tudom mondani a Lufthansa légi kísérőjének: „Für mich eine Cola mit Zitrone und Eis, bitte.”
Ezzel szemben az angolom hiányossága már nem csak a privát életemben, de a munkahelyi szituációkban is egyre kényelmetlenebbé kezdett válni, szóval lépnem kellett.
A stratégiám először az volt, hogy regisztráltam pár olyan oldalra, amelyek hosszabb-rövidebb ideig tartó külföldi munkákakat ajánlanak.
Ezek közül a legismertebbek talán a Workaway és a Help Exchange, a böngészésük során hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni: egyrészt minimum 1-2 hónapra keresnek embert (én a munka miatt maximum három hetet tudtam volna lecsípni a szabadságomból), másrészt világossá vált, hogy ez a műfaj nem tipikusan az ötven felé ballagók sajátja. Kezdtem feladni a dolgot, amikor egy barátnőm említette az Útilapu Hálózatot, ami egy nemzetközi önkéntes hálózat része.
Mivel róluk már előre tudni lehetett, hogy 2 hetes projektjeik vannak, és hogy a korhatár 18-99 között van, éreztem, hogy ebből lehet valami. Januárban felkerült az éves „bakancslistámra” az út, írtam is az Útilapu megadott levelezési címére, hogy látnak-e esélyt arra, hogy sikerrel próbálkozhatnék.
Nagyon helyesen, pontokba szedve megírták, hogy mi a teendő: a legfontosabb a nemzetközi oldalon történő regisztráció volt, majd ki kellett választani, és rangsorolni 5 olyan projektet, ami érdekelne, végül pedig 15 000 Ft megfizetése után ők továbbították a hivatalos felkérőt az első helyen feltüntetett hely felé.
Számomra világos volt, hogy a gyatra angolom miatt kulturális dolgokat, gyerekekkel való feladatokat nem tudok vállalni, ellenben a környezetvédelem, az ökofarmokon végzett munka nagyon érdekelt, biztos voltam benne, hogy ezen a terepen olyan toleráns emberekkel fogok találkozni, akik számára sem a korom, sem az angolom nem lesz téma.
Elsőre választottam ki a finnországi, vegán szellemiségű, állatmenhely építő tábort, ahonnan 5 nap múlva meg is jött a válasz, hogy örömmel fogadnak. A dolog szellemisége ab ovo közel állt hozzám, hiszen 25 éve vagyok vegetáriánus. Ráadásul Skandinávia évek óta vágyott úti cél volt a számomra, s a két hetes tartózkodás azt is garantálta, hogy nem turistaként, hanem kicsit helyiként tudok majd belekóstolni a finn életformába.
Végül elérkezett a június, amikor is két hetet töltöttem a Helsinkitől 52 kilométerre található Porvoo-ban, azon belül egy, a közeli erdőben meghúzódó farmon, a Saparomakin.
A jövőre megvalósulni remélt bemutató központ csendes, de eltántoríthatatlan megálmodója Evelina, a finn vegán mozgalomban viszonylag ismert személy, miután megjelentetett egy könyvet tapasztalatairól, amiket hónapok alatt, titokban szerzett különböző állatfarmokon végzett önkéntes munkája során.
A könyv bestseller lett, talán ez is segített abban, hogy nagyon sok támogatót szerezett a projektjéhez. Mire az öt másik önkéntessel (egy afgán és egy orosz fiú, két szlovák és egy olasz lány), illetve a SCI két finn képviselőjével megérkeztünk Saparomakiba (jelentése Pig Tales Hill), már tele voltak a hűtők és a szekrények vegán alapanyagokkal, amikhez csak zöldséget és gyümölcsöt kellett vennünk.
Egy boltban volt egy 250 eurós, szabadon levásárolható számlánk, a festéket a mázoláshoz egy festékbolt adományozta. Ezen kívül a fizikai munkában is segítettek pár napot finn önkéntesek: volt két csaj, aki úgy rakott össze különféle Makita gépekkel egy terasz korlátot a hétvégén, hogy csak néztünk. Szerintem ilyen munkának idehaza még a férfiak sem állnának neki, komoly tapasztalás volt, hogy mennyi mindent csinálnak a finnek maguk, és nem hívnak mindenhez szakembert, ahogy mi tesszük.
A napjaink 7 óra fizikai munkával teltek, de a feladatokat általában zökkenőmentesen osztottuk szét mindig. Többször elhangzott az a mondat, hogy „We are egal”, és ezt tényleg volt módom megtapasztalni a munka során is. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy mennyire konzervatívan gondolkodom arról, hogy mi a női és mi a férfi munka, de tény, hogy az épület körüli állványozás azért kiverte nálam a biztosítékot, és inkább aznapra a főzést vállaltam be.
Amúgy nagyon kemény volt a munka, főleg nekem, aki 20 éve gyakorlatilag egy számítógép előtt ülök napi 8 órát. Én zömmel az építési terület megtisztításán, és nem tudom hány folyóméter deszka lefestésén dolgoztam. Az utánfutóval szinte naponta tettünk egy fuvart a hulladékgyűjtő-telepre, mivel Finnországban csaknem 95%-ban újra feldolgoznak mindent, és az emberek nagyon tudatosak is ezen a téren.
Öt euró fejében mindent lerakhattunk (persze szétválogatva), de vihettünk is ezt-azt. Így került haza egy komplett Ikeás étkezőasztal négy székkel, két szuper állapotú bicikli, egy roller Laonánák, Evelina 6 éves kislányának, egy kerti pad, meg pár csetresz nekem. Rengeteg nyírfalével ízesített italt is kaptunk adományként, először csodálkoztam is, hogy ezek a műanyag flakonos cuccok hogyan illenek ebbe az életformába. Aztán persze kiderült, hogy azt is vissza lehet vinni, a fél literesért 20, a nagy flakonért 50 centet kaptunk.
Nézd meg Anita képeit a galériában!
Az előzetes félelmeim leginkább azok voltak, hogy hogyan fogadnak el majd a fiatalok, illetve, hogy nem lesz-e nagyon kínos az angolom, ugyanakkor azzal vigasztaltam magam, hogy ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor a két hetet csak kibírom valahogy, aztán meg úgysem találkozunk az életben.
Meg kell mondjam, mindkét dolog hihetetlenül jól működött: a hendikepjeimet elővezettem már az elején, és innentől kezdve csak azt kaptam, hogy „de nem is”. Hatalmasakat beszélgettünk esténként a szaunában, a séták alatt, fürdőzés és munka közben. Nem éreztem egyáltalán, hogy a fiatalok furcsállnák a jelenlétemet, vagy feszélyeznék magukat előttem.
Az utolsó este helyesek voltak, mert mondták a lányok, hogy a saját anyukájukról nem tudnák elképzelni, hogy ilyenen részt vegyenek, de ők így szeretnének megöregedni, mint én. Azért erre az „öreg” szóra kicsit megrándult a szám széle, de sajnos hiába érzi magát az ember még 48 évesen is húsznak, a fiatalok azért máshogy látnak minket. Amikor átbeszéltük a végén a tábort, az is elhangzott, hogy mennyire jó volt, hogy az én munkamorálomat láthatták, hogy mennyire élvezték a csokrot az asztalon, az általam lefőzött kávét reggelente. Az angolomról meg csak annyit, hogy az elutazásom előtti napon kijöttek a helyi (svéd nyelvű) laptól, akiknek én adtam interjút.
Amit szerettem volna, hogy legyűrjem a megszólalástól való félelmemet, maximálisan sikerült. Most azt mondom, hogy ez egy nem túl magas szintű, de működő angol, amit privát szinten bármikor használni tudok. Megjött a kedvem, hogy olvassak, filmet nézzek és a heti angol óráim Sárával sem olyan nyögvenyelősek, mint korábban voltak.
Azt hiszem, hogy áldás volt ezen az úton. Sok mindent mást is tanultam: konkrét munkafolyamatokat, meg persze magamról is. Abszolút megérte, hogy kiléptem a komfortzónámból, ahogy manapság divatosan mondják, mert megerősödve, és feltöltődve jöttem haza. Látszik, hogy van más, lehet más élet, és tudnám, ha úgy alakulna. Talán jövőre még beleférne egy következő önkéntes tábor: mondjuk Írországban egy nemzeti parkban nyírnám a rododendronokat, vagy Mongóliában segítenék egy ökofarmon. We’ll see.
Szerző: Virág Anita
Még több cikkért kattints a Neverordinary blogra!
