„Négy-öt kör volt, míg megkaptam a szerepet – mondja Waskovics Andrea, a Vígszínház művésze, aki nemcsak a film egyik fontos szerepét kapta meg, hanem nem sokkal később a Junior Prima díjat is. Ahogy hármasban ülünk egy napsütéses korai őszi délutánon, nehéz elképzelni azt a vasfüggöny mögötti világot, amelyben a film punkzenész hőse igyekszik megőrizni a szabadságát és a józan eszét. Fabricius Gábor első nagyjátékfilmje a velencei filmfesztiválon debütált, és október 7-én kerül a mozikba.
Gábor, te ’75-ös vagy. A nyolcvanas évek elejéről, amikor a film játszódik, saját élményeid is vannak. Andrea, te ’92-es vagy, neked legfeljebb a szüleid mesélhettek erről a korról.
Waskovics Andrea: Nekem nem igazán meséltek, nem igazán mondtak semmit.
Fabricius Gábor: Ez azért egy árulkodó jelenség. Általában az egész magyar társadalom nem mondott semmit. Nehéz lehetett ezt a láthatatlan diktatúrát tetten érni. Még leginkább a hétköznapokban, a hangulatban mutatkozott meg, milyen is ez a rendszer. Elég sokat elmond erről a hangulatról, hogy ’83-ban, amikor a film játszódik, Magyarország világelső volt az öngyilkosságok számát tekintve. Tartós öröksége ennek a korszaknak az a gátlás- és komplexuscsomag, amellyel mi, magyarok Nyugatra megyünk. Nem kell messzebb menni Bécsnél, hogy tudd, miről van szó. De ha Londonban szállsz le, ugyanez az érzés. Persze, a fiatalabb generációkat ez már jóval kevésbé fertőzte meg, mint a saját nemzedékemet vagy a korábbiakat.
A film nagy része egy pszichiátriai osztályon játszódik, ahová Frankot, a rendszer ellen lázadó punkot először csak beutalják. Milyen közelről kell ismerni egy ilyen osztály belső működését, hogy hitelesen tudjátok ábrázolni?
FG: Voltunk bent Cinkotán egy zárt osztályon.
Ez hogy zajlott?
WA: Én Blénesi Kincsővel (a film másik szereplője – a szerk.) jártam bent. Az osztályvezető nővér vezetett körbe minket, mesélt a betegekről, elmondta az előéletüket. És ott lehettünk, miközben a betegekkel beszélget. Mi csak ültünk, és figyeltünk. Megrázó élmény volt.
Szerző: Köves Gábor
