Másfél-két éves kor között általában már elkezd felszínre törni a gyerekek akarata, és ez a csírázó öntudat elég hamar átcsap a dackorszakba, amikor az is felháborodást vált ki, ha a kedvenc poharat az asztalra rakod, és nem a gyerek kezébe (vagy fordítva). A mi lányunk elég hamar elkezdett beszélni, szóval képes volt egyből verbalizálni ezt az akaratot, leginkább rövid, de annál élesebb utasítások formájában. „Gyümölcspürét!”, „Mama, olvassunk”, „Mama arrébb megy”, „Papa a kanapéra” – ilyenek záporoznak a nap minden percében. Ezek között vannak nyilvánvalóan észszerűbb kérések utasítások (mondjuk ha enni, vagy inni kér, vagy játszani, esetleg zenét hallgatni szeretne), de azt is tudni kell, hogy a kétéveseknek mindenről elég határozott elképzelésük van, szóval előfordul, hogy éppen nem jó helyen állsz vagy ülsz, esetleg nem a megfelelő evőeszközt vagy sapkát kínáltad, vagy mondjuk segítettél kivenni a radiátor mögé szorult katicás pecsétet, pedig annak akkor pont ott lett volna a helye. Ilyenkor a reakció – legalábbis a mi gyerekünknél – általában a „nem, nem nem!” egyre hangosabb és dühösebb ismételgetése, saját testének földhöz csapkodása, instant vörösödő fej, és persze sírás. Ez szerencsére nálunk sosem nem tart tovább egy-két percnél, de napjában többször is megtörténik. Én egyébként többnyire inkább viccesnek, mint idegesítőnek találom, de ezt a derűs olvasatot valószínűleg az incidensek rövidsége is segíti – ettől függetlenül persze, ha csak lehet, igyekszünk nem kivívni a gyerekünk haragját.
Szóval a poharat a kezébe adjuk, ha a kiskanál nem jó („NEM JÓ!”), akkor adunk egy nagyobbat, ha a sapka nem felel meg, felkínálunk két másikat. Vannak persze keretek, például a sapkát muszáj felvenni, ha kimegyünk, és kanál helyett nem lehet ollót választani, de a kereteken belül azért igyekszünk mozgásteret biztosítani. Ismerjük már a rituáléit, preferenciáit, és általában nem esik nehezünkre engedni ezeknek. Például van, hogy „mama poharából”, és van, hogy „papa poharából” akar inni – ilyenkor megkeressük a megfelelő poharat, és bár nyilvánvalóan vállalhatnánk a küzdelmet, hogy márpedig akkor is a saját pöttyös pohárkájából fog inni, ennek az egész pohárügynek nem tulajdonítunk akkora jelentősséget, hogy nevelési harcot vívjunk felette. Mert naponta kábé húsz ilyen konfliktus van, és szülőként folyton mérlegeled, hogy melyikben engedsz, és melyikben szállsz harcba. Mi az, aminek fontos üzenete van, amit meg kell tanulnia, ami hosszú távon káros következményekkel járhat, és mi az, ami simán egy kétéves hülyesége, és tök mindegy, ha engedelmeskedünk neki benne?
Ha nincs pénzed, mehet a bölcsibe, máskülönben pocsék anya vagy
Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Ezúttal egy újabb kisgyerekes vitatémáról: a bölcsőde kérdéséről.Szerintem ezt egyáltalán nem mindig könnyű eldönteni. Például ha a gyerek azt mondja, hogy szálljak le a székről, mert ő ott akar játszani, mit kell csinálni? Nekem éppenséggel tök mindegy, hogy melyik széken ülök, ő pedig valószínűleg vagy húsz percig békésen fogja kevergetni a kisedényt a fakanállal, ha biztosítom a felületet. Nem veszítek semmit, sőt, elkerülöm a hisztit, és kapok még néhány zavartalan percet. De oké az, hogy ő arrébb parancsol (nyilván mindig hozzátéve, hogy a „parancs” a nyelvi limitációk eredménye), és én rögtön elkotródom onnan? Vagy ilyenkor mondjam azt, hogy „nem, szívem, itt most a mama ül, nézd csak, kevergesd a palacsintát a földön vagy a kisasztalodnál”? Ez simán okot adhat a hisztire, de elvileg ugye megtanulhatja belőle, hogy nem mindig minden úgy történik, ahogy gondolja. Szerintem egyébként ezt más, ennél valamivel súlyosabb téteket mozgató helyzetekből is simán megtanulhatja, szóval ha nekem éppen tök mindegy, én szívesen arrébb megyek. Ugyanígy nem igazán hiszek a megszokáson alapuló szabályok erőltetésében. Nálunk teljesen belefér, ha a reggelit a földön, könyvlapozgatás közben esszük meg és nem az asztalnál, és az sem zavar minket, ha az almalevet kiskanállal akarja elfogyasztani. Nem is igazán hiszek benne, hogy a gyereknevelés a szülői erőfölény bizonyításából kellene, hogy álljon, sőt abban sem annyira, hogy az erő meg a hatalom olyan releváns kérdés lenne egy szülő-gyerek viszonyban, ennél sokkal szimpatikusabb megközelítés, ha a család tagjainak igényeit és határait próbáljuk kölcsönösen egymáshoz hangolni.
Nem gondolom, hogy a gyerekünk mindent megkap, amit akar. Lehet, hogy ehet egy kekszet vacsora után (néha előtt is), de nem ehet ötöt, hiába óbégat érte. Megtapasztalhatja azt is, hogy teljesülnek a kérései, és azt is, hogy nem mindig kapja meg, amit szeretne. Ha valami kifejezetten ön- vagy közveszélyes – áram alatt álló eszközök, nagy méretű, felborítható vázák, drága elektronikai eszközök, élő állatok testrészei, satöbbi –, ott egyértelmű és következetes a tiltás, de azt gondolom, a legtöbb családban nem is azon megy a lamentálás, hogy játszhat-e egy kicsikét a gyerek a konnektorral, vagy sem.
Én úgy érzem, a szülői lét, egy aktív kétéves, munka és minden egyéb teendő mellett önmagában is baromi fárasztó, és sokszor sokkal könnyebb eleget tenni egy kérésnek, mint lejátszani ezeket az idegtépő meccseket. Amikor a gyerek kikönyörögte, hogy sétálhasson az utcán, de aztán (nyilván) öt perc múlva elfárad, és újra fel akar kéredzkedni, akkor elmondod neki, hogy nem, nem, megbeszéltük, hogy csak akkor megyünk babakocsi nélkül, ha a saját lábadon sétálsz, de aztán elkezd ordítani, neked meg dolgod van, kint már sötét és iszonyú hideg, és így is csigalassan haladtok a hóoverállban szerencsétlenkedő gyerekkel. Elmondod még egyszer ugyanezt, emlékezteted rá, hogy nagylány/nagyfiú, a választásaink következményei vannak, satöbbi, de ő továbbra is visít, hogy vedd fel, és egyre többen néznek, és egyre idegesebb vagy, mert tudod, hogy dolgod van. Esetleg harmadszor is elismétled, de mintha egy terrorcsoporttal tárgyalnál, a válasz mindig csak „nem” fejhangon visítva, és akkor felmerül benned, hogy ebből az egészből talán nem is azt fogja fel a gyerek, hogy ki kell tartani a döntései mellett, hanem csak azt érzi, hogy fáj a lába, fáradt, és szeretne kényelmesen és biztonságban utazni a szülei karjában. Ha egy helyzetnek ennél több tétje van, vagy van benne valódi edukációs potenciál, azt valószínűleg szülőként felismerjük. A következetesség, a stabilitás, a keretek kijelölése nagyon fontos elemek a gyereknevelésben, ezekhez én is igyekszem tartani magam, de közben azt is látom, hogy az alig kétéves kislányom még csak tanulja a szabályokat, rendszereket. És én úgy látom, ez a tanulási folyamat nem lineáris, nem mindig egyszerű, és nem úgy a leghatékonyabb, ha erőszakkal átverjük a gyereken. Nem gondolom, hogy attól lesz elkényeztetett és gyenge jellemű, ha néha kikönyörög egy ráadás banánt, vagy mégis felveszem az utcán, ha elfáradt a lába. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg én is csak úgy tudok kellő türelemmel és kitartással beleállni a tényleg fontos helyzetekbe, ha elfogadom, hogy néha én engedek.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
