„Mindig is rendőr szerettem volna lenni, de lehet, hogy lemondok erről az álmomról” – kezdte kiábrándultan történetét Katalin. Az őrmester pár nappal ezelőtt tett feljelentést a Debreceni Regionális Nyomozó Ügyészségen.
A nő azt állítja, hogy kollégái elkábították, megerőszakolták, majd az erről készült videót megmutatták a többi kollégának. A videó bejárta az őrsöt, mire valaki végül szólt a nőnek. Ekkor lett világos Zsiga Katalinnak, hogy miért voltak néhány nappal korábban rosszullétei, miért vérzett, és miért volt annyira kába, hogy egy alkalommal össze is esett munkavégzés közben. A rosszullétet megelőző este történt ugyanis az erőszak egy bajai panzióban, ahol a rendőrök ideiglenes szállása volt, mikor a határon teljesítettek szolgálatot. Itt együtt megvacsoráztak, majd a nő rosszul lett, és lefeküdt. Másnap, amikor a tünetei rosszabbak lettek, nem ment orvoshoz, gondolva, hogy a munka az első, majd elmúlik a kellemetlen állapot. Néhány nappal később egy volt kollégája kereste meg, és mondta el neki, hogy egy videó kering róla, melyen az látszik, hogy a magatehetetlen testét erőszakolja a két férfi. Ekkor a kétségbeesett nő addig faggatta az egyik elkövetőt, amíg az be is vallotta az erőszakot, egyben megfenyegette a nőt, hogy ha beszél erről bárkinek, akkor bosszút állnak. Ő azonban nem hagyta magát megfélemlíteni, hanem jelentést tett az ügyről és a fenyegetésekről a parancsnokának. Nem hittek neki, hazugnak nevezték, és erőszakkal akarták pszichiátriára vitetni. Ezután mégis inkább szabadságra küldték mondván, majd telefonon értesítik a fejleményekről. Ehelyett azonban néhány nappal később szolgálatra rendelték, ráadásul éppen azzal a két férfivel, akik előtte megerőszakolták. Amikor a nő ez ellen tiltakozott, újra megfenyegették, ezúttal a saját felettesei, miszerint bűncselekményt követ el, ha nem veszi fel a munkát.
Azóta az ügyben nyomozás indult, és az Országos Rendőr-főkapitányság azt a tájékoztatást adta, hogy minden módon segítik a nyomozás menetét. Úgy legyen. Szívből kívánom, hogy ne zárjon össze a testület, a férfi szolidaritás, és derüljön ki az igazság, ami után a bűnösök megbűnhődnek, a testület pedig felülvizsgálja, hogyan is történhetett meg ez. Kik is vannak a kötelékben, milyen szempontok alapján veszik fel őket, és hogyan lehet kiszűrni az ilyen alakokat? De nem csupán ezek a kérdések merülnek fel akkor, amikor ezt a történetet vizsgáljuk. Már az indítás sem volt túl szerencsés a szervezet részéről, amikor azonnal az áldozat hibáztatása, hazugnak nevezése, épelméjűségének kétségbe vonása volt a reakció. Talán a két elkövető is erre számított, amikor tettüket elkövették, majd az arról szóló bizonyítékot, a videót körbeküldték a többieknek. Egészen elképesztő magabiztosság, amely vagy azt feltételezi, hogy az elkövetők nem csupán erkölcsi nullák, de végtelenül ostobák is (akkor meg hogyan kerültek be a testületbe?), vagy azt, hogy szent hitük és meggyőződésük volt, hogy ezt ők megtehetik anélkül, hogy volna következménye. Nyugodtan számíthattak arra, hogy nem derül ki (hisz a kollégák falaznak nekik), vagy ha mégis, akkor a nő nem mer majd feljelentést tenni. Ha mégis lenne oly elszánt, akkor is ki hinne neki. A háromból kettő feltételezés bevált, vagyis a kollégák nem jelentették az erőszakot, és a felettesek nem hittek az áldozatnak. Az csak homokszem a gépezetben, hogy Zsiga Katalin a fenyegetések ellenére feljelentést tett.
Az, ahogyan a nők elleni erőszakhoz a társadalom viszonyul egy adott pillanatban – egészen konkrétan, hogy mekkora megtorlás jár az elkövetőknek, mennyire tolerálja, vagy ítéli el a környezet az erőszakot –, irányt ad annak, hogy ez az erőszak növekedni vagy csökkenni fog az elkövetkező időkben. Tudni lehet, hogy Magyarországon az elmúlt tíz évben nőtt, és egyre agresszívebb lett. Mára eljutottunk oda, hogy az a 2018-as adat, miszerint hetente egy nő hal meg családon belüli erőszak miatt már rég több ennél, továbbá a segítő szervezetek nem győzik ellátni a hozzájuk forduló bántalmazottakat, miközben azok a bántalmazottak, akik a hivatalos szervektől várnak segítséget, végeláthatatlanul hosszú, abuzáló ügymeneteket szenvednek el. Egy-egy per, egy-egy eljárás évekig elhúzódik, miközben az elkövető vígan éli az életét, és egészen nyugodt lehet afelől, hogy az egész ügy végén akár fel is menthetik. Mindezek az eljárások ráadásul brutális pénzeket igényelnek, és tudjuk, hogy a pénz szinte mindig a férfiak kezében van, így a beadványok szerkesztése, a fellebbezés, az ügyvéd tartása is nekik egyszerűbb.
Az, ahogyan ma Magyarországon a nők védelmét semmibe veszi az állam, azt mondja minden bántalmazónak, erőszaktevőnek, hogy bármit megtehet.
Gyanítom, ezt gondolta a két tiszt is, akik úgy döntöttek, ha már Zsiga Katalin „nem adja önként magát”, akkor éppen itt az ideje, hogy elvegyék, ami szerintük jár nekik. Ez az elszólás egyébként azt sejteti, hogy már az erőszakot megelőzően is zaklathatták a nőt kéretlen ajánlatokkal, ami remek hangulatot teremthetett a nő számára. Nincs nő, aki ne élte volna át azt a kínos, nyomasztó állapotot, amikor egy kedves kolléga kéretlen szexuális ajánlatokkal zaklatja nyíltan vagy akár burkoltan. De erre már rálegyintünk. Ez is a női létezés egyik velejárója, amihez jobb híján hozzászokik az ember, és már azért hálás, ha véletlenül akad munkahely, ahol nyugodtan tud a munkájára figyelni.
A két férfi elunta tehát, hogy a kolléganő nem áll kötélnek, és úgy gondolták, elveszik a jussukat, és még el is dicsekednek a trófeával. Itt pedig következik egy újabb kérdés. Hogyan volt az lehetséges, hogy ez a videó úgy tudott végigmenni a kollégák között, hogy a közösség ott, a nulladik pillanatban nem zárta ki magából a két elkövetőt? Nem volt egyetlen ember sem, aki jelentette volna a videót a felettesének? Egy rendőri testületben hogyan lehet falazni egy ilyen bűncselekményhez? Hogyan nem tudták, vagy hagyták figyelmen kívül a tényt, hogy egy öntudatlan nőbe hatolni ma már bűncselekménynek számít? Rendőrök! A gyomruk nem fordult fel? Nem háborgott az erkölcsi érzékük? Nos, egy másik riportban arról számolt be a rendőrnő, hogy most úgy érzi, a háta mögött kinevetik. Márpedig ha így érzi, akkor feltehető, hogy senki nem állt ki eddig mellette, senki nem ment oda hozzá, hogy együttérzését fejezze ki, vagy felajánlja a segítségét. Senki.
Kik ezek az emberek?
Tóth Attila, a rendőrség egykori őrnagya úgy nyilatkozott, „ha ez valóban megtörtént, akkor nagyon nagy baj van a mentális szűréssel a magyar rendőrségen”. Ha ez valóban megtörtént. Ez a mondat azt sugallja az egyszeri polgárnak, hogy nem olyan biztos az – pedig hát az egyik elkövető már be is vallotta. Az elkövetők ártatlanságának vélelme (most is) fontosabb, mint az áldozat melletti kiállás. Majd ha a nő bebizonyítja, hogy igazat mond, akkor talán elhiszik neki az erőszakot. Addigra viszont már annyira össze lesz a neve sározva, hogy még tíz év múlva is lesznek olyanok, akik azt mondják, „ááá, biztos nem úgy volt”. Ismerjük ezt is. Nem kevés nő élte már át. Mintha az olyan szórakoztató volna, hogy valaki ilyeneket hazudjon, kitéve magát a hibáztatásnak, a tortúrának, a rengeteg megaláztatásnak, amivel a bejelentése, és az ezt követő ügymenet együtt jár. Ez olyan érdekes, izgalmas dolog nyilván, hogy a nők alig várják, hogy férfiakat erőszakkal vádoljanak meg.
Gondolom, majd most negyvenötezerszer elmondatják vele, mi történt, mire emlékszik. Próbálják kifárasztani, összezavarni, hogy közben azt figyeljék, mikor zavarodik bele a történetbe, hol lesz ellentmondás, amire hivatkozva azt lehet mondani, hopp! hazudik. Ha végül mégis az bizonyosodik be, hogy igazat mond, akkor pedig az van, hogy a rendőrség mentális szűrési rendszerével baj van. A létszámhiány, ugye. Hogy már akárki odaesik, mehet befelé a kötelékbe. Persze, mint a beteggondozásban, az oktatásban, a gyerekvédelemben. Ezek az idők vannak most. Az ország úgy kiürült az Orbán-kormány ideje alatt, hogy már túl nagy luxus lenne olyasmire figyelni, mint alkalmasság, iskolai végzettség, vagy hozzáértés. Aztán ez lesz belőle, tessék. Hogy nem szűrik ki az erőszaktevőket, a mentális nyomorultakat. De az a helyzet, hogy nem csupán ez a két ember a probléma. Amint mondtam, a videó végigment úgy a testületen, hogy eközben még a nőnek kellett kiröhögve érezni magát. Ahol ez megtörténhet, ott az egész társaság erkölcsi és pszichikai muníciójával vannak óriási problémák. Ott az egész bandát kellene szélnek ereszteni, vagy nagyon gyorsan edukálni. Ezek az emberek lennének ugyanis arra tartva, hogy megvédjék, meghallgassák mindazokat, akiket erőszak vagy bántalmazás ér. Ilyen hozzáállással?
Nem csupán a rendőrség problémája ez, hanem az egész elcseszett magyar társadalom problémája. Amint az is, ahogy már elindult az elkövetők mentegetése. Ahogy férfiak tömegei kommentelnek, ítélkeznek, összezárnak, és mentegetik a férfitársat. Ááá, nem is úgy volt az. Majd meglátjuk. Egy biztos: a nyomozás megkezdődött, és őszintén szólva, én még abban sem vagyok biztos, hogy végül kiderül az igazság. Hogy NE MERJÉK elsikálni az ügyet, ahhoz nekünk, nőknek, női mozgalmároknak, szervezeteknek, háziasszonyoknak, lányoknak, asszonyoknak nagyon hangosan és hosszan kell majd kiabálnunk.
Most ez kiderült. Zsiga Katalin feljelentést tett, vállalva ezzel a meghurcolását, ami már el is indult. Ez azonban megtörténik másutt is úgy, hogy ki sem derül. A motiváció, ami ezt a két férfit mozgatta (ha önként nem adja magát a nő, akkor elveszem) nem egyedi, és a hatalom (és a férfitársadalom) még rá is erősít azzal, ahogyan védi az elkövetőket, hátráltatja a megbüntetésüket, rendre lesöpri azokat a javaslatokat, melyek a nők biztonságérzetét növelhetnék, vagy csak részben legalább visszaadhatnák. Döbrösi Laura mondta azt nemrég a Nőkért Egyesület videójában, hogy nőként élni olyan Magyarországon, mintha állandó terrorveszélyben volnánk. A terrorizmus valódi célja nem az, hogy adott pillanatban öt, tíz, száz ember meghaljon, hanem az, hogy az összes többi, aki él, az féljen. Megbénuljon a félelemtől, ezáltal váljék irányíthatóvá.
A patriarchátus maga a nők elleni terrorizmus. Magyarországon a nők állandó fenyegetettségben élnek, és csupán a jó szerencséjüknek köszönhetik, ha az állandó támadásoknak nem ők esnek áldozatul, hanem egy másik nő. Ettől azonban a félelem csak erősödik. Ma ő, holnap én. És nem fog senki megvédeni, nem fog értem revansot venni, nem lesz méltó büntetésük az elkövetőknek. Még a szavamnak sem hisznek majd, ha elmesélem. Ennyit érek én, ennyit ér az életem utcán, munkahelyen, otthon, rendőrségen, bíróságon, bárhol. Fogyóeszköz vagyok.
