Stella Creasy munkáspárti képviselő négy hónapos kislányát szoptatta a vonaton ülve, amikor egy férfi lefotózta őt – vagyis leginkább nyilván a mellét. Creasy ezután kampányt indított a szoptatós voyeurizmus ellen, ennek nyomán pedig már törvényjavaslat is született, ami akár két év börtönnel is büntetné azokat, akik felvételt készítenek a nyilvánosan szoptató kismamákról. A képviselő kampánya a „Stop the Breast Pest” nevet kapta, ami nagyjából annyit jelent, hogy fékezzük meg a „melleken élősködőket”: a gyakorlatban ezek nyilván olyan férfiak, akik valamiért megszólítva érzik magukat a közterületeken felbukkanó anyamellek által. A javaslat mellett egyébként egy másik törvénytervezet is készült, ami több időt kínálna a családon belüli erőszak áldozatainak az abúzus jelentésére: a jelenlegi törvények szerint a visszaélést követő hat hónapon belül szükséges megtenni a feljelentést ahhoz, hogy az jogerős legyen, a módosítás értelmében azonban ezt két évre emelnék.
A szoptatós voyeurizmus elleni rendelkezés tekinthető egy korábbi törvény kiterjesztésének is, az Egyesült Királyságban ugyanis már 2019-ben megszületett a Voyeurizmus Rendelet, melynek értelmében büntetőjogi következményeket von maga után, ha valaki az illető beleegyezése nélkül készít ruha alatti felvételt a másik testéről – ide tartozik például a szoknya alá fotózás, vagyis upskirting, ami annyira elterjedt, hogy saját terminust is kapott az angol nyelvben. A szoptatás azonban eddig nem tartozott a fenti tárgykörbe, hiszen itt a nők önként „teszik ki” mellüket, vagyis az elkövető nem juttat semmilyen felvétel készítésére alkalmas eszközt az áldozat ruhája alá – hiszen erre nincs is szüksége ahhoz, hogy elkészítse a felvételt. Persze az más kérdés, hogy a mell „kitevésének” kizárólagos célja a csecsemő táplálása, és nem az, hogy vadidegen emberek (férfiak) nézegessék, esetleg egy-egy fotóval megőrizzék örökkévalóságnak a melleket.
A nyilvános szoptatás szinte minden nyugati országban ellentmondásos és sok port kavaró téma volt az elmúlt években. A nők világszerte demonstrációkat szerveztek a nyilvános szoptatás jogáért (Magyarországon ilyen kiemelkedő eset volt például az egyik McDonald’s-ba szervezett, a gyorsétteremben történt esetre reagáló „tömeges szoptatás”), és több alkalommal is botrány lett belőle, amikor egy üzlet vagy szolgáltató megtagadta egy anyától a nyilvános szoptatást – vagy valamilyen megalázó helyzetbe, például hideg, sötét, raktárhelyiségekben való szoptatásra kényszerítette őket. A nyilvános szoptatással szemben megfogalmazott homályos érvek többnyire abból az elképzelésből fakadnak, hogy a szoptatás „gusztustalan”, vagy egyszerűen „magánügy”, amit nem illik mások szeme előtt bonyolítani. De azért nem ennyire egyszerű a helyzet. Ahogyan a női testtel kapcsolatban az lenni szokott, a szoptatás is valamiféle – látszólag ellentmondásos, valójában azonban nagyon is összefüggő – kettős megítélés alá esik: egyrészt visszataszító, a társadalom által szabályozható aktus, másrészt a női mellek jelenléte által erősen szexualizált cselekvés. Ahogyan például a menstruáció – és kiváltképp annak a társadalmi szintéren való megjelenése – is egyszerre lehet a termékenység, a női erő szimbóluma, és a nők tisztátalanságának bizonyítéka, úgy a szoptatás is magasztos, madonnai gesztus és végtelenül visszataszító a társadalom szemében. A szoptató mell az anyaság által egyrészt deszexualizálttá válik, átmenetileg megszűnik szexuális tárgyként funkcionálni, ilyen módon pedig elveszíti relevanciáját a publikus szférában, vagyis „büntetésül” a privát terekbe kell szorítani. Gusztustalannak bélyegezni és bezárni az otthonokba, míg újra megtisztul, hogy a csecsemők helyett ismét a férfiakat szolgálhassa. Ugyanakkor még ez sem képes teljesen kiirtani a férfiakba belenevelt reflexet, amennyiben a mellek puszta látványa azonnal erotikus izgalmat vált ki.
Mindez persze nem olyan meglepő, ha azt vesszük, hogyan tolnak az arcunkba duzzadó melleket – többnyire nyilván azért, hogy valamilyen árucikk megvásárlására motiváljanak. A női mell ábrázolása ráadásul annak ellenére, hogy azzal azonos mértékben szexualizált, jóval elfogadottabb, mint mondjuk a nemi szerveké, vagyis míg azt viszonylag ritkán látjuk, hogy egy nő a puncijából húzza elő a legújabb autómodellt, az simán belefér, hogy a dupla adag baconnel felturbózott hamburgerből görögdinnye méretű mellek közé csöpögjön a szósz. A női mell a férfitekintetnek rendre felkínált egyik legkedvesebb látvány, amit lehet a vizuális kultúrában hangsúlyozni, amivel simán lehet viccelni, hiszen sokkal kevésbé intim, mint a nemi szerv. Az is általánosan elfogadott vélekedés, hogy a nők maguk is kizárólag a férfiak kedvéért mutatják meg a mellüket: ha mélyen dekoltált felsőt viselnek, ha kicsit átlátszik a melltartó a póló alatt, akkor az azért van, mert a nők, mint amikor a párzásra kész madarak meglebegtetik a színes farktollaikat, így akarnak a férfiak szexuális érdeklődésének fókuszába kerülni.
Nem igazán kellene magyarázatra szorulnia annak, hogy a szoptatás egyetlen célja a csecsemő anyatejes táplálása. Nem is érdemes belemenni abba, hogy ez miért is olyan fontos és jó a kisbabának meg az anyukájának, mert az olyan, mintha észérvekkel kellene védeni egy teljesen magától értetődő dolgot. Az viszont már egy valós szempont, hogy milyen hatással lehet a szoptatás hosszú távú sikerére egy-egy atrocitás, ami a nyilvánosan szoptató édesanyát éri.
A The Guardian beszámol Julia Cooper esetéről, aki úgy érzi, „tönkretette számára a szoptatást” a férfi, aki lefotózta őt, mikor egy parkban szoptatta kisbabáját. Cooper egyébként – miután hiába takarta el kisbabáját, a férfi nem tágított – számon is kérte az illetőt, aki azzal védekezett, hogy „egy nyilvános parkban joga van fényképet készíteni”. A szoptatás meghitt, intim pillanat anya és baba között, ugyanakkor (pláne egy friss édesanya számára) kiszolgáltatott állapot is lehet. Ebben a helyzetben, amikor egy nő számára a legfontosabb, sőt kizárólagos cél a védtelen csecsemő óvása és táplálása, amikor többnyire alapvetően is rengeteg kérdés és bizonytalanság kínozza, és amikor éppen próbál megküzdeni életének egyik legjelentősebb normatív krízisével, még inkább traumatizáló lehet a szexuális abúzus.
Épp a fenti társadalmi konvenciók miatt sokszor a nők számára sem könnyű menedzselni az átmenetet, amiben a mellek erogén zónából és szexuális tárgyból egy újszülött táplálékává válnak. Furcsa lehet belegondolni, hogy a mellbimbót korábban szexuális helyzetekben izgatták, most pedig anyaként a testünk által termelt anyatejet adjuk át vele kisbabánknak. A kezdeti időszakban sokan ki is vonják a melleiket a szexből: ennek nyilván lehetnek praktikus okai is, hiszen a tejtől feszülő mell és a szoptatáshoz hozzászokó mellbimbó érzékenyebb lehet, de azért azt sem feltétlenül könnyű elfogadni, hogy nappal egy kisbaba szájában van, este meg egy férfi izgatja. Ezek a kettős érzések, a szexualitáshoz (és még inkább egy anya szexualitásához) tapadó szégyenérzet és bizonytalanság megmérgezhetik a szoptatást egy nő számára, ha pedig mindez a szoptatás hosszú távú sikerét akadályozza, az egyenesen „szégyenspirálba” taszíthatja a nőt. A melle nem elég jó a szexhez, és nem elég jó az anyasághoz sem. A társadalom amúgy is mindkettőért hajlamos keményen megítélni a nőket – a jó anya, az odaadó anya szoptat, a jó szerető pedig örömmel felkínálja (lehetőleg dús) melleit szexuális játékszerként. A jó mell az, ami egy kis ideig, otthon, a négy fal között szent alázattal táplálja a kisbabát, ettől eltekintve pedig lehetőleg minél kisebb ruhadarabokban szolgálja ki a férfitekintetet. Vagyis a jó mell azt csinálja, amit a patriarchátus éppen elvár tőle, ahogyan a „jó nőnek” is érdemes így cselekednie. Pedig ha belegondolunk, az is teljesen mindegy, hogy egy nő szoptatás céljából veszi elő a melleit, vagy szeretne nyáron félmeztelenül napozni egy parkban (ahogyan azt rengeteg férfi rendszeresen meg is teszi) – egyik sem jogosítja fel a környezetét arra, hogy tekintetével birtokba vegye, és akarata ellene használja saját örömére egy nő testét.
Forrás: The Guardian Fotó: Getty Images
