- Körülbelül minden negyedik terhes nő átesik vetélésen, a nők körülbelül 20%-ának pedig teherbeesési nehézségei vannak.
- Sokszor a szavak helyett a támogató jelenlét sokkal többet jelent.
- A veszteség sokszor együtt jár az elszigeteltség érzésével.
- Ne általánosan ajánljuk fel a segítségünket, inkább konkrétumokkal és tettekkel segítsük a veszteséget átélteket.
- Sokan félnek szóba hozni a témát, valójában viszont a veszteséget átéltek sokszor beszélni szeretnének a történtekről.
- Olyan mondatokkal dicsérjünk, bátorítsunk csak, amelyek a veszteséget átélt személy egy-egy tulajdonságát emelik ki. Kerüljük a „csodálatos vagy” típusú általánosságokat és a költői, szépelgő mondatokat.
Míg az élet más területein képesek vagyunk együttérezni az emberek gyászával – temetésekre járunk és tisztelegünk az elhunyt életműve és tapasztalatai előtt –, addig a termékenységi nehézségekkel küzdő, illetve vetélést átélő nőhöz mégsem megfelelő empátiával fordul a társadalom. Olyan mondatok tömkelegével kell a veszteséget átélt nőnek szembenézni, mint hogy „úgyis teherbe fogsz esni!”, „legalább már van egy gyereked”, vagy hogy „minden okkal történik”. A veszteséget gyakran ignorálják, leértékelik, ez pedig tovább fokozza az elszigetelődés érzetét.
Az ismert terhességek körülbelül 10-20%-a végződik veszteséggel; az Egyesült Államokban a 15 és 49 év közötti még nem szült heteroszexuális nők körülbelül 19%-a küzd azért, hogy egy éven belül teherbe essen.
A termékenységgel kapcsolatos küzdelmek gyakoriak – ahogyan az is, hogy nem tudjuk, mit mondjuk az ezt átélőknek. Egyszerűen nem tudjuk, hogyan éreztessük velük, hogy mellettük állunk. „A leghasznosabbnak azt találom, amikor az emberek csak annyit mondtak, hogy »Itt vagyok«” – mondja Tiffany Conyers pszichoterapeuta, aki maga is átélt egy vetélést. A szakember 2020-ban elvesztette kisfiát, Milest egy élettel összeegyeztethetetlen betegség okán. „Egyszerűen fogalmazva: nem tudsz jót mondani. Csak legyél jelen és ülj vele, már ez is nagy segítség” – mondja.
Más anyukák is hasonlóan nyilatkoznak. Erin Erenberg egy dél-karolinai, Hilton Headben élő háromgyermekes anyuka, aki az Anyák Kamarájának (The Chamber of Mothers) társalapítója is. Egy barátja olyat mondott neki a vesztesége után, ami akkor a világot jelentette számára: „Egy kisbabát elveszíteni nagyon magányos veszteség. Itt vagyok, ha beszélgetni akarsz.” Erenberg azt mondta, ezek a szavak nagyon igazak voltak számára, mert tudatták vele, hogy nem kell elszigetelődnie a fájdalmával.
A jelenlét ereje veszteség után
Tedd:
Amikor valakit vetélés után vagy meddőségi problémákkal küzdve akarunk támogatni, akkor sokkal inkább számít, hogy mit teszünk és hogyan vagyunk jelen, mint az, hogy mit mondunk – mondja Entin. A jelenlét mindenkinek mást jelent: van, aki fizikálisan van jelen, van, aki időnként levelet küld, ezzel jelezve, hogy gondol a másikra. Vagy mondjuk reggelit visz neki, és otthagyja a küszöbén.
A minnesotai St. Paulban élő 29 éves Sierra Jonathannek a vesztesége után azok a barátok segítettek a legtöbbet, akik olyan dolgokat mondtak, mint például: „Ez szívás. Valamikor a héten viszek neked vacsorát vagy élelmiszert.” Az ilyen típusú gondoskodás közvetlensége és konkrétsága abban rejlik, hogy „könnyen igent lehet rá mondani, nem igényel mentális terhet azzal, hogy meg kell magyarázni valamit vagy ki kell választani valamit. Nem nyomasztó, hasznos” – magyarázza Jonathan.
Entin rámutat, hogy a gyász során sokan azt érzik, mintha nekik kellene másokat vigasztalniuk – és nem fordítva. „Azzal, hogy engedélyt adunk valakinek arra, hogy ne nyisson ajtót, vagy ne válaszoljon a kérdésekre, nemcsak a magánéletét tartjuk tiszteletben, hanem azt is, hogy milyen mélységeket él át” – mondja Entin.
Ne tedd:
Azt hihetnénk, hogy ha a gyászolónak azt mondjuk, hogy szóljon, ha segítségre van szüksége, az jó, de valójában ezzel rá hárítjuk a felelősséget. Jonathan szerint ez túlságosan kétértelmű, hiszen hogyan is lehetne szépen megkérni valakit, hogy vásároljon be helyettünk vagy indítson el egy mosást? Az egésznek a titka csupán annyi, hogy csináljuk. Ne várjunk, míg megkérnek rá, csupán tegyük meg, amit meg tudunk.
A támogató kommunikáció ereje
Tedd:
„Ha valaki elárulja, hogy termékenységi nehézségekkel küzd vagy vetélést élt át, akkor az bizalmas információ”– mondja Entin. – Amikor valaki megosztja ezeket az információkat, akkor azt érzékenyen és tisztelettel kell kezelnünk.”
Példának okáért: Ha egy petesejtjeit lefagyasztó barátnőnk elmondja, hogy jövő héten orvoshoz megy, akkor következő héten írjunk rá, hogy „Szia, gondoltam rád. Remélem, hogy az orvosnál tett látogatásod jól fog menni” – mondja Entin.
Ha valaki vetélést gyászol, mondhatunk olyansmiket, hogy „Gondolok rád”, „Együttérzek”, „Osztom fájdalmadat”. Ezek az érzések támogatást nyújtanak elvárások nélkül. „Néha, amikor az emberek érzékeny információkat osztanak meg veled, azt érezheted, hogy jogod van több részletet tudni, pedig nincs” – mondja Entin.
Akár hozzá is tehetünk olyan mondatot, hogy „Nem kell róla beszélj, ha nem akarsz”. A cél csupán az, hogy olyan emberek legyenek körülöttünk, akik „úgy vannak jelen, hogy közben nem várnak el választ, lógást, megerősítést arra vonatkozóan, hogy amit mondtál, az helyes vagy sem” – teszi hozzá Brianna Davin, a connecticuti Westonban élő, veszteséget átélt édesanya.
Ne tedd:
Az egyik legnagyobb hiba, amit az emberek elkövetnek, hogy látszólag jóindulatú kérdéseket tesznek fel azzal kapcsolatban, hogy valaki min megy keresztül: „Hogy vagy? Hogy mentek a dolgok az orvosnál?” – mondja Entin.
Viszont a valóságban „a kérdések megválaszolása tolakodó és kimerítő lehet” – még akkor is, ha sosem ez a szándék! Az emberek a végén azt gondolhatják: „Hogy érted azt, hogy »Hogy vagyok?«. Most vesztettem el a babámat, mit gondolsz, hogy vagyok?”
Nem jó úgy tenni, mintha semmi sem történt volna
Tedd:
A terhesség elvesztése miatti gyász nem egy bizonyos időpontban ér véget. A gyógyulás szubjektív és nem lineáris. Ezért javasolja Entin, hogy jegyezzük fel a barátunk veszteségének a dátumát a naptárban. Amikor eltelik egy év, mondhatjuk, hogy: „Tudom, hogy egy számodra nehéz hónaphoz érkezel”, vagy „Tudom, hogy a jövő héten lesz a veszteséged évfordulója”. Ez még egy évvel később is nagyfokú támogatásról tanúskodik.
A gyásszal kapcsolatos általános feltételezés az, hogy az emberek azt gondolják, hogy ha emlékeztetnek másokat a veszteségükre, akkor elszomorítják őket, ezért nem szabad felhozni. De általában ennek az ellenkezője az igaz. „Nem esett jól, amikor az emberek úgy tettek, mintha Miles meg sem történt volna – mondja Conyers az elhunyt fiáról. – Biztos vagyok benne, hogy az emberek nem akartak megsérteni, de én szeretek Milesról beszélni. A legtöbb ember, aki átélte a veszteséget, mindig gondol rá, ez sosem változik. Szóval adj nekik lehetőséget, hogy beszéljenek róluk.”
Hallgassuk meg, hogyan írja le valaki a saját tapasztalatait. Például amikor a húga a veszteségéről beszél, vajon babának nevezi-e a csecsemőt? A magzat szót használja? Használja a nevét? Ha követjük valakinek a nyelvezetét, akkor ott találkozhatunk vele, ahol a gyászában van” – mondja Entin. Ha nagyon közel állunk az illetőhöz, akár fel is tehetjük azt a kérdést például, hogy: „Elnevezted a babát?” Ha a barát igennel válaszol, és elmondja a nevet, akkor a továbbiakban használhatjuk azt.
Ne tedd:
Van egy barátunk, aki lombikprogramban vesz részt, és azon kapjuk magunkat, hogy a saját gyerekünket szidjuk? Próbáljunk meg találni valaki mást, akinek panaszkodhatunk. A tisztelet egyik formája a baráttal szemben, hogy neki nem ilyen témákat dobunk fel.
Ha valami személyes megosztanivalónk van, ami ellent mond annak, amin ők keresztülmennek, az sem baj, ha megnevezzük a másik szenvedését és elismerjük a fájdalmát. Például: „Nagyon nehéz végignézni, ahogy a barátaink teherbe esnek és kislányokat szülnek, mióta mi elvesztettük a saját lányunkat – mondja Sasha Pullan, a Robyn vezetője, aki halva születést élt át. – A legnehezebb az, hogy a terhességük és a szülésük útja során kevéssé ismerték el a mi veszteségünket. Természetesen nem akarom, hogy a negatívumokra koncentráljanak – és szeretném megünnepelni őket –, de azt kívánom, bárcsak lenne valami említés rólunk, valami olyasmi, hogy »Kislányunk lesz. Tudom, hogy ez nehéz lehet számodra, mert elvesztetted a kislányodat«”.
Mindenkinek más és más a problémája a teherbeesés kapcsán. Ezt tartsuk észben. Éppen ezért, ha tényleg nem tudjuk, mit tegyünk vagy hogyan segítsünk, hasznos lehet a kérdezés. Mondjunk valami olyasmit, hogy „Van valami módja annak, hogy most támogassalak?” vagy „Van valami konkrét dolog, amire szükséged van, amiben segíthetnék neked?”. Ezek a beszélgetések különösen hasznosak lehetnek, ha olyan utakról van szó, mint a petesejtfagyasztás vagy az egyedülálló szülőség, amik miatt az emberek már eleve elszigeteltebbnek érezhetik magukat.
Azt is fontos szem előtt tartani, hogy míg egyes embereknek sok időre és térre van szükségük a gyászhoz, másoknak nem. Hali Buch, aki egygyermekes anyuka a georgiai Roswellben, azt mondja, hogy a vetélése után szeretett volna minél hamarabb teherbe esni. A nőgyógyásza meghallgatta, támogatta és bátorította őt ebben – nem feltételezte azt, hogy időre van szüksége.
Toxikus hurráoptimizmus
Ne tedd:
Azt mondani valakinek, hogy „csodálatos vagy” vagy „nem is tudom, hogy vagy képes erre” – tiltólistás. Entin meg is indokolja, miért: Ha valaki veszteséget vagy termékenységi kihívásokat él át, nincs választása. Amikor valaki azt mondja, hogy „csodálatos vagy”, azzal a sebezhetőség kapuját is bezárja. Az illető talán kevésbé lesz hajlandó egy ilyen mondat után elmondani, hogy szörnyű napja van, vagy hogy tegnap a munkahelyén nem tudta abbahagyni a sírást.
Ehelyett ismerjük el azokat az egyedi erősségeket, amelyeket az adott személyben látunk. Próbáljuk ki például, hogy: „Nagy bátorságról teszel tanúbizonyságot, hogy meghoztad ezt a döntést”, vagy: „Tudom, hogy ez a folyamat sokat kivesz belőled.”
A hurráoptimizmus nem feltétlenül segíti a gyászfolyamatot. „Amikor a sűrűjében van valaki, a negatív érzések megélése valójában nagyon fontos ahhoz, hogy feldolgozhassa az eseményeket és megfelelően továbblépjen – mondja Davin. – Egy jó barát leköveti a meddő barátját – negatív, amikor negatív, pozitív, amikor pozitív. De hagy nekik időt és teret arra, hogy érezze azt, amire éppen szüksége van. A 24/7 pozitivitás valójában nem az!”
„Legalább fiatal vagy.” „Legalább már van egy gyereked.” „Legalább korán elvesztetted a babát.” „Legalább több petesejted van lefagyasztva.” A „legalább” mondatok az egyik leggyakoribb és lekíméletlenebb módjai annak, hogy minimalizáljuk és leértékeljük az emberek fájdalmát. Ezek a mondatok ugyanis nagyon sok feltételezést tartalmaznak.
Helyén kezelni az elveszített babát
Tedd:
„Egy barátunk egy növényt adott nekünk a halvaszületésünk után, és valamilyen okból kifolyólag ez sokkal többet jelentett, mint a virágok – mondja Pullan. – Még mindig az asztalomon tartom, és minden nap emlékeztet az elvesztett babára, jó értelemben. Nagyon különleges, hogy gondozhatom és nézhetem, ahogy virágzik.”
Azt is megosztotta, hogy az édesanyjától kapott egy nyakláncot, amelyen egy babakocsi van, a történtek szimbólumaként. „Megküzdöttem azzal a ténnyel, hogy amikor körbejártam a világot, senki sem tudta, mi történt velem. Viccelődtem azzal, hogy egy olyan pólót szeretnék viselni, ami elmagyarázza, hogy elvesztettem a babámat. A nyaklánc a megosztás módjaként, beszédtémaként szolgált.”
Ne tedd:
A szakemberek azt javasolják, kerüljük az olyan nyelvezetet, ami azt járja körül, hogy „ennek oka van”, vagy igazolja/ felmenti/ rossz magyarázatot talál valami ennyire fájdalmas dologra. „Az olyan megjegyzések, mint például amikor valaki azt mondja a veszteséget átélt embernek, hogy a gyermeke most már egy jobb helyen van, vagy hogy ez egy nagyobb terv része volt, gyakran abból fakad, hogy valaki nem találja a megfelelő szavakat” – jegyzi meg Conyers. Bár ezek a szavak költőien hangozhatnak, nem helyénvalóak, és lekicsinylik a jelen fájdalmát. Conyers ilyen esetekben megpróbál kedvesnek lenni azokhoz az emberekhez, a családhoz, a barátokhoz, akik ilyet mondanak, megértve, hogy valószínűleg ők is tanácstalanok és nem tudják, mit kell mondani ilyenkor.
„A meddőséggel küzdő barátaink és családtagjaink is kívülálló emberek” – emlékeztet Entin. Ügyeljünk arra, hogy beszélgessünk olyan dolgokról is, amelyek a termékenységi nehézségeken kívül még fontosak számukra. Beszélgessünk a munkáról; foglaljunk asztalt egy új étteremben; tervezzünk egy közös estét. Az élet tele van váratlan fordulatokkal és ismeretlen dolgokkal – és ha valakit támogatunk a küzdelmekben, az azt is jelenti, hogy hagyjuk, hogy teljesen önmagát adhassa, ami a reproduktív fázison túl is még nagyon sok mindent magában foglal.
Szerző: Bálint Melinda, Fotó: Getty Images, Forrás: Women’sHealth
Ezt már olvastad?
