Egyszerre végtelenül naiv és sznob módon azt gondoltam, egy jó környéknek számító budai kerületben nem kell majd aggódnom az óvodaválasztás miatt. Még akkor is reménykedtem ebben, amikor meghallottam az első játszótéri rémtörténeteket a körzetes óvodánkról. Persze akkor az én másfél-két éves gyerekem még kényelmes és biztonságos távolságban volt az intézményesített nevelés zord valóságától, szóval annyival nyugtáztam a dolgot, hogy a középosztálybeli anyukák egyszerűen túlérzékenyek és legszívesebben bezáratnának minden helyet, ahol nem organikus a tízórai és Montessori-játékok borítják a polcokat.
Őszintén szólva eleve nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az óvodaválasztásnak. Végül is az egésznek annyi lenne a funkciója, hogy legyen egy hely, ahol a kisgyerekek megismerkednek a társas együttélés alapvető szabályaival és beletanuljanak valamiféle rendszerbe – úgy voltam vele, hogy ha van egy barátságos kis udvar, lehet szabadon játszani, kedves és empatikus óvó nénik veszik körül, az részemről már teljesen rendben van. Örülök persze, ha van kézműveskedés, játékos angolóra, sakkszakkör, gyerekjóga meg hasonlók, de még ezekhez sem ragaszkodtam volna, ha adott egy alapvetően barátságos és biztonságos közeg. Azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt ekkora kihívás lesz megtalálni.
120 centi tömör szorongás
Én azon a véleményen vagyok, hogy érdemes minden játszótéri pletykát fenntartásokkal kezelni, kiváltképp azokat, amik valamilyen gyermekgondozással vagy közneveléssel foglalkozó intézmény minőségére vonatkoznak. De a menzai tökfőzelék óta nem találkoztam olyan jelenséggel, ami annyi egymástól független, ugyanakkor egyöntetűen negatív véleményt vonzott volna, mint a körzetes óvodánk. A konzervatívnak, poroszosnak és túlfegyelmezőnek titulált óvodáról rendszeresen jöttek szembe olyan történetek, hogy a szülők az óvodai év közepén próbálták kimenekíteni a minden ízükben szorongó kisgyerekeket. Hallottunk olyan – egyébként nem kifejezetten tehetős – családról, akik drága magánintézményükbe vitték át a kisfiukat, és olyan kislányról is, aki a szorongástól már mindennap bepisilt, mire végre sikerült átiratkozniuk egy másik helyre.
Ezen a ponton már biztos lettem benne, hogy más óvodát kell keresnünk, és bár a környékünkön szerencsére elég sok opció van, egyszerre elárasztottak a szempontok és az egymásnak ellentmondó vélemények. Sokan úgy vannak vele, hogy az elsődleges szelekciós szempont a helyszín, ugyanis mindennap kétszer kell majd megtenni a lakóhely és az óvoda közötti utat – egy három-négy-öt éves gyerekkel. Aztán ott van az épület kérdése: mekkorák a termek, van-e kert, mennyire jó a levegő, van-e esetleg játszótér az udvaron? És aztán a legnehezebb, egyben legfontosabb dilemmák: milyenek az óvó nénik, hogyan fegyelmeznek, mennyire tudnak odafigyelni a gyerekek sajátos igényeire, képesek-e biztonságos, szeretetteljes közeget teremteni, teret adni a szabad játéknak, támogatni a kreativitás fejlődését? Persze ezen a ponton mi már csak arra vágytunk, hogy a gyerekünk olyan helyre járhasson, ahol nem válik belőle 120 centi tömör szorongás.
Azt sem gondoltam volna, mennyire másképp lehet értékelni ezeket a látszólag egyértelmű szempontokat. A legtöbb óvodáról nincs egyöntetű vélemény: néhányan ódákat zengenek ugyanarról az intézményről, ami más szülők szerint a háromévesek purgatóriuma. Ez nyilvánvalóan nem meglepő, ha abból indulunk ki, hogy eltérő habitusú, jellemű gyerekek eltérő igényei és eltérő habitusú, jellemű szülők eltérő igényei mentén születnek ezek az ítéletek. Persze ettől még a döntés pokolian nehéz marad. Végül nagyjából három tucat különböző forrásból nyert vélemény alapján sikerült leszűkítenünk a lehetőségek körét 4-5 intézményre. Már csak az a kérdés, hova fogjuk tudni benyomni a gyerekünket.
Tippek és trükkök
Azért is használom a „benyomni” kifejezést, mert valahogy elképesztően találónak érzem a fennálló helyzetre. Egyúttal nem bírom nem ironikus éllel kimondani, mert valljuk be, van valami elképesztően nevetséges abban, ahogyan körmönfontan megfogalmazott e-mailekkel próbálok felvételt nyerni a hároméves lányomnak.
A legismertebb és legcélravezetőbb stratégia persze az átjelentkezés, hogy a lakcímünk szerint a vágyott óvodába tartozzunk. Nyilván nincsenek pontos statisztikáink arról, hányan alkalmazzák ezt a módszert, de én azért nagyon kíváncsi lennék, hogy az óvodáskorú gyereket nevelő budapesti szülők közül hányan élnek azon a címen, ami a lakcímkártyájukon szerepel.
A mi esetünkben ez nem volt opció: eleve nincs olyan nagyon sok kisgyerekes ismerősünk a környéken, közülük ráadásul néhányan ugyanabba a körzetbe tartoznak, míg mások albérletben élnek. Nem maradt más, csak a könyörgő hangvételű e-mailek, a megfelelő nevek gondosan ismételt bedobása és a nepotizmus kétségbeesett hajszolása. A családomban mindenki pedagógus, ami azt jelenti, hogy elég sok más pedagógust – így például óvónőt, gyerekpszichológust – ismernek a fővárosban. Igyekeztünk tehát minden ismerőst felkutatni a kiválasztott intézményekből és megbeszélni velük, hogy majd „szóljanak egy-két jó szót” az érdekünkben, de olyan is volt, aki bár megígérte, sajnálkozva hozzátette, hogy még ez sem jelent garanciát – a legtöbb helyre ugyanis óriási a túljelentkezés.
Egyelőre még benne vagyunk a helyzet sűrűjében, és csak 1-2 hónap múlva fog kiderülni, hogy végül melyik óvodában kezdhet a kislányom. Megvan már persze a titkos kedvencünk, borzasztóan drukkolunk, hogy oda kerülhessen, bár tisztában vagyunk vele, hogy még a mi gondos utánajárásunk sem jelent garanciát rá, hogy a gyerekünk tényleg jól érzi majd magát ott. De miközben a háromévesünk intézményi jövőjéért aggódunk, azért nem tudott nem arcul csapni, milyen baromi igazságtalan is a rendszer… Hogy mennyi erőforrás kell hozzá, hogy szülőként kibányásszuk az információkat, majd gondosan megválogatva Budapest legkiválóbb óvodáit, bejuttassuk a gyerekünket az áhított intézménybe. Hogy a jó oviban angol és jóga van, a gyerekek pályázaton nyert okoseszközökkel készülnek az iskolára és a nevezetes napokon grillpartikat rendeznek a szülőknek, míg a rosszabb ovikban még mindig előfordul az ordibálás, és ami még félelmetesebb belegondolni, a fizikai fenyítés. Hogy vannak gyerekek, akiknek az első találkozás az intézményrendszerrel egy szerető, szabad közeget jelent, ahol már alig pár évesen megérzik a tanulás és a kreativitás örömét, és vannak, akik minden áldott nap bepisilnek a szorongástól. Abba végképp szédítő belegondolni, hogy itt még csak a relatíve sok jó lehetőséget kínáló fővárosról beszélünk.
Miközben bevetjük a családunk minden kapcsolatát, a legszebb ruháinkat felhúzva elmegyünk a nyílt napokra, ahol finoman belefűzzük a beszélgetésekbe minden erényünket, mindig eszembe jut, hogy hány szülő van, aki mindezt nem teheti meg. Mert mondjuk eleve nem tudnak elmenni a délelőtt 10 órakor tartott nyílt napra, vagy nincsenek olyan ismerőseik, akik megmondják, kinek érdemes levelet írni a siker érdekében. És nincs idejük, energiájuk vagy lehetőségük megírni azt a levelet, vagy elbuszozni a távoli szuperoviba, vagy kifizetni azt a plusz pénzt, amit még az állami intézmények is elkérnek néha. Biztos vagyok benne, hogy ők pontosan ugyanazt akarják a gyerekeiknek, mint én: biztonságos, barátságos ovit, ahová szívesen jár a gyerek, és ahol megtanítják őket az életkoruknak megfelelő készségekre. Ahol barátokat szereznek, játszanak és kipróbálhatnak egy csomó klassz új dolgot. De egy olyan rendszerben kell léteznünk, ahol az intézményrendszer már a hároméves gyerekek között is óriási szakadékokat teremt. Mire az iskolaválasztásra kerül a sor, talán már be sem lehet zárni őket.
Fotó: Getty Images
