Egy meglehetősen intim közegbe, saját személyes szféráidba engedtél betekintést akkor, amikor szavakba öntötted a szorongással kapcsolatos megéléseidet, tapasztalataidat egy cikk formájában. Emlékszel még arra, hogy milyen érzés volt ennyire megnyílni?
Hú, nagyjából olyan, mintha kitettem volna a bugyis fiókom az Andrássy út közepére. Nagyon sokáig őrlődtem, mire megírtam az első cikket, iszonyúan féltem a fogadtatástól, percenként frissítettem a kommenteket, de közben folyamatosan nőtt bennem a felszabadultság érzése is. Talán mindez egy kicsit nevetségesen hat, hiszen nem volt óriási tét, nem vagyok ismert ember, és még csak nem is én vagyok az első, aki nyíltan beszélt a szorongásairól, de perszonális szinten mégis hatalmas lépés volt ez nekem. Sajnos gyerekként sokkal előbb találkoztam a stigmatizálással és a tabusítással, minthogy egyáltalán szavakba tudtam volna önteni azt, ami bennem történik, így zsigeri élményem volt, hogy rosszul, „helytelenül” működöm, amit szégyellni kell. Sokszor még a legközelebbi barátaimnak is hazudtam arról, hogy miért hagyok ki egy bulit, miért hiányzom a suliból, miért rohanok ki néha random az órák közepén és a többi. Igaz, csak 10-15 éves távlatról beszélünk, és Budapesttől mindössze 200 kilométerről, mégis úgy tűnt anno, hogy a „pánikbetegség” és a „szorongásos zavar” valami megfoghatatlan, és mindenképpen szégyellnivaló dolog, amit jobb, ha nemhogy másoknak, de még magamnak is csak halkan mondok ki.
Amikor Budapestre költöztem, és bekerültem egy elfogadó, nyitott, és jóval tudatosabb közegbe, rengeteg dolog megváltozott. Iszonyúan felszabadító élmény volt olyan emberekkel találkozni, akik a világ legnagyobb természetességével beszéltek a szorongásaikról, beleértve a külvilág számára sokszor nonszensznek ható félelmeiket is. Rengeteget segítettek nekem, és akkor azt éreztem, hogy ha én is elkezdek erről nyíltan beszélni, és csak egyetlen egy olyan fiatal elolvassa, amilyen anno én voltam, akkor már megérte kiadni mindent. Szóval empowering élmény volt, hogy igen, én mindezt tényleg leírhatom, ahogy az is, hogy talán van valaki valahol, aki emiatt sóhajt majd fel, hogy akkor mégsincs egyedül.
Mi volt az első gondolatod akkor, amikor realizáltad, hogy a cikked sokakhoz eljutott? Ennek hatására kattant be az, hogy ezzel a figyelemmel kezdeni kellene valamit?
Nagyon zavarba ejtő volt. Lélekben felkészítettem magam a „minden fejben dől el”, meg a „pánikbetegség csak hiszti” típusú kommentekre, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy százasával érkeznek majd a köszönőlevelek, személyes történetek, sőt, segítségkérések is. Többek között írtak nekem olyan volt osztálytársak és gyerekkori ismerősök is, akik előtt anno szégyelltem magam, és azt mondták, bárcsak tudták volna és támogathattak volna…
Na de, a kérdésedre visszatérve: mivel sok sorstársi és segítségkérő levél érkezett, megjelent bennem egyfajta felelősség-érzet. Nyilván tisztában voltam vele, hogy nem feladatom és nem is kompetenciám megmenteni a világ teljes pánikbeteg-populációját, de jött egy pátoszos gondolat, hogy talán van valami oka, hogy kaptam egy ilyen terhet a nyakamba, talán előnyt kovácsolhatok valahogy a hendikepemből. Tudom, hogy egyesével nem léphetek oda mindenki mellé, aki hasonló dolgokkal küzd, de ott, akkor eldöntöttem, hogy írni fogok még a témában, plusz belevágok a segítő szakmába.
Sokszor emlegetik, talán klisé is, hogy az írás maga egyfajta terápia. Ha visszanézel a saját utadra, mit gondolsz, az újságírás segített neked a kórkép tüneteinek enyhítésében? Milyen egyéb művészeti formákra támaszkodhattál?
Abszolút. Sőt, nem is az újságírással kezdeném. Kiskamaszként, mint megannyian, én is próbálkoztam szabadversekkel és novellákkal – tehetségtelenül, de lelkesen – , és már ott megtapasztaltam, hogy mennyire sokat segít a szorongásom enyhítésében, ha szavakat adok neki.
Az újságírás hosszú távon nyilván egy alkalmazott munka, amiben vannak határidők és elvárások, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon érdekelnek a témák, amikről írok, így sokszor kerülök egy erősen fókuszált flow-állapotba munka közben, és oda bizony nem avászkodhat be a szorongás. Arról nem is beszélve, hogy mivel most már a legtöbb cikkem lélektani témában írom, sok pszichológiai előadást hallgatok és site-ot olvasok, és így folyamatosan tanulok saját magamról is. Nem titkolom, rengetegszer választok olyan témát, ami épp aktuálisan foglalkoztat vagy jelen van az életemben, és így szakmai- és személyes szinten is megdolgozhatom.
Ami az egyéb művészeti formákat illeti, sajnos sosem volt túl jó kézügyességem vagy esztétikai érzékem, de a nagyim hagyatékán felbuzdulva a Covid alatt megtanultam varrni, illetve gyakran járok különféle workshopokra, hogy kipróbáljak ezt-azt. Látod, most is gyurmás kézzel jöttem az interjúra.
A Covid alatt megtanultam varrni, illetve gyakran járok különféle workshopokra, hogy kipróbáljak ezt-azt.
SafeSpace. Mit jelent neked ez a projekt és miben tud konkrétan segíteni azoknak, akik mentális nehézségekkel élnek?
Ez belegondolva kissé egoistán hangzik, de abból indultam ki a Safespace megálmodásakor, hogy nekem mire lett volna szükségem anno, nekem milyen módszerek váltak be, én milyen közegben érzem magam biztonságban. Olyan segítséget szeretnék nyújtani, amilyenre nekem is szükségem lett volna.
Rengeteg nagyon szuper stresszoldó és önismereti technika létezik, de én a művészetterápiába és a relaxációba, egészen pontosan az autogén tréningbe szerettem bele, így végül ezekhez szereztem képesítést, és ezeknek a módszertanát felhasználva tartok foglalkozásokat. Mind a kettő nagyon szuper önismereti módszer, ami a tudatalattiban elraktározódott, verbálisan nem, vagy csak nehezen hozzáférhető tartalmakat hozzá felszínre, és kreatív módon, szimbólumokon keresztül segít újra közeledni hozzájuk, megérteni őket. A művészetterápia és az AT egyaránt remekül alkalmazhatók a stresszkezelésre, de azt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem helyettesítik a pszichoterápiás munkát, és én sem vállalok el komolyabb kórképpel küzdő embereket, hiszen nincs pszichológusi képesítésem. Viszont mind a kettő remekül használható kiegészítő terápiás módszerként is akár, így gyakori, hogy valaki jár hozzám csoportba, és mellette mondjuk pszichológushoz is.
Beszéljünk kicsit a metódusokról! Melyek a leggyakoribb módszerek a művészetterápiában és te melyeket alkalmazod?
Alapvetően aktív és passzív művészetterápiát különböztetünk meg egymástól, és míg az előbbiben a résztvevők maguk alkotnak, az utóbbiban azt vizsgáljuk meg, hogy adott művészeti alkotások hogyan hatnak ránk, mit indítanak el bennünk. És ez vonatkozhat a művészet bármely formájára: van itt festés, kollázsolás, zenélés, mozgás, írás, de az utóbbi időben egészen új formákkal is kísérletezek, szeretnék például kalligráfia- és gyurma workshopot is.
Van itt festés, kollázsolás, zenélés, mozgás, írás, de az utóbbi időben egészen új formákkal is kísérletezek, szeretnék például kalligráfia- és gyurma workshopot is.
Szintén fontos talán az is, hogy itt nem csak az alkotás bír terápiás jelleggel, hanem maga a közösség, a csoportfoglalkozás is. A csoportterápia egy elképesztően izgalmas és hasznos műfaj, ugyanis a résztvevők egy szabályokkal védett, biztonságos közegben kapcsolódhatnak egymáshoz és dolgozhatnak a felmerülő érzelmeikkel. A hosszútávú csoport egy idő után a mindennapi közösségek leképeződéseként kezd el működni, amiben a résztvevők megjelenítik azokat az interperszonális dinamikákat és szerepeket, amik a hétköznapi életükben is gyakorta felmerülnek. Csak épp annyi különbséggel, hogy itt ezek biztonságosan kifejezésre juttathatók, rájuk lehet nézni, meg lehet őket vizsgálni. Emellett pedig abban is hatalmas erő lakozik, hogy egymás társaságában megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, kapcsolódhatnak egymáshoz egy-egy érzelem megosztásakor.
Nagyon jó, hogy egyre több érdekes segítő projekt jön létre manapság. Én kicsit néha mégis azt érzem velük kapcsolatban, hogy ezekhez kapcsolódni, ezeken részt venni, ezekről egyáltalán tudni csak kevesek kiváltsága. Te próbálkozol azzal, vagy tervben van-e esetleg az, hogy a kevésbé tudatos, esetleg hátrányos helyzetű személyekhez is megpróbálsz valamilyen formában elérni?
Egyetértek, ez valóban hatalmas probléma, főleg, ha azt nézzük, hogy már állami ellátásban is kábé lehetetlen bekerülni egy pszichológus vagy pszichiáter szakrendelésére, akkor mégis hova forduljon az, akinek segítségre lenne szüksége, de nincs rá havi 80-100 ezer forintja…
Őszintén szólva nekem mindig is nehézséget okozott az, hogy miként lavírozzak a segíteni akarás és a józan ész határai között, hogy miként szabjak olyan árakat, amikkel fenntartható maradhat ez a projekt, de mellette teljességgel inkluzív is. Ezen még dolgozom, most ott tart a dolog, hogy minden workshopomra lehet igényelni szociális jegyet – tehát ingyenesen eljöhet egy vagy két fő, aki másként nem engedhetné meg magának – , illetve, félévente egyszer elvállalok egy teljesen karitatív projektet, ha olyan helyre hívnak, ahol fontos társadalmi ügy mellé állhatok. Emellett, ha valaki jelentkezik egyéni művészetterápiára, mindig együtt állapodunk meg a díjról egy bizonyos tól-ig határ között.
A jövőben nagyon szívesen elhagynám Budapest határait is, és elmennék olyan kisebb településekre, iskolákba, akár gyermekotthonokba, ahol talán még nem ismerik a művészetterápiát. Szerencsére egyre több ilyen jellegű megkeresést kapok, volt, ahol csak azt kérték, meséljek a szorongásról és a mentális egészség fontosságáról, volt, ahol meg konkrét foglalkozást is tarthattam. Nyilván hazabeszélek, de szerintem az a művészetterápia egyik legnagyobb előnye, hogy minden kor- és társadalmi osztály megtalálhatja benne a saját nyelvét.
A fentieken túl mik azok a kihívások, amelyekkel a művészetterápia terén szembesülsz, és hogyan próbálsz megoldást találni rájuk?
Talán az a módszer legnagyobb előnye és hátránya egyben, hogy eléggé gyerekcipőben jár még itthon. Néhány szuper és nagyon profi, úttörő művészetterapeutának köszönhetően van már egy vékony, kitaposott ösvény, de azt hiszem, mi vagyunk az a generáció, akinek ezt az ösvényt szélesíteni kell, és körbe ültetni korábban még nem ismert, újfajta növényekkel. Folyamatosan képzem magam, követek külföldi művészetterapeutákat, új feladatokat próbálok ki, és folyamatosan keresem a kollaborációs lehetőségeket. Utóbbit különösképp élvezem, nagyon tanulságos dolog más művészetterapeutával, pszichológussal vagy akár művésszel közös workshopot szervezni. Közben pedig igyekszem terjeszteni az igét, és szórni az információt, hogy bizony ez a módszer is létezik, ezt is kipróbálhatja az, aki szeretné mélyíteni az önismeretét.
Igyekszem terjeszteni az igét, és szórni az információt, hogy bizony ez a módszer is létezik, ezt is kipróbálhatja az, aki szeretné mélyíteni az önismeretét.
Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik szintén a szorongásos panaszokkal küzdenek, és esetleg gondolkodnak a művészetterápia kipróbálásán?
Ez most klisé lesz, de azt érzem, nem lehet elégszer hangsúlyozni: nem vagytok egyedül, és tök oké, ha bizonyos élethelyzetek nagyobb kihívást jelentenek számotokra, mint másoknak. Fontos lenne, hogy a mentális egészség kérdését egy szinten kezeljük a fizikai egészségével, és ugyanúgy ne stigmatizáljuk mondjuk a pánikbetegséget, mint egy cukorbetegséget, ugyanúgy testi-lelki szupportot kapjon egy szorongó, mint egy lázas beteg, ugyanúgy felvállalhassa a fájdalmait az, akinek lelkileg fáj, mint az, aki eltörte a lábát. És ehhez csak úgy léphetünk közelebb, ha tényleg párbeszédet kezdeményezünk a témában.
Ami a művészetterápiát illeti, talán azzal tudom támogatni az érdeklődőket, ha eloszlatom a leggyakoribb tévhiteket. Ide nem kell művészeti előképzettség, itt nem kell valami fantasztikusat alkotni, itt nem kell mindenáron beszámolnod az összes traumádról – egy ilyen foglalkozáson azt, annyit és úgy csinálsz, amire akkor és ott képes vagy. A fejlődés sosem lineáris, és ráadásul mindenkinél más: van, aki már az első alkalmon sziporkázik és felszabadultan mesél, míg más eleinte megfigyelő, csendben ül, és talán még csak nem is alkot. És mindkettő tök oké. Ahogy az is tök oké, ha valakinek nem ez lesz a kedvenc terápiás módszere. De egy próbát megér.
Szerző: Zahorán Ivett Fotó: Komróczki Dia
