A társadalom már rendkívül korán, alig néhány évesen a lányok fejébe veri, hogy felnőve az életük legfontosabb feladata a szülés, az anyává válás, és ebből fakadóan a másokról való gondoskodás lesz. Mi, nők az anyaságot olyasvalaminek látjuk, ami – gondoljuk – idővel mindenkivel meg fog történni. Ha nem természetes úton, akkor örökbefogadás, házasság vagy mesterséges reprodukció révén. Ám nőként akkor sem nyugodhatunk, ha teljesítettük legfontosabb kötelességünket, és életünkből 18-20 (vagy akár még több) évet a gyerekeink nevelésére, a családunkról való gondoskodásra áldoztuk. Ahelyett, hogy a gyerekek kirepülése után végre ismét magunkra, és saját vágyainkra koncentrálhatnánk, egy újabb feladattal találjuk szembe magunkat:
a társadalom elvárásainak megfelelve hátralévő éveinkben az unokáiért élő nagymama szerepében kellene kiteljesedünk.
De mi történik akkor, ha egy nő saját céljai és álmai nem esnek egybe a neki szánt életúttal? A gyerekvállalással vagy nem vállalással kapcsolatban az elmúlt években talán kissé megengedőbb lett a társadalom – köszönhetően annak, hogy egyre több nő és pár meri felvállalni a gyerekmentes életét. A nagymamaság és az unokázás elutasítása azonban még ma is egy rendkívüli tabunak számít.
(Természetesen semmi baj nincs azzal, ha valakinek valóban az anyaság és a nagymamaság nyújt kiteljesedést. A probléma ott kezdődik, ha valaki nem önszántából, hanem a ránehezedő nyomás miatt választja ezt utat.)
A probléma ott kezdődik, ha valaki nem önszántából, hanem a ránehezedő nyomás miatt választja ezt utat
Murinai Angéla, író régóta kiemelten foglalkozik a nőket érintő társadalmi kérdésekkel, és egyik legfontosabb feladatának tartja, hogy lebontsa az anyaságot, valamint nagymamaságot körülvevő cukormázat, hogy a nők végre őszintén beszélhessenek negatív érzéseikről. „Számos ötvenes, hatvanas ismerősöm van, akiknek a púpja teli az unokákkal, de persze nem merik mondani, mert szétaláznák őket a netes rémnagyik, így hát eljátsszák a kért ömlengést, nekem meg elmondják, hogy halálra idegesítik őket a kiskorúak” – írta egyik legutóbbi Facebook-bejegyzésében, amiben kifejezetten az idősebb nőkre nehezedő társadalmi elvárásokat vette górcső alá. „Ahelyett, hogy a mai ötvenes nőket nyaggatnák az ötven évvel ezelőtti pogácsasütögető nagyi kreált ideáljával, inkább arra kellene a leendő anyákat biztatni, hogy látva azt, milyen irtózatosan nehéz ma gyereket nevelni, ne vegyék evidenciának a nagyszülők bevonását. Tessék szíves megbeszélni velük, hogy mit vállalnak, akarnak-e egyáltalán unokázni, tessék megnézni, hogy lesz-e bébiszitter, van- e rá anyagi keret, milyen a gyerek apja, lehet-e rá számítani, van-e nagynéni, barátnő, aki tud segíteni, és nem szülni vaktában, ész nélkül, aztán meg ott állni sértődötten, mert senki nem segít” – tette hozzá.
Angéla írása egy nagyon izgalmas diskurzust indított el az érintettek között, akik közül néhányan vállalták, hogy a marieclaire.hu olvasóinak is elmondják nem feltétlenül tradicionális gondolataikat a témában.
„Nem azért van, hogy nekünk szolgálatunkra álljon”
„Ha kéri és tehetjük, visszük, nyilván volt/van/lesz olyan is, hogy mi kérjük, de ezeket megbeszéljük előtte, hogy belefér-e a számára. Bevallom, még sosem mondta, hogy nem alkalmas. Viszont nem is sértődnénk meg. Józan paraszti ésszel felfogható, hogy nem azért van, hogy nekünk szolgálatunkra álljon. Van szitterünk, pótnagyink, van, akinek fizetünk, van, aki annyira szereti, hogy szeret vele lenni, szeret minket, szívesen segít” – meséli a 40 éves Juli, egy hétéves kislány édesanyja. Julinak sosem voltak elvárásai a gyereke nagyszüleivel szemben, a gondolkodására pedig valószínűleg hatással volt az is, hogy édesanyja kislánykorában sokat mondogatta neki a jól ismert szállóigét, miszerint „mindenki magának szül”. A saját környezetében is azt tapasztalja, hogy az utóbbi időben elkezdett átalakulni a nagyszülői szerepkör, tehát az, hogy egy nagymama vagy nagypapa mennyire tud, vagy akar bevonódni az unokája életébe. „Ha valaki korán szül, a szülei jó eséllyel bőven aktív korban vannak, dolgoznak. Akik később szülnek, a távolság ott is sok dolgot befolyásol, hiszen ma már jellemzően nem együtt élnek ezek a generációk. A szülőkre egyértelműen sokkal több feladat hárul, de más megoldásokat kell keresniük” – véli. Hozzáteszi: mindig is kifejezetten problémásnak tartotta, hogy ha nagyszülőkről van szó, a társadalom főként a nagymamák felé támaszt elvárásokat. Míg a nagypapáknak elég, ha egy hintaszékben olvasgatnak, a nagymamáktól sokáig elvárták, hogy süssenek-főzzenek, hozzák-vigyék az unokákat.
„Csak szeretni kellene az unokát, megismerni, nyitottnak lenni rá, hiszen nevelni már nem feladatuk”
Anikó egész életében vágyott gyerekre, ám mikor egy hosszú kapcsolat után 29 évesen szingli lett, a szülei feladták a reményt, hogy lányuktól unokát kapjak. Végül 37 éves korában született meg első és egyetlen gyereke, akkor, amikor a nagyszülők már nem voltak olyan fizikai állapotban, hogy aktívan részt tudjanak venni az unoka életében. A kislány 2,5 éves volt, amikor Anikó édesanyja elhunyt. „Sajnálom, hogy a kislányomnak sosem lesz igazi személyes kapcsolata a nagyszüleivel (már akik még megvannak – az én apukámmal, párom anyukájával), mert a nagy távolság ezt lehetetlenné teszi. De azt nem sajnálom, hogy nem kell küzdenem velük amiatt, hogyan bánnak a lányommal az együtt töltött hosszabb idő alatt” – mondja Anikó, aki őszintén bevallja, hogy sosem értette, miért veszi annyi szülő alapvetésnek a nagymamák bevonódását az unokák gondozásába. „Engem borzasztóan zavar (dühít?), hogy sokaknál a gyerekvállalásba eleve bele van kalkulálva a nagyi (csak a nagyi? Hol vannak a nagypapák?) bevonása, gyerek hetekre lepasszolása. A háromgyerekes barátnőm csodálkozott, hogy az én egy szem gyerekem nyáron ügyeletben van az oviban, mert én dolgozok. Ő is, csak az ő három gyereke a nárci anyjánál is jó helyen van.” Véleménye szerint a nagyszülők egyetlen „feladata” az lenne, hogy szeressék, megismerjék az unokákat, és legyenek rájuk nyitottak – a nevelés már nem feladatuk.
„Nem fogok otthon ülni és várni, hogy mikor jönnek az unokák”
„Nem fogok otthon ülni és várni, hogy mikor jönnek az unokák”
Szandra 52 éves, pénzügyi igazgatóként dolgozik és egy 20, illetve egy 22 éves gyerek édesanyja. Egész életében kilógott a sorból, már fiatal anyaként sem volt hajlandó úgy élni, ahogy azt a patriarchális társadalom megkövetelte volna tőle. Egyértelmű volt például számára, hogy fia születése után minél hamarabb vissza szeretne menni dolgozni, ezért hát az otthon maradást – akkoriban nem túl szokványos módon – a gyerek apja, a volt férje vállalta. A válása után viszonylag hamar ismerkedett meg a jelenleg férjével, aki egy újabb gyereket hozott a kapcsolatukba. „Mi már az elejétől tudtuk, hogy nem akarunk a saját gyerekeinknek a szolgái lenni. Erről a férjem is, és én is ugyanúgy gondolkodtunk, ezért már nagyon korán, az összeszoktatás után arra kezdtük trenírozni a gyerekeket, hogy ők önálló emberek lesznek egy nap, és hogy nekik vannak feladataik és lesznek is feladataik. Ennek szellemében mindig próbáltunk az életkoruknak megfelelően saját felelősséget adni nekik” – magyarázza.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Szandra és férje ne szeretnék teljes szívükből a gyerekeiket. De igenis úgy gondolják, hogy vannak bizonyos határok, amiket a szülőknek a saját mentális, lelki és fizikai egészségük érdekében fel kellene állítaniuk. A hozzáállásának végül meg is lett az eredménye: az asszony kifejezetten büszke rá, hogy a lassan felnőtté váló gyerekei mennyire önállóan és talpraesetten képesek boldogulni az életben, és már most biztos abban is, hogy ha egyszer unokáik lesznek, a friss szülők nem fognak elvárásokat támasztani arra vonatkozólag, hogy neki és férjének miként kellene nagyszülőként funkcionálniuk. Szandra ennek kifejezetten örül, mivel őszintén bevallja, hogy
egyáltalán nem vágyik a tradicionális nagymamaszerepbe.
„Annyifélék vagyunk, van, aki valóban nagymamaként leli meg a boldogságát, és nincs is ezzel semmi baj. De olyan is van, aki nem vágyik erre a szerepe, és ezeket nőket nem szabadna elítélni. Beletuszkolni valakit egy szerepbe, amiben ő rosszul érzi magát, az mindenképpen káros lesz mindenkinek. Így biztosan nem lesz szeretetteljes a nagymama kapcsolata a családtagjaival, a gyerekeivel, az unokáival.” Bár reménykedik benne, hogy a gyerekei egy ideig még nem vállalnak saját gyereket, már most van elképzelése arról, miként is szeretne majd egyszer részt venni az unokái életében. Úgy gondolja, hogy bizonyos élethelyzetekben – betegség vagy más halaszthatatlan ok miatt – természetesen be fog segíteni a gyerekeinek, ha szükségük lenne rá. A saját életét, időbeosztását viszont biztosan nem szeretné a gyerekei és unokái igényei köré szervezni.
Noha a társadalom el sem tudja képzelni, hogy egy idősebb nőnek – a családjáról való gondoskodáson kívül – is lehetnek még céljai és álmai az életben, Szandra a bizonyíték rá, hogy az életnek nem kell megállnia 50, de 60 felett sem. „Nem fogok otthon ülni és várni, hogy mikor jönnek az unokák. Sokat dolgozok, és még valószínűleg így lesz egy jó tíz évig. Ez már eleve sok időt és energiát vesz ki, de emellett számomra nagyon fontos az énidő is. Hogy azzal foglalkozzak, ami nekem jól esik. Nyelvet tanulok, sportolok, nagyon sok dolgot csinálunk együtt a férjemmel, utazunk, jövünk-megyünk. Nem fogok lemondani valamiről, például egy utazásról, csak azért, mert a gyerekeimnek éppen bébiszitter kellene.”
Fotó: Getty Images
