A Legjobban a nőktől féltem az a könyv, amit mostanában mindenkinek ajánlgatok, ha az aktuális olvasmányainkról beszélünk, vagy egyszerűen csak eszembe jut a történet. Nem csak azért, mert végre egy életszagúan, őszintén és szókimondón megírt történetben merülhetek el, hanem azért is, mert fiatal nőként választ kaphattam sok kérdésre, amik szinte mindennap átfutnak az agyamon: vajon mi jár a férfiak fejében azokkal a mindannyiunkat, emberi kapcsolatokat és persze a szexualitást érintő kérdésekkel kapcsolatban, amiken én is rendszeresen rágódom. Hát, rájöttem, hogy egészen hasonló kételyek. De éppen ezért lenne jó, ha minél több férfi olvasná el ezt a könyvet; láthatnák, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, amikről igenis érdemes beszélni egymással és a nőkkel is.
Nem féltél attól, hogy az olvasók veled fogják azonosítani a főhőst?
Ez elkerülhetetlen és talán természetes is. Igazából minden író magát írja bele a történeteibe, csak van, akinél a szerző hangja és karaktere több különböző szereplőben jelenik meg, akik álláspontokat ütköztetnek egymással. Ez nálam is így van: az, amit a világról gondolok sok esetben, nem feltétlenül egyezik a főhős véleményével, hanem inkább a női karaktereknél köszön vissza. Nem tagadom, hogy ez egy önéletrajzi alapú regény, de azért a valóságban sok minden máshogy történt, el van túlozva, esetleg éppen „le van tekerve”. Az egyik érdekes tapasztalatom, hogy gyakran, amikor a valóságot írom le, az emberek azt mondják, biztosan nem történt meg. Ez fordítva is igaz, pedig a valóság sokszor nyakatekertebb, mint amit kitalálok.
Nem maszkírozod a történetet, akár a szexről írsz, akár a főhős életében, lelkében zajló eseményekről. Tartottál attól, hogyan fognak fogadni az olvasók egy ilyen naturálisan megírt történetet?
Amikor két mondatban elmeséltem a regényötletemet Molnár Geraldine-nak és Benedek Ágotának, nagyon megörültek, hogy végre erről beszél egy férfi, hiszen a nők sokkal nyitottabban kommunikálnak, miközben a férfiak körében ez a téma még mindig hatalmas tabunak számít. Azok az regényírók, akiket szeretek – Houellebecq, Bukowski, Kundera, Jászberényi – magukkal is kíméletlenül őszinték, nincs bennük szépelgés. Arra gondoltam, hogy azért kell maximálisan őszintének lennem a regényben, mert engem is az ilyen típusú történetek ragadnak meg. A nőktől azt hallom, hogy rengetegen küzdenek a férfiak bajai miatt, pedig a szexualitás iszonyúan összetett, és a férfiak számára is komplex dolog. Romantikus filmeken nőttünk fel, amik mindig ott érnek véget, hogy a két főhős leküzdi a közöttük álló akadályt és összejönnek. Azt nem mutatják meg, ami ezután történik, pedig az igazi nehézségek ekkor kezdődnek. A szex állandóan el van mismásolva, ezért úgy döntöttem, hogy ez egy végtelenül szókimondó történet lesz. Flow-ban voltam, nem gondolkoztam azon, hogyan fogják fogadni, de igazából írás közben nem is lehet ezen gondolkozni. Egy hónappal a megjelenés után éreztem először azt, hogy kicsit el tudok tőle távolodni. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy úristen, mit műveltem! De ez egybeesett az első pozitív reakciókkal és visszaigazolást kaptam arról, hogy nem toltam túl. Szerencsére a nők és a férfiak egyaránt vevők az ilyen típusú történetekre, mert a szex mindannyiunk életében jelen van. Persze vékony jég, hogy mitől lesz valami pornó és közben hogyan marad irodalmi értéke, de egyáltalán nem baj, ha valaki olvasás közben kicsit kényelmetlenül érzi magát, hiszen a szex is pont ilyen: tud szép és kényelmetlen lenni ugyanabban a pillanatban.
Engem kicsit megnyugtatott a könyv, mert 27 év alatt nem tudtam rájönni, hogy mi jár a fejetekben. És kiderült, hogy ugyanaz, csak a másik oldalról…
Gyakran mondják a női olvasók, hogy végre értik a másik oldalt és azt, hogy nem feltétlenül velük van baj. Talán csak egy olyan traumát próbál feldolgozni a férfi vagy egy olyan lelki folyamat zajlik benne, ami rávetül a kapcsolatukra. Nem volt számomra misszió, hogy a könyvem által a nők megértsék a férfiakat, de mégis nagy szükség van erre a mai világban, mert attól nem fogják megérteni őket, hogy kussolnak vagy leisszák magukat egy kocsmában, ahogy azt a főhősöm is sokáig csinálta. Az ő életében is akkor indul el a változás, amikor beszélni kezd a benne zajló dolgokról.
Több olyan dologról is írsz a könyvben, amit nem nevezel a nevén, mégis felismerhetőek: például a híres rendező, egy film és egy internetes oldal, aminek fontos szerepe van a cselekmény szempontjából, ráadásul a főhős nevét sem írod le. Miért lett ilyen homályos a környezet?
Tudatos döntés volt. Egyrészt senkit nem akartam megnevezni a való életből, mert ez a könyv nem róluk szól. Másrészt azt gondolom, hogy el tudja vinni a fókuszt a történetről, ha leírom, hogy például melyik kerületben lakik a főszereplő apja. A budapestieknek valószínűleg mond valamit, de egy másik városból származó olvasónak nem, így igazából felesleges. Sokkal jobban át tudom adni a kerület hangulatát azzal, hogy leírom, milyen egy lépcsőház, mintha nevén nevezném. Budapesten születtem, egész életemben itt éltem, nagyon szeretem és jól ismerem ezt a várost, de nem akarok hazug romantikát építeni köré. A híres rendezőt valós személy ihlette, de egyrészt róla sem a nyers valóságot írtam le, hanem egy továbbgondolt jelenetet, másrészt semmit nem tett volna hozzá a történethez, ha elmondom, kiről van szó. Szeretem az egyes szám első személyű elbeszéléseket, mert jobban bele tudok helyezkedni a történetbe, azt viszont kifejezetten nem kedvelem az irodalomban, amikor valami tele van szórva helység- vagy személynevekkel. Például a Fleabagben sincs neve a főszereplőnek. Szerintem ez ad egy pluszt a történethez, ha elgondolkozol azon, hogy vajon kiről, miről lehet szó. Talán megkönnyíti az azonosulást is a regény karaktereivel.
Forgatókönyvíró vagy, a te nevedhez fűződnek többek között a Nagykarácsony és a Sohavégetnemérős című filmek is. Úgyhogy muszáj megkérdeznem: tervezel filmet készíteni a regényből?
Pár rendező barátom megkeresett, először is azzal, hogy azonnal mondjam meg, ki az a Bálint (a könyv egyik szereplője, egy rendező – a szerk.), másrészt amiatt, hogy esetleg kezdhetnénk valamit a könyvvel. Még gondolkodom rajta, vannak ötleteim. Szerintem ennek a történetnek fontos részét képezik a belső monológok, illetve a világról alkotott gondolatok. Mindig ezeket a legnehezebb filmre átvinni, hiszen a film vizuális történetmesélés. Van, aki jól használja a narrációt – például Scorsese –, de nem vagyok biztos abban, hogy én tudnám olyan jól csinálni. Ráadásul ez a regény pont attól izgalmas, hogy nagyon őszintén jelenik meg benne a szexualitás, és nem tudom, hogyan lehetne ezt ábrázolni. Abszolút nem csak a szexről szól, de szerintem nagyon sokat ad hozzá, hogy ennyire őszintén és tisztán jelenik meg benne. Ha ebből elveszünk valamit azért, hogy forgalmazható mozgókép legyen, akkor megöljük a lényegét. Lehet, hogy először a színházi monodrámák irányába tapogatóznék.
Mennyire kívánt meg tőled másfajta gondolkodásmódot a regényírás folyamata a forgatókönyvekhez képest?
Nagyon, és az elején jól pofára is estem. Újságíróként kezdtem a Népszabadságnál a printben, ami jó iskola volt. Megtanultam határidőre dolgozni és azt, hogy az írásnak komoly belső szabályrendszere van. Az első például a határidő. Nincs olyan, hogy Andriskának nem jutott eszébe semmi, és másnap üresen jelenik meg az oldal. Ezután lettem forgatókönyvíró, ami szintén nagyon strukturált munka. Szigorúak a határidők, hiszen nem fordulhat elő, hogy másnap forgatunk és kétszáz ember vár arra, hogy írjak egy dialógust, de én éppen alkotói válsággal küzdök. De szépirodalmat írni nagyon más. Amikor elkezdtem dolgozni a regényen, mint egy lelkiismeretes forgatókönyvíró, én is felállítottam egy struktúrát. Próbáltam minél több dolgot előre kitalálni és megtervezni, honnan hová fogok eljutni. Megírtam az első húsz oldalt, de egyszerűen nem találtam a stílust, amiben el akartam mesélni ezt a történetet. Aztán rájöttem, hogy miben vagyok igazán otthon: egy jelenettel kell kezdenem a regényt, és onnan elindulva sokkal jobban fel tudom majd építeni a cselekményt.
Gondolom, az is sokat segített, hogy hozzád hasonlóan Benedek Ágota is író-forgatókönyvíró, és tudta egyengetni az első regényed útját.
Igen, talán az volt a legjobb, hogy mindketten egy kicsit outsiderek vagyunk az irodalomban, de van egy közös alapunk, hiszen mindketten szakmánk szerint történetmesélők vagyunk. Éppen ezért volt fontos Ágota hite bennem és a történetemben, és a regény sokszor vizuális, filmnovella-szerű stílusában. A legnagyobb különbség a regény és a forgatókönyvírás között, hogy az irodalomban az író sokkal nagyobb szabadságot kap, de nem tud kapaszkodni a rendezőbe, az operatőrbe vagy a színészbe. Ezért regényírás közben nagy felfedezéseim voltak a saját életemmel és a szereplőimmel kapcsolatban is. Például tisztában voltam azzal, hogy az apa karaktere nagyon fontos lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ugyanilyen volt Márta néni is, aki szintén egy idősebb mentor-karakter a regényben. Tudtam, hogy meg akarom őt említeni, már a regény írása előtt a fejemben volt a karaktere, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire hangsúlyos lesz. Nagyon szeretem az idős embereket, a szüleim is idősek, és azt látom, hogy az ő generációjuk tudása és életbölcsessége egyszerűen eltűnik. Egy olyan társadalomban élünk, ahol az öregek teljes mértékben félre vannak lökve, miközben elképesztő dolgokon mentek keresztül. Nagyon szeretem őket hallgatni. Volt egy idősebb családi barátunk, aki 95 éves koráig élt. Sokat beszélgettem vele kamaszkoromban. Ő mondta egyszer azt, hogy az öregség nagyon rossz, mert cserbenhagy a tested, de egyetlen jó dolog azért van benne: egyszer csak összeáll a kép. Egy reggel felkelsz, és hirtelen megérted az összefüggéseket a saját életeddel kapcsolatban. Az írás során sokszor megtapasztaltam ezt az élményt.
Hogyan tudtad megtartani azt a határt, hogy ne add ki magad teljesen, de a saját élményeid mégis segíteni tudjanak a regényírás során?
Ezt a könyvet sok szempontból azért tudtam megírni, mert rengeteget dolgoztam magamon, illetve ezzel az egész problémakörrel. Már mögöttem van, le kellett zárnom és el kellett tőle távolodnom. De a kulcs az volt, hogy már nem szégyellem, ami történt velem. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam, a szexualitás mennyire összetett. De az is fontos szempont, hogy minden jó film és regény egy önmagában létező világ, amit majdhogynem mindegy, ki alkotott. Amikor filmet nézel vagy könyvet olvasol, annak nézőként és olvasóként rólad kell szólnia, benned kell érzelmeket kiváltania. Én sem szeretem, ha azt érzem egy irodalmi művön, hogy öncélú, ezért figyeltem arra, hogy ezt elkerüljem. Sok tekintetben mást gondolok a világról, mint a főszereplő, de megszerettem és rájöttem, hogy ő sokkal fontosabb nálam. Ez megjelenik a világhoz, a politikához, de még a nőkhöz való viszonyában is: hagytam, hogy ő is kibontakozzon, ne csak én.
Milyenek voltak a te húszas-harmincas éveid?
Meglepő módon nagyon hasonlóak ahhoz, ami a főhősömmel történik. Ismerned kell az érzelmi oldalát annak, amiről írsz. Tudtam, hogy ez a világ akkor fog működni, ha hiteles a történet, ehhez viszont a saját életemből kellett merítenem. Ez a problémakör velem történt meg, a kiindulópont én vagyok, csak talán én még a főhősnél is jobban szorongtam, és sokkal több félelem volt bennem a világgal és a szexualitással kapcsolatban, mint benne. Neki vannak olyan vagány dolgai, amikre én csak vágytam.
Tervben volt, hogy egy olyan könyvet írj, ami esetleg segíthet a férfiaknak abban, hogy könnyebben beszélni tudjatok az érzéseitekről vagy ez inkább mellékhatás volt?
Szerintem mellékhatás, de nagyon örülök neki. Az biztos, hogy általánosságban a férfiak keveset és nem ennyire explicit módon beszélnek az érzéseikről. Én nagyon érzelmes, szenvedélyes ember vagyok. Ezt lejjebb kellett tekernem a regényben, és ebben nagyon sokat segített, hogy egy olyan profi és jó ízlésű szerkesztővel dolgozhattam, mint Ughy Szabina. De mégis mindenhonnan azt a visszajelzést kapom, hogy ez egy érzelmes könyv, ami nem baj, hiszen az élet az érzelmekről szól, nem az intellektuális agyalásról. Lehet azon sakkozni, hogy ki milyen ideológiában hisz és mi mozdítja előre a világot, de amikor hazamész és befekszel az ágyadba, az lesz a fontos, hogy van-e valaki, aki átölel, vagy akit szerethetsz. Ezt gyakran kimondom a regényben, csak sok férfi soha nem jut el addig, hogy ő is megtegye ugyanezt.
Fotó: Sivák Zsófi, Földi Ádám
