Benedek Ágota: „Ha félsz egy témától és nem viccelsz vele, akkor diszkriminálod”

2022. november 02.
Két héttel ezelőtt jelent meg Benedek Ágota új kötete, Az állva maszturbálok. Bár a cím elég figyelemfelkeltő, valójában cseppet sem öncélú – a könyvből pedig kiderül, hogy lényegében magában foglalja, milyen is igazából nőnek lenni. Szó esik benne a szomszédban zajló háborúról, a szívhang törvényről, az írói lét küzdelmeiről, sőt még a természetben pisilésről is, mindezt pedig a szerző abortuszának története keretezi. Ágota ismét kegyetlenül megnevettet, miközben mégis leültet minket egy székre, hogy kénytelenek legyünk átértékelni a körülöttünk lévő világot, és észrevenni a viccek mögött rejtőző súlyos igazságokat.

Benedek Ágota neve már sokaknak ismerősen cseng a hatalmas sikert arató Rumbarumbamm: ez egy kibaszott karanténnapló című könyve és a Badits Ákos által rendezett film, az Űrpiknik kapcsán, amelynek forgatókönyvírója volt. Új könyve több helyen szinte már ijesztően egybecseng a valósággal, de talán ebben rejlik Ágota titka: azzal, hogy beszél saját traumáiról, nemcsak segít azokon, akik hasonló nehézségeken mennek át, hanem normalizálja is a róluk folyó diskurzust.

benedek-agota-interju

A címről nem foglak kérdezni, mert a könyvben mindenki választ kap arra a kérdésre, hogy miért épp ezt választottad. Viszont a Margón feltűnt, hogy már a legelején nagyon könnyen kimondtad, hogy volt abortuszod…

Izgultam, hogy a mikrofon beállítása meghaladja a képességeimet, ezért mondtam, hogy ez a világ legszörnyűbb helyzete, pedig abortuszom is volt. Pontosan tudtam, hogy mit fog okozni az a vicc abban a szituációban, ha a mikrofonállványhoz hasonlítom az abortuszt. Ilyen hatást szeretek elérni a könyvemmel is: hogy az emberek elsőre visszatartsák a levegőt, aztán ahogy leér, nevessenek rajta és oldódjon bennük a feszültség. Ettől elengedik magukat és a felszabadult sérülékenység, a komfortos állapot, amit okoztál, kaphatóbbá teszi őket a dráma és a komolyság befogadására. Ha leomlasztunk egy falat ezzel kapcsolatban, már az elején deklaráljuk, hogy szabad ilyet mondani.

A könyvben is ezt a technikát használod: nevettetsz, de közben visszatérő motívum az abortuszod, és mellette a szívhang törvény is. Mit éreztél, amikor a tartalom hirtelen elkezdett egybecsengeni a hazai helyzettel?

Az időzítés miatt nyilván szuper, de természetesen elhűltünk rajta. Már a Roe vs. Wade (az abortuszhoz való alkotmányos jogot biztosító amerikai törvénytervezet – a szerk.) eltörlése kapcsán is behúztuk a nyakunkat a kiadóval, és még csak azután következett az utolsó rúgás, hogy a szívhang törvényt is bevezették. Ez végképp hátborzongató, hiszen megemlítem a könyvben, hogy szerencsére ez nálunk még nem történt meg. Emlékszem, hogy amikor megláttam egy headline-t a szívhang törvényről, arra gondoltam, hogy „csak nem”. Aztán rájöttem, hogy pontosan én írom le azt a könyvben, hogy „minden, amire azt mondjuk, hogy csak nem, az biztos, hogy de”. Nem mondanám, hogy iszonyatosan megdöbbentem, mert azzal együtt, hogy félelmetes a könyv aktualitása, sajnos negatív események sorozata mutatott arra, hogy ez a helyzet még tud fokozódni. Fokozódott is, és valószínűleg még mindig fog.

Olvasás közben néha nem tudtam eldönteni, hogy melyik témával viccelődsz, és mi az, ami valóban nehézséget okoz neked. Tényleg szorongsz például a csecsemővakságban szenvedő anyáktól? 

A témák, amiket szorongásokként sorakoztattam, biztos, hogy a valóságban is foglalkoztattak valahogy. De az, hogy milyen mértékben fokozódnak a könyvben, nem mindig tükrözi a valóságot. Amikor megfogok egy témát és elkezdem írni, érzem, hogy merre dramatizáljak, tupírozzak egy viccet, hogy az igazán működjön. Ezért szoktam arra a kérdésre is azt válaszolni, hogy az én valódi énemet kapják-e az olvasók, hogy nem, mert alapvetően én egy író vagyok – keresem a lehetőséget arra, hogy azt a dolgot, ami foglalkoztat, megpróbáljam a humorom szerinti legjobb dramatikus lehetőségekkel körbejárni. Egyébként a csecsemővakságban szenvedő anyáktól valószínűleg annyira nem szorongok, mint amennyire a könyvben írtam, a legtöbbször könnyű berántani egy „csecsemőhöz nyünnyögésre”.

benedek-agota-interju

Az Állva maszturbálokban viccesen fogalmaztad meg a szorongásaidat, de ezek valóban komoly dolgok. Egyfajta terápiaként tekintesz az írásra?

Olyan szempontból igen, és ezért szokták ajánlani is mint „terápiát”, mert tulajdonképpen arról van szó, hogy amikor ezeket kiírod magadból, akkor magadról gondolkozol és magaddal folytatsz párbeszédet. Ebben a helyzetben egy fél lépéssel távolabbról, kívülről látod a problémák vagy félelmek megoldását, így talán könnyebb megoldást találni azokra.

Mennyire helyezett rád nyomást írás közben az, hogy az olvasók már ismerték a nevedet a Rumbarumbamm és az Űrpiknik által?

Őszintén szólva semekkorát, és ez a kérdés már annyiszor felmerült, hogy el is kell rajta gondolkodnom, hogyan oldottam meg. Arra kell következtetnem, hogy vagy azért nem érzem, mert nem engedem be a rezgést, amit az emberek a várakozás miatt engednek ki magukból, vagy csak a nyomásnak mint olyannak önmagában nem engedek. Minden elvárás, ami a második könyvvel volt kapcsolatos, az a kiadótól és saját magamtól származik, mert egyfajta szakmai ígéretet tettem arra, hogy ez a kötet fejlődni fog az előzőhöz képest.

Mennyire ad biztonságot az írói álarc? Kell magad cenzúráznod?

Egyáltalán nem cenzúrázom magam. Inkább arra a figyelek, hogyan tud kibontakozni a téma, amivel foglalkozom. Az egyetlen eset, amikor cenzúráznám magam, az lenne, ha tudnám, hogy átlépném a szeretteim határait. De azért ez nem igazán fordul elő, az meg pláne nem, hogy ők erre megkérjenek engem – legalábbis nagyon ritkán van ilyen. Nem is tudok felidézni egy alkalmat sem hirtelen…

benedek-agota-interju

Írás közben mennyire kell lemeztelenítened magad?

Amikor írok, egy furcsa, de gondolom nem különös tudatállapotba kerülök, magammal beszélgetek.  Önmagammal teljesen őszinte vagyok, és nem szabok határt annak, hogy ez a beszélgetés hogyan és merre menjen. Elég reflektív is vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy én vagyok a világ legőszintébb embere, és ezért kitüntetést érdemelnék – egyszerűen csak fizikai tüneteim lesznek attól, ha nem járok a végére annak, hogy mi zavar.

Sok témánál nehéz megtalálni az arany középutat, nehéz belőni, hogy mivel és hogyan lehet viccelni. Aki elolvassa a könyveidet, az tudhatja, hogy te abszolút nem vagy PC, miközben mégis érzékenységgel közelíted meg az általad kifejtett témákat. Mi a titkod?

Szerintem ennek több szabálya is van. Az embernek éreznie kell, hogyan tudja betartani ezeket a szabályokat. Az üres bántás nem vicces, ha nincs egy olyan utórezgése, amiből kiderül, hogy miért volt okos az a vicc annak ellenére, hogy nyers volt. Az az egyik szabályom, hogy nemcsak egyvalakit piszkálok, hanem magamat is odadobom a halomba. Ha másokkal, más helyzetekkel kritikus vagyok, akkor megmutatom, hogy magamat sem kímélem. Ez már rögtön azt mutatja, hogy egy vagyok azok közül, akikkel (és nem akiken) viccelődöm. A PC, nem PC kérdés ott csúcsosodik ki a legjobban, hogy ha félsz egy témától és nem viccelsz vele, mert „nem szabad”, akkor már önmagában diszkriminálod az adott dolgot. De ha nem félsz, támasztasz egy mércét és azon belül szólalsz meg folyamatosan, akkor nem leszel diszkriminatív. Az sem árt, ha a mondanivalódnak van egy premisszája, egy üzenete, amit valójában az adott témával kapcsolatban körbejársz. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek meghallják, szégyellik majd magukat, de ők is tudni fogják, hogy igaz.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy tudatosan küzdesz a patriarchátus ellen. A Vénusz Projekt podcastjében pedig azt mondtad, hogy az Állva maszturbálokot nem neveznéd feminista könyvnek, ugyanakkor látod, hogy az embereknek igénye van arra, hogy valaki megfogalmazza az érzéseiket.

Annak, hogy tudatosan küzdök a patriarchátus ellen, azt hiszem, az volt a második mondatrésze, hogy úgy, hogy emancipálom a női emésztést. Ez minden aktivizmusom az ügyben, egyébként meg nem akarok ennél aktívabban küzdeni a patriarchátus ellen. Hacsak nem úgy, hogy létezem, ami végül is önmagában egy aktív küzdelem! De nem lihegek habzó szájjal, hanem evidens módon egyenlőként kezelem magam a férfiakkal.

benedek-agota-interju

De mi van akkor, ha a férfiak szexista vicceket mondanak?

Nem szerencsés, ha nekem viccelődnek ezzel, mert én tudok rá replikázni. Nagyon hamar rájön egy férfi, hogy rossz ötlet volt, ha nekem nőalázó vicceket mond. A baj inkább az, hogy ha valaki egy hivatalos helyzetben van és kénytelen eltűrni, hogy szexista vicceket vagy megjegyzéseket mondjanak neki, akkor nem biztos, hogy tud annyira harsány lenni, mint egy nem hivatalos szituációban – ez egy létező probléma. Engem és minden nőt, de egyébként a férfiakat is beszorítja ez a helyzet, amiből az egész #metoo kiindult: ez a kontrollált és hatalmi szorításra épülő szituáció, amiből nagyon nehéz az embernek kivágnia magát. Mostanra már oda jutottam – és valójában mindenkinek ezt kellene tennie, még akkor is, ha kockáztatja ezzel a munkáját vagy egy interjút –, hogy meg kell szólalnom, különben sosem lesz ennek vége. Ugyanakkor, ha iszonyú őszinte akarok lenni, néha abban a helyzetben találom magamat, ha azt látom, hogy a megjegyzések olyan helyről jönnek, amit csak akkor tudnék kigyomlálni, ha újra felnevelném az illetőt 50-60 éves magyar férfi létére, akkor tudok lemondó lenni ezzel kapcsolatban.

Mit gondolsz a cancel culture-ről? Arra gondolok, ha valaki a ló túloldalára esik át.

Szerintem az a kulcsszó, amit az előbb mondtál: a ló túloldalára nem kellene egyik lábát sem letennie az embernek.

Idén nemcsak forgatókönyvíróként, hanem szerkesztőként is megismerhetett téged az olvasóközönség. Te szerkesztetted Spáh Dávid Még egyszer című könyvét. Hogyan talált meg téged ez a feladat?

Dávid eredetileg forgatókönyvet akart írni ebből a történetből, amit már dédelgetett egy ideje – amit még mindig szeretnénk, de egy picit elakadt azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen a főhős hangja. Amikor elolvastam a treatmentet, azt javasoltam neki, hogy kezdjen el szabadon prózát írni erről a karakterről a saját szórakoztatására, hátha az lerúgja majd ezt a gátat. Végül írt egy szövegrészletet, amit elolvastam és nagyon tetszett, nagyon alkalmasnak ítéltem arra, hogy megmutassam a kiadóvezetőnek, Gyuricza Eszternek. Ő egyetértett, hogy ez egy minőségi írás, és elkezdődött a könyv fejlesztése.

Milyen volt ezúttal nem írni, hanem szerkeszteni?

Tulajdonképpen nem úgy szerkesztettem azt a könyvet, ahogy a libris szerkesztők tennék, mert arra én nem lennék képes. Inkább egy fejlesztő szerkesztő voltam, ami azt jelenti, hogy a Dáviddal beszélgettünk a karakter fejlődéséről, illetve a történet és a szöveg arányairól. Stilisztikai kommenteket fűztem hozzá, hogy egy-egy vicc jobban üljön, hogyan legyen dramatikusabb, aztán vagy megfogadta, vagy nem. Közben pedig tudtam neki segíteni azokban a dolgokban, amik a könyvírás sajátjai. Hogy hogyan élje túl! Vagyis remélem, hogy segítettem… Bevallotta! Nagyon szeretem azt a könyvet, szerintem nagyon izgalmas, vicces és megható. Dávid egy jó író.

Korábban úgy fogalmaztál, hogy tudatosan küzdötted be magad a buborékodba, a forgatókönyvírást pedig egy elefántcsonttoronyhoz hasonlítottad, ahová felmásztál. Miért érezted úgy, hogy ide akarsz tartozni?

Azért nevezzük ezt a belbudai értelmiségi közeget buboréknak, mert lássuk be, hogy ez a réteg egy luxus. A másik buboréknak, a szakmainak egészen egyszerűen az volt az oka, hogy forgatókönyvíró akartam lenni. De azt nem lehet elfelejteni, hogy az ember mit látott addig, honnan jött és milyen nehéz volt ide kerülnie. Nagyon nehéz itt maradni, mert egyáltalán nem teszi lehetővé az ország – pontosan azért, mert ez egy elefántcsonttorony. Néha olyan nagy áldozatokkal jár és időnként annyira ostobaságnak tűnik ezért küzdeni, hogy az tényleg lemorzsolódik, akiben nincs elég szenvedély.

Te is írtál arról az Állva maszturbálokban, hogy az írás azért eléggé vért izzadós dolog… El tudod képzelni, hogy mással foglalkozz?

Azt kellett megtanulnom, hogy nem lesz jobb. Mindig küzdelmes lesz. Ennek ellenére nagyon-nagyon szeretem csinálni, és éppen ez a lényeg. Mivel soha nem lesz könnyű, közben is tudni kell örülni. Ezt keserves mindig észben tartani. Rengetegszer akartam úgy dönteni, hogy tényleg hagyom az egészet, de valójában nem jutok el oda, csak a komolyanvehetetlen méltatlankodásig. Aztán újra nekimegyek. És örülök, aztán méltatlankodom, és örülök, és csalódom, és aztán…és ez az élet.

Fotó: Czvitkovits Judit

Olvass tovább!