Szuperközeliben bugyogó mártások, ezüst csipesszel egyensúlyozott ehető virágok, véreres tekintetek és hangos bazdmegek váltják egymást A mackó (The Bear) harmadik évadának komolyzenére vágott montázsaiban. A képsorok – amik már a korábbi évadokban is ott voltak – mintha még inkább a netflixes Chef’s Table-részeken edukálódott fotel-ételkritikusok igényeit szolgálnák, miközben továbbra is a tetovált séfektől megszokott idegbeteg párbeszédekkel lazítják a fine dining világ merevségét.
Mindez továbbra is lenyűgöző, talán minden eddiginél profibb, de nehéz nem azt érezni, hogy ezt már láttuk – nem is egyszer. A mackó harmadik évada tele van ellentmondásokkal, legalábbis azok számára biztosan, akik szerették az első két évadot és elköteleződtek a sorozat mellett. Az első évad visszafogott melankóliája és konyhai feszültsége sokkal több humorral és karakterközpontúsággal oldódott a második évadra, a harmadik évadban pedig látszólag tényleg a konyháé a főszerep. Már csak azért is, mert a konfliktusok jelentős része a régi maradt.
A harmadik évadra az egykori chicagói szendvicsező faragatlan konyhai dolgozói megtanultak vérprofi, magas konyhai színvonalon működni, olyannyira, hogy még a simlis kuzin (Ebon Moss-Bachrach) is talpig öltönyben feszít a reggeli megbeszélésen, vérmesen védve saját asztalrendezési koncepcióját.
A sztori maga mögött hagyja a szószos olasz húsgolyóktól és szaftos marhától csöpögő szendvicseket és a legtöbb időt a címadó fine dining étterem konyhájában töltjük, ahol a személyzet a tőlük megszokott módon próbál lépést tartani a megszállott Carmy (Jeremy Allen White) szédítő tempójával. Azt még mezei vendégként is könnyű belátni, hogy egy étterem nyitása valószínűleg elképesztő stresszel jár, pláne, ha korábbi pályája miatt már eleve nagy elvárásokat támasztanak a séf felé.
De A mackó értelmezésében az éttermi dolgozók fakanál helyett inkább BNO-kódot érdemelnének mentális betegségek egész tárházából. Persze nyilván ez az egzotikum, ami a néző számára képes az étteremvilág közegét CSI-i magasságokba emelni, és amiért pont olyan körömrágva követjük az eseményeket, mintha egy kínzóan feszült krimit néznénk. Ezzel együtt egy csomó ismerősömtől hallottam, hogy azért álltak le a harmadik évaddal, mert egy stresszes munkanap után egyszerűen már nem volt kedvük még egy adag fikciós szorongást és ordibálást befogadni.
A művészi gasztromontázsok és a kapkodva vágott konyhai stresszjelenetek mellett továbbra is stabilan számíthatunk a Fak család (Matty Matheson és Ricky Staffieri) néha már majdnem blődlibe hajló idétlenkedésére – ezeket a dinamikákat szakítják meg néha a karakterfókuszú, jóval lassabb tempójú és sokkal mélyebbre ásó epizódok, amik a sorozat csúcspontjait jelentik.
Az egyik ilyen a Napkin című epizód, ahol Tina (Liza Colón-Zayas) múltját ismerhetjük meg és nosztalgiázhatunk egy kicsit a régi szendvicsezőben is, a másik az Ice Chips, ami Sugar (Abby Elliott) szülését követi végig és az anyjával való komplex kapcsolatát boncolgatja.
A mackó vegyes fogadtatása
De vissza a harmadik évad fő konfliktusaihoz. A probléma, hogy ezek nagyjából ugyanazok, mint amiket a második évadban láthattunk: képes-e Carmy Michelin-csillagos magaskonyhát építeni a Beef csapatából? Működni fog-e az egyedi vízióra építő, de rengeteg buktatót rejtő biznisz? Lehet-e Carmynak bármilyen magánélete, vagy szükségszerűen fel kell-e áldoznia a boldogságot a nagyszerűség oltárán? Bízhat-e benne Sydney (Ayo Edebiri), hogy A mackó számára is sikert és elismerést hoz, és valóban képesek lehetnek-e partneri viszonyt kialakítani Carmyval? És talán a legfontosabb, képes lehet-e egy sokszorosan terhelt, totálisan diszfunkcionális család éttermi élményt garantálni?
Ahogyan a másodperc törtrészére be-bevágott újságcikkekből, vagy még inkább szalagcímekből és kiragadott szavakból kiderül, A mackó (The Bear) fogadtatása meglehetősen vegyes: innovatív és kaotikus, legjobb élmény és a legnagyobb csalódás, zseniális séf és szétesettség – egymásnak teljesen ellentmondó kifejezések bukkannak fel a prominens amerikai lapok kritikáiból. Pontosan ilyen érzés nézni a A mackó legújabb évadát is.
Két szezon alatt már kialakult az a fajta kötődés a karakterekhez, ami garantálja, hogy még akkor is kíváncsiak vagyunk a sorsukra, amikor objektív szemmel nézve egy kicsit ellaposodik a sztorijuk.
Megszerettük a vizenyős tekintetű Carmyt, az ambiciózus Sydneyt, a tapló, de aranyszívű Richie kuzint, a család lengéscsillapítójaként lavírozó Sugart, és minden egyes jól megírt karaktert a konyháról. Az előző évadban végig velük izgultunk, hogy meg tudják nyitni a The Beart, most pedig velük izgulunk azért, hogy ne barmolják el a dolgot, jó kritikát kapjanak és megszerezzék az áhított csillagot.
És persze szeretjük nézni, ahogy ezek az emberek a kézműves tányérok fölé hajolva reszelnek, díszítenek és kenegetik a szószt (vagyis hát zsüt), még akkor is, ha már négy epizód óta kiabálnak egymással, amiért túlment a wagyu marha és senki sem bírja megjegyezni, hogy sárgabarackkal vagy meggyel tálalják-e a kacsát.
A mackó megmutatja, milyen a vérprofi, igényes midcult mozgóképgyártás: jó karakterek, jó dumák, klassz vágások, amik miatt továbbra is nagyon jó nézni, de valahogy nem tudja megismételni az első évad bravúrját. Az első szezonnal valami nagyon egyedit mutattak meg, a második évadra aztán kicsit emészthetőbbé tették a sorozatot – ez meg is hozta neki az elképesztő sikert, amit a nézettségi adatok mellett az Emmy-díjak garmadája is igazol. De a harmadik évad megmaradt a második évad biztos és jól bevált receptjénél, anélkül, hogy – stílszerűen elcsépelt gasztrohasonlattal élve – újragondolta volna azt.
Ezek a vegyes érzések a csúnyán hatásvadászra hangolt fináléban csúcsosodnak ki, ahol „szívmelengető” képsorokat nézve hallgathatjuk valódi A-listás séfek őszinte monológjait a főzésről és az étteremvilágról, ami már tényleg közelebb áll egy Chef’s Table-rész paródiájához, mint A mackó első évadának nyers és egyedi zsenialitásához.
A harmadik szezon tehát a kedvenc, házias komfortfogásainkkal etet minket, tudatosan nyomogatva a megfelelő érzelmi gombokat, a tizedik epizód után mégis éhesen állunk fel a képernyő elől.
A záróepizód ugyanis tulajdonképpen ugyanazt a végig egyensúlyozott mérleget húzza alá, aminek a dilemmáját végig feszegette, és amelynek egyik oldalán az „emberi” a másik serpenyőjében pedig a „szakmai” tényezők állnak. Megéri-e életre szóló sebeket elszenvedni a nagyszerűségért? Vagy éppen megéri-e kockára tenni egy barátságot a nagyszerűségért? A probléma, hogy ezek a moralizáló kérdésfelvetések pont annyira érdektelenek, mint a tizennyolcadik csodásan megkomponált tányér. Így aztán, bár végül is az előző két évadra való tekintettel hajlandóak vagyunk lenyelni Carmyék történetét, az íze nem sokáig marad meg az emlékezetünkben…
Fotó: The Bear (FX)