A Hópárduc létrejöttét Erőss Zsolt hegymászó halála hívta életre – az általa képviselt értékeket szerettétek volna tovább éltetni az alapítványon keresztül. Pontosan mik ezek az alapértékek?
Zsolt a férjem volt, és a halála után nagyon bántott, hogy sokak fejében csak annyi maradt meg róla, hogy ő volt „az a hegymászó, aki meghalt a hegyen”. Szívszorító érzés volt belegondolni, hogy így éljen tovább a köztudatban, hogy a személye a halálának körülményeire korlátozódjon. Miközben ő volt az első magyar, aki megmászta a Mount Everestet, akinek sikerült összesen tíz nyolcezres csúcsot meghódítania és aki képes volt talpra állni egy lábamputáció után is. Oxigénpalack nélkül, műlábbal elérte a Föld negyedik legmagasabb csúcsát, nagyon sokaknak adva erőt és mutatva példát: azt szerettem volna, hogy így emlékezzenek rá. Hogy ő legyen „az ember, aki mindig talpra állt”. Olyannak láttam őt, aki mindig nagyon önazonos volt, mindig rendben volt magával, méghozzá azért, mert képes volt az erősségeire koncentrálni és azokkal dolgozva a legjobbat kihozni magából. És ugyanezzel a pozitív, megerősítő és elfogadó látásmóddal fordult mások felé is. Én magam tanítóként végeztem, de sokat másztam is Zsolttal, ezért biztos voltam benne, hogy a halála után olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami ötvözi a hegymászást, a tanítást és azt a szemléletet, amivel Zsolt élte az életét. Így jött lére a Hópárduc Fejlesztő Falmászás Alapítvány.
Sterczer Hilda, a Hópárduc alapítója
A falmászás manapság egyre népszerűbb hobbinak számít, egyre többen űzik hobbiként vagy akár versenysportként is. Mennyiben különbözik a terápiás falmászás a „sima” hobbi falmászástól?
Fontos leszögezni, hogy a sport önmagában, természetes módon fejlesztő hatású. A falmászás pedig kiemelten jó a mozgáskoordináció és figyelem fejlesztésére – ezeket a hatásokat akkor is érzékelhetjük, ha csak hobbiból mászunk. A mi módszerünk lényege, hogy célzott feladatokkal fejlesztünk, mindezt pedig egy mesei keretbe ágyazzuk bele, hogy jobban motiváljuk a gyerekeket. Alapvetően a mozgásfejlesztések klasszikus, Piaget-féle iskolájából indulunk ki, vagyis az értelmi fejlődés és a mozgásfejlődés közötti kapcsolatra alapozunk. Biztos minden szülő emlékszik, hogy amikor elvisszük a védőnőhöz a kisbabánkat, akkor ő is a különböző mozgások – átfordulás, kúszás, mászás, ülés, állás, járás – mentén ellenőrzi, hogy a baba megfelelően fejlődik-e. Ha a mozgásfejlődésbe valamiért hiba csúszik, az később is meglátszódhat a gyerek mozgásán és idegrendszeri éretlenségén. A mozgás tehát egyrészt leképezi a gyerekek idegrendszeri működését, másrészt vissza is hat rá. Más mozgásfejlesztő terápiákhoz hasonlóan mi is a mozgáson keresztül fejlesztjük a gyerekek idegrendszerét, így javítva a figyelmi funkcióikat és agyuk teljesítőképességét. Speciális feladatokat dolgoztunk ki az egyes figyelemterületek – mint a vizuális figyelem, a hallás utáni figyelem vagy a taktilis, vagyis tapintás utáni figyelem – fejlesztésére: ezekkel meghatározott tanmenet szerint dolgozunk, folyamatosan építkezve és váltogatva a fókuszt.
Pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen alkalmat?
Ahogy említettem, minden alkalommal van egy mesekeret, általában olyasmi, amihez a gyerekek könnyen tudnak kapcsolódni. Ez lehet Minecraft, Mancs őrjárat, vagy éppen kalózos, rendőrös játék. Van például, hogy tűzoltók vagyunk, és az az első feladatunk, hogy a „nagy füst” alatt, kúszva kell eljutniuk a falhoz – ez azért fontos, mert a hozzánk járó gyerekeknél gyakori probléma, hogy a mozgásfejlődés során kimarad a kúszás. Ez a helyzet máris sokkal izgalmasabb és érdekesebb a gyerekeknek, mintha annyi lenne a feladat, hogy vágódjanak hasra és kezdjenek el kúszni. Aztán fel kell mászniuk a falra „eloltani a tüzet”, méghozzá úgy, hogy rácsapnak a piros fogásokra – de csak azokra. Itt máris aktívan dolgoztatjuk a vizuális figyelmüket. Vagy össze kell gyűjteni a falról a kis kék bogyókat, mert azokból lesz vizük a tűzoltáshoz. Ilyenkor nagyon tipikus, hogy az impulzív gyerekek már másznak is fel a falra, hogy begyűjtsék az összes létező kis bogyót, nekünk azonban az a feladatunk, hogy megtanítsuk őket koncentrálni, hogy csak a megadott színt vegyék el. Használunk Dobble kártyákat is, amikkel a gyűjtőfogalmakkal való munkát is be tudjuk emelni a fejlesztésbe. Néhány napja azt játszottuk, hogy rendőrök vagyunk, akiknek el kell fogniuk a bűnözőt – ehhez a Who is Who játékhoz hasonló kártyákat használtunk, a gyerekeknek pedig a falra felmászva kellett ellenőrizniük az egyes figurákat és emlékezetből folytatni a nyomozást a megadott jellemzők alapján.
Hogyan dolgoztátok ki a módszertanotokat? Voltak esetleg hasonló foglalkozások, akár itthon, akár külföldön, amikből merítettetek?
Németországban már a 2000-es évek óta használják terápiás célokra a falmászást. Először leginkább a gyógytorna kiegészítő módszereként használták, de rövidesen elkezdték vizsgálni a figyelem és a grafomotorika fejlesztési lehetőségeit is. Egy egyetemi vizsgálatban például azt találták, hogy a gyerekeknek három hónap falmászás után látványosan javult az írásképe. Ezt egyébként mi is gyakran látjuk: sok gyerek úgy érkezik meg hozzánk, hogy utál rajzolni, kézbe sem akarja venni a ceruzát, de a falmászás hatására ez nagyon gyorsan javul – volt olyan gyerekünk, akit szintén így ismertünk meg, később pedig még rajzversenyeket is nyert!
Fontos különbség viszont, hogy azoknál a külföldi példáknál, amiket láttunk, jellemzően idősebb, 10 év feletti gyerekekkel dolgoznak. Mivel én alapozó terápiát tanultam, mi abból indulunk ki, hogy a mozgással való idegrendszeri fejlesztés éppen tízéves korig a leghatékonyabb. Ugyanúgy használjuk tehát az alapozó terápia vagy a TSMT-terápia egyes módszereit, van azonban egy nagyon jelentős eltérés: a falon minden mozdulatnak tétje van. Ha egy hagyományos mozgásfejlesztésen nem oda teszi a gyerek a lábát, ahová kell, akkor nem igazán történik semmi. De ha a falon rosszul lépsz, leesel, vagyis van egy nagyon jól érzékelhető instant következmény és egy jófajta izgalom is, ami segít a gyerekeknek, hogy jobban összpontosítsanak.
Manapság sokkal többen ismerik a különböző mozgásfejlesztéses módszereket és sok szülő akkor is szeretné fejleszteni a gyerekét, ha egyébként nem volt semmiféle szakmai indikációja. Mit gondolsz, mindig hasznos a mozgásfejlesztés, vagy lehet akár kontraproduktív is?
Ahogy korábban is mondtam, a sport nagyon fontos fejlesztő tevékenység a gyerekek életében, és mint olyan, mindig van helye – pláne ma, amikor sokszor egyre nehezebb mozgásra bírni a gyerekeket. Mi is szívesen fogadunk olyan gyerekeket, akiknek nincs semmi kifejezett panaszuk. Ezzel együtt látjuk néha, hogy a szülők picit átesnek a ló túloldalára és telezsúfolják a gyerekek hetét különböző fejlesztő foglalkozásokkal. Azért amikor úgy hoznak el egy gyereket, hogy majdnem minden napra van valami programja és még szombat délelőttre beszuszakolnák a falmászást, akkor azt mondom, hogy inkább pihenjen otthon, mint hogy hozzánk járjon. Heti kettő, maximum három ilyen foglalkozás bőven elég egy tíz év alatti gyereknek – az idegrendszernek pihennie is kell. És azt se felejtsük el, hogy az egyik leginkább fejlesztő hatású dolog az az emberi kontaktus a szeretett személyekkel. A mai szülők nehéz helyzetben vannak: kevés az idejük, szeretnék megadni a legjobbat a gyereknek, de nem mindig lehet megállapítani, hogy az egy fejlesztő foglalkozás lesz (ami sokszor nagyon is fontos és indokolt) vagy az otthon, együtt töltött idő. Vannak olyan problémák, amiken az utóbbi nem tud segíteni, míg máskor sokkal többet ér a közös játék, mint egy újabb fejlesztés.
És mik azok a problémák, ahol a fejlesztő falmászás nem tud segíteni?
Érdemes hangsúlyozni, hogy nálunk mindig van egy előzetes felmérés, ahol megnézzük a gyerekeket, és sajnos előfordul, hogy valakivel nem tudunk együtt dolgozni. Ha egy gyerek annyira impulzív, hogy veszélyezteti saját és mások fizikai biztonságát, akkor sajnos nem tudunk foglalkozni vele. Ha például egy gyerek többszöri egyértelmű felszólítás mellett sem tud a faltól távol maradni, mindig szaladgál, az egyszerűen nem fog működni. Ha a gyerekek nem tartják be a szabályokat, abból komoly balesetek lehetnek, nekünk pedig elsősorban a biztonságot kell szem előtt tartani.
Egyre többen beszélnek arról, hogy egyre több a figyelemzavaros gyerek, a digitális érában nehezebben koncentrálnak a fiatalok. Ti hogy látjátok, tényleg általánosabbak ezek a problémák?
Mi is úgy látjuk, hogy egyre nehezebben figyelnek a gyerekek – sőt, a szociális készségeik is sokat romlottak. Ezt nemcsak a hozzánk járó gyerekeken látjuk: a kollégák között rengeteg a pedagógus, akik az egész napot gyerekek között töltik. Nehezebben működnek együtt a kortársakkal, épp ezért nálunk nagyon sok a kooperációt igénylő feladat, miközben egyáltalán nincsenek versenyhelyzetek. Itt lehetőségük van kisebb csoportokban, tudatos irányítás segítségével megtanulni kommunikálni, együtt dolgozni.
De térjünk vissza a figyelemzavarra. Sok gyereknek az okoz nehézséget, hogy más élethelyzetekben mindig azt hallja a körülötte lévő felnőttektől, hogy „csak akarni kell és menni fog”. Fontos tudni, hogy a figyelemzavar nem egy lineáris, standard dolog: van, hogy a gyerek jobb passzban van és jobban figyel és van, hogy valamiért rosszabbul megy neki. A felnőttek persze általában a legjobb szándékkal próbálják ilyenkor motiválni őket, azt gondolva, hogy csak egy kis erőfeszítés kell a teljesítményhez, de ezzel sajnos nem veszik figyelembe, hogy az ilyen gyerekek figyelmi működése természetes módon hullámzik. Ezeknél a gyerekeknél nem arról van szó, hogy nem akarnak figyelni, hanem hogy gyakran fogalmuk sincs, hogyan is kellene figyelni, amikor akarnak. Mi ezt tanítjuk meg nekik. Ezzel együtt el kell fogadnunk, hogy egy neurodivergens gyerek mindig neurodivergens marad – ez nem fog megváltozni, csak javítani tudunk rajta. És minél előbb megtesszük, annál jobban csökkenthetjük a kudarcos évek számát és annál inkább javíthatjuk a jövőbeli kilátásaikat.
Mivel lehet izgalmassá, érdekessé tenni a mai gyerekeknek a falmászást? Hogyan motiváljátok őket?
Szerintem itt a mesei keret a kulcs. Amikor ezeket kitaláljuk, igyekszünk figyelembe venni a gyerekek kéréseit, vágyait, hogy olyan világokba helyezzük őket, amik tényleg izgalmasak számukra. A másik, amivel nagyon jól lehet motiválni a gyerekeket, az a pozitív megerősítés. Már csak azért is, mert ezekre a gyerekekre nem hat a büntetés: ha meg akarnánk büntetni őket, csak befeszülnek, lefagynak, nem fognak változtatni. Mi nagyon figyelünk rá, hogy minden apróságot észrevegyünk, amiben ügyesek, amit jól csinálnak, és azonnal megdicsérjük őket érte. Ettől kialakul a gyerekben egy belső motiváció – mindenki szívesen tölti az idejét olyan közegben, ahol pozitív dolgokat mondanak neki. Az órák végén is mindig van egy zárókörünk, ahol megbeszéljük, hogy mit éreztek nehéznek, miben érezték magukat a legügyesebbnek, és itt is minden egyes gyereknek adunk valamilyen pozitív visszajelzést. Ez nagyon fontos, pláne hogy Magyarországon a sportfoglalkozásokon nagyon gyakran egy kifejezetten szigorú, nem ritkán megszégyenítő légkör uralkodik. A tesiórák és edzések kellemetlen élményei sokszor egy életre elveszik a gyerekek kedvét a mozgástól, ami nagyon súlyos probléma.
Milyen visszajelzéseket szoktak adni nektek a gyerekek, mi jelenti számukra a legjobb élményt? A szülők leginkább eredményorientáltan nézik a fejlesztő foglalkozásokat, de mi a helyzet a gyerekekkel?
Ezek a gyerekek szinte folyamatosan azt a visszajelzést kapják a külvilágtól, hogy rosszak. Miközben belül azt élik meg, hogy szeretnének „jobbak” lenni, de egyedül nem tudnak mit kezdeni a saját impulzivitásukkal. A mászás egyébként önmagában sokat segít ezen, mert vagány dolog a kortársak szemében. Ez néha már elég is, hiszen ezek a gyerekek gyakran periférián vannak a közösségen belül – emiatt sokszor belekényszerülnek a „bohóc” szerepébe, amivel persze még többször kerülnek bajba. A mászás olyasmit ad az identitásukhoz, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen többet bohóckodniuk. Ahogy ügyesednek, azt is megtapasztalják, hogy a többi gyerek jobban befogadja őket – mondjuk szívesebben beválasztják őket a csapatukba tesiórán. A nálunk kapott pozitív megerősítések is bátorítják, kinyitják a gyerekeket és kialakul egy pozitív spirál. Volt olyan gyerek, akit néhány falmászásóra után életében először hívtak meg szülinapi bulira – ezek teljesen érthető módon borzasztóan sokat jelentenek nekik.
A falmászás alapvetően is elég drága sportnak számít, a fejlesztő falmászást is inkább csak a privilegizált helyzetű családok engedhetik meg maguknak.
Ez így van: ennek részben az az oka, hogy nagyon kis létszámmal dolgozunk, részben az, hogy egy állandó, folyamatos mentorálásban részesülő jól képzett szakembergárdával dolgozunk. És persze a falmászó termek bérlése is költségesebbé teszi a foglalkozásokat. Ezzel együtt minden évben csinálunk jótékonysági mászást, ahol kifejezetten olyan szervezetekkel dolgozunk együtt, akik hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak. Folyamatosan gondolkodunk rajta, hogyan tudnánk hozzáférhetőbbé tenni ezeket a foglalkozásokat, igyekszünk is kedvezményt adni azoknak, akiknek szükségük van rá. Egyelőre ennyit tudunk tenni, de remélhetőleg a jövőben több eszközünk lesz erre.
