Nyitókép
„A célom mindig is az volt, hogy a »nyomorpornót« vibráló színekkel és kollázsokkal ellensúlyozzam. Ez a válaszom arra a dehumanizáló módra, ahogyan a fejlődő afrikai országokat a nyugati média történelmileg ábrázolta” – Ngadi Smart. Wata Na Life, 2024, Loose Joints
Fókuszban a test
Raphaëlle Stopint, az Elles x Paris Photo kurátorát, a Centre Photographique Rouen Normandie igazgatóját, Festival de Hyères korábbi művészeti vezetőjét kérdeztük.
Milyen szempontok alapján válogattad a fotókat?
Az volt a célom, hogy a nők művészeti alkotását megszabadítsam a sztereotípiáktól, hogy túllépjek az önarcképeken, az aktivizmuson vagy a női reprezentáció kommentálásán. A válogatás egyharmada negyven év alatti művészekből áll, de a legtöbbjük 20. századi. A testre és annak ábrázolására fókuszáltunk.
És milyennek látod ezt a témát?
Érdekes, hogy ennyi különféle vizuális kód és nyelv jelenik meg. És ez a sokféleség rávilágít arra, hogy ezek a művészek tényleg művészit alkottak. Az esztétika nem másodlagos, sőt. A nők művészeti teljesítménye sokféle formát ölthet – éppúgy, mint a férfiaké.
Van lényegi különbség a női fotósok szemszögében?
A nők kétségtelenül tudatosabban és érzékenyebben kezelték azt a tényt, hogy a fotográfiát – különösen a médiában – a rendkívül tárgyiasító ábrázolás eszközeként használták. És hogy ez nyilvánvalóan jobban érintette őket, mint a férfi művészeket. Ott vannak például Lois Connernek az anyaság ábrázolását megkérdőjelező munkái ezekkel a gyönyörű, hétköznapi Madonnákkal – ugyanazzal az eszközzel mutat egészen mást. A test kérdését ma is vizsgálják, de nem ugyanazokból az okokból, mint régen. Túlvagyunk a nagy feminista harcon, amely a háziasszony reklámszerep és a női test árucikké válása ellen folyt – bár ami ma a világban zajlik, mintha visszavetne minket ezekbe az időkbe. Sok művész még mindig politikai térként beszél a testről. Vegyük csak a nemi identitást, a genderfluiditás megjelenítését – ami igen aktuális –, ezek már a múltban is terítékre kerültek, de talán kevésbé kendőzetlenül.
Némelyik képben agressziót, radikalitást is felfedezhetünk…
Természetesen! Nézzük csak meg Alina Frieske-ét, aki egyértelműen manipulált fotókat készít, vagy Lucile Boiront, aki egyáltalán nem nyúl hozzá a fényképeihez. Mindkettejük munkáin ott van a hús lüktetése – még akkor is, ha a technikai megközelítésük teljesen ellentétes. Nem tartom jobbnak az egyiket a másiknál, épp ellenkezőleg, mindkettőben van egyfajta nyerseség. Lucie Boiron ezzel a hatalmas babával húsba vágó fotót készített. Ez egy extrém közeli kép, egy töredék, amely olyan érzetet kelt, hogy az élet kitör a keretből.
Mesélj még ezekről a töredékekről! Mit jelentenek ez a fotográfiában?
A töredék sok mindent jelenthet. Alina Frieske szétszabdalja a testeket. Mivel részben online keresett képekkel dolgozik, a munkái a digitális világban széttöredezett identitásunkat szimbolizálják. Ezek a rólunk készült képek keringenek a neten, nem tudjuk, hol haladnak át, vagy hová kerülnek, és így a testünk maga is töredezetté válik ezeken a fotókon, az identitásunk veszélybe kerül. Lore Stressel fotói mögött más gondolat húzódik. Számára a töredék egy performansz. Persze egyfajta erőszakosság, hogy levág testrészeket, de ez a képkocka egy gyönyörű kézcsokrot mutat, amelynek láttán jóeséllyel a női szövetségre asszociálunk.
Szerző: Galia Loupan Magyar szöveg: Tamás Anita Fotó: Ngadi Smart-Raster the Zofia Rydet Foundation and Raster Gallery