Menjünk vissza az a gyerekkorodhoz! Hogyan láttad Kárpátalját gyerekként, milyen emlékeid vannak Beregszászról és a környékről?
Kárpátalja gyerekként nekem a csend és a biztonság érzését nyújtotta, boldog emlékeim vannak: ahogy nagymamám tanít tehenet fejni, a friss, forró kenyér törése, a térdig érő hó, ami miatt nem tudtunk iskolába menni, a nagypapámmal eltöltött sátras kirándulások a Kárpátokban, a gyümölcsösünk, a cseresznyefák, az első rózsaszín biciklim, és az az érzés, hogy a világ biztonságos és végtelen. Igazi gyerekkorom volt, ami még ma is meghatározza, hogyan látom a világot. Ma viszont már egy egészen más világ fogad, a biztonságérzetet és a békét már inkább a félelem és a bizonytalanság váltja fel.
Igen, sajnos az elmúlt évek történései kitörölhetetlen nyomot hagytak a térségben és a lakóiban… Térjünk át az eddigi egyik legfontosabb szerepedre, Háfra Mari bonyolult, érzelmes karakterére, akit A király című sorozatban formáltál meg. Kívülről nézve sem egy egyszerű szerepről van szó… Mi az, amit magaddal vittél ebből a munkából színészként?
Háfra Mari karaktere mindenen túl azért különleges és fontos nekem, mert amikor forgattuk, egy komoly magánéleti válságban voltam, és nem nagyon hittem, hogy könnyen ki tudok majd jönni belőle. Mari élete motiváció volt számomra. Hogy hol és hogyan húzzak meg határokat és mi az a vonal, amit már senkinek sem szabad átlépnie. Nem mindig sikerült, de ennek ellenére is sok dolgot vittem belőle magammal. Az erőt. Azt nagyon. Illetve azt, hogy mennyire nem érdemes idealizálni valakit, miután már megmutatta az igazi énjét. Mari karaktere tükör volt számomra. Nem játszani kellett, hanem jelen lenni. Jelen lenni a csöndjeiben, az esendőségében, a válságában. Lényegében csak beleengedtem magam a szerepbe és pontosan át tudtam érezni, miben lehetett akkor Mari.
Bíró Panna Dominika
Miközben egyre többeket vonz a független színház és/vagy a szabadúszás, többen a kőszínházi létezésben maradnak. Te hogy látod ezt a magad szemszögéből?
Játszom a Szolnoki Szigligeti Színházban, és az Orlai Produkcióban is jelen vagyok. Mindkettőt nagyon fontosnak érzem az életemben. Másféle működések, másféle energiák, mégis mindkettőben otthon tudom érezni magam. A szolnoki színház közössége ad egy biztonságot, valamiféle családias keretet, míg az Orlainál a szabadság, a rugalmasság és a folyamatos megújulás élménye van jelen. Nekem most ez a kettősség nagyon termékeny. Egyszerre érzem azt, hogy tartozom valahová, és közben megőrzöm a szabadságomat is.
Volt olyan felkérés eddigi pályád során, amire nemet mondtál? Ha igen, miért döntöttél így?
Nemrég volt olyan helyzet, amikor nemet mondtam egy filmes főszerepre. Ezt megelőzően is előfordult, hogy nem vállaltam el valamit, de ez a legutóbbi sokkal komolyabb kérdés volt, emberileg és szakmailag is. Rengeteg vívódással járt, hiszen minden felkérés egy lehetőség. De az idő elteltével kiderül, hogy ezek a döntések valójában nem is annyira drámai pillanatok, inkább fontos állomások, amikor az ember megtanulja önmagát választani. Most már hálás vagyok ezért a döntésért, mert épp a nemet mondás vitt közelebb ahhoz, aki valójában vagyok.
Mennyire tartod fontosnak, hogy a szakmán belül intézményesen is nagyobb hangsúlyt kapjon a színészek és a stábtagok mentális jólléte? Szerinted lenne helye egy olyan struktúrának, ami tudatosan foglalkozik ezzel a kérdéskörrel?
Elmondhatatlanul fontosnak tartom és persze, lenne és van is helye egy ilyen struktúrának. Azt tapasztalom, hogy nagyon keveset beszélünk arról, hogy vagyunk valójában. Fontosnak tartom kiemelni, hogy bár mi jobban szem előtt vagyunk, valószínűleg ez egy általánosabb probléma, ami bárkit érinthet, nem feltétlenül a színházi szakma sajátja. Nem hangosítjuk ki, ha valami nem kelt bennünk jó érzést akár rövid, akár hosszú távon, talán én magam sem eléggé, vagy elég sokszor. Ezen dolgozom most sokat. Igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik mellett felszabadult tudok lenni. Például a szerelmemmel táncolni a zuglói vasútállomás peronján, vagy cseppfolyós tortát sütni a legjobb barátnőm születésnapjára. Azt is észrevettem, hogy az utóbbi időben tudok nagyon éles határokat húzni, ilyenkor hatalmas erőt érzek magamban.
Bíró Panna Dominika
Szabad beszélni. Szerintem ezt felejtjük el, mert – teljes joggal sajnos – tartunk az esetleges következményektől. Ezen nehéz változtatni egy személyben, nehéz ezt elkezdeni. Szükség van egy biztonságos, ezeket a hangokat befogadó és befogadni tudó közegre, de ez egy nagyon mély és hosszú munka, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Színészként és magánemberként próbálok maximális figyelemmel fordulni a környezetem felé. Jelen lenni. A kommunikáció erejében hiszek és a valós kapcsolódásban. Egymás támaszai vagyunk ebben a szakmában, de néha szükségünk lehet egy szakemberre, akiben megbízhatunk. Jó tudatosítani magunkban és egymásban: nem szabad félnünk kimondani, hogy hogy vagyunk. Sőt!
Mi az a téma, amiről színészként vagy emberként többet szeretnél beszélni? Érzel magadban felelősséget azzal kapcsolatban, hogy hangosabban kiállj valamilyen ügy mellett, vagy esetleg tabutémákat nyiss meg?
Mostanában igyekszem inkább befelé figyelni. Ahogy mondtam, inkább az érdekel, hogy hogyan tudok igazán jelen lenni, amikor minden arról szól, hogy teljesíts, bizonyíts, túlélj. A csend és a pihenés, az önmagam választása, az önfejlesztés, a boldogság megélése, a hála a kis dolgokért – ezekre van leginkább szükségem.
Hol, miben láthatunk legközelebb?
Október elején a Szolnoki Szigligeti Színházban mutatjuk be a Cyrano de Bergeracot, aminek nagyon örülök, mert gyönyörű anyag és izgalmas kihívás is. Ezután januárig egy kis szünetet tartok – most először próbálok tudatosan időt hagyni magamnak a töltődésre, ami már önmagában is nagy ajándék.
Aztán jövő év elején két új színházi bemutató is vár rám, és ha minden jól alakul, hamarosan érkezik két film is, amiben dolgozhattam: Vámos Zoltán Fulladás című alkotása, illetve Orosz Dénes új vígjátéka, a Félrelépni szabad! Örülök, hogy most lesz egy kis időm töltekezni, és közben olyan dolgokat csinálni, amik új lendületet adnak majd a következő időszakra.
Szerző: Zahorján Ivett Fotó: Mészáros Annamária Photography Smink: Nagypál Marietta Ruha: Rácz Nikoletta
