A bírósági értesítő a Kálvin téren talál. Egy pillanatra lefagyok, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a megegyezés megbukott. Én azt hittem, hogy a férjem is aláírta a válási papírokat.
Aztán dühös leszek. Megegyeztünk! Sok-sok tízezerért vitatkoztunk szimpla IKEA-s vázákon és pünkösdhétfőkön. Az egész lakást bedobozoltam, holnap pedig jönnek a költöztetők. Mi a szarért rángatott végig ezen az egészen, ha nem is akarta aláírni?! – háborgok.
Végül az Astorián egy csoffadt sajtburgerrel az arcomban magyarázom a barátnőimnek, hogy ennek teljesen elment az esze. Azt már nem teszem hozzá, hogy lassan nekem is. A vége-hossza nincsen ovis és iskolai programok, a munka, a háztartás, a három gyerek minden gondja apránként őrölnek fel. Különben is, egy fagyi minden megold. Amit nem, azt is.
Legalábbis baromira remélem, mert új ügyvédet kell keresnem. A pert ugyanis százhúsz kilométerrel arrébb, egy vidéki bíróságon folytatjuk majd le.
A pofavizitek sorát egy matróna korú feszes nővel kezdem, aki telefonon semmiről sem hajlandó tájékoztatni. Ötvenezért elmondja, mennyiért dolgozik. A többi ugyanilyen: éles és drága. Egyik sem győz meg. De mindnek fizetek, hogy kiderüljön, mennyi az annyi. Azt hiszem, nekem is valami ilyesmit kéne csinálnom.
A negyedik ügyvéd irodájában tea, víz és csokis keksz vár. Az asszisztens diszkrét, kristály a pohár. Péter joviális nagypapaként, megértő módon magyarázza, hogy tudja, hogy nehéz. Hogy látott már ezer ilyet, mint én. Megígéri, hogy nem lesz gond, hogy mellette biztonságban leszek.
Én hülye meg iszom a szavait. A megbeszélés végén ezresekben számolom le a konzultációs díjat és annak ellenére bízom meg, hogy fogalmam sincs, miből fizetem a hét számjegyű képviseletet.
Az előkészítési időszakban aztán Péter utasításai szerint, gondosan naplózok. Mappákba rendezem a levelezést, rögzítem a kapcsolattartás részleteit. Felveszem a fenyegetéseket. Jelzést teszek a gyámügyön. Amikor az egyik gyerek a hátán hatalmas vöröseslila tenyérnyommal jön haza, látleletet vetetek. Rendőr. Feljelentés. Esetmenedzser. Osztályfőnök.
Kéthetente pszichológus, családterápia. Időnként random ellenőrzések. Papírmunka papírmunka hátán. Konzultációk alkalmanként ötvenért. Kölcsön kell kérnem. Ruhát magamnak már nem veszek. Nem fér bele.
„Azt állítja, nem vagyok alkalmas a gyerekeim nevelésére”
A tárgyalás előtti napon felhívom az ügyvédem, és megkérdezem, átnézte-e a paksamétámat. Kedvesen csacsog velem, de az az érzésem, fogalma sincs, ki vagyok. Később kiderül, hogy nem tévedek. Elönt a rémület. De már nem válthatok. Nincs kire. Nincs miből.
A bíróságról késik. Aztán nem találja a talárját. Nincsenek nála a jegyzetei. Nem emlékszik a körülményekre, mondja, amikor a bíró kérdezi.
A férjem ügyvédje viszont egy cápa. Dekoratív, mosolygós, fojtogatóan kedves nő. Az a fajta, aki negédesen teával kínál, miközben harminc centis filézőkést állít a hátadba – mondom magamnak és rövid időn belül rájövök, hogy igazam van.
Azt állítja, nem vagyok alkalmas a gyerekeim nevelésére. Hangsúlyozza a promiszkuitásomat. Artikulálja, hogy mentálisan instabil vagyok.
Rámutat, hogy a férjem hátán másztam fel oda, ahol most vagyok. Azt mondja, csak neki köszönhetem a munkámat, a sikereimet. Én pedig összeszorított fogakkal emlékeztetem magam arra, hogy ez egy kibaszott háború és ez a ribanc csak azt akarja, hogy hibázzak. Márpedig azt nekem nem lehet.
Fél órával később viszont, amikor az ügyvédem azt kéri, vállaljon a tizenegy hetes nyári szünetből a gyerekek apja is valamicskét, már majdnem elájulok. Az ügyvédnő látja, hogy szétfeszít az ideg. Rám mosolyog. Kérdezem az édesanyát, mégis milyen szülő az, aki azért harcol, hogy a gyerekeknek minél többet kelljen az apjával lennie? Az ügyfelem a kéthetenkénti kapcsolattartással már így is túlvállalja magát.
Ezen a ponton felállok és halálos nyugalommal átsétálok a terem túloldalára. Mindenki néz, de senki nem csinál semmit. Talán ennyire megdöbbentek? Mindegy, leszarom. Lehajolok, hogy a szemem az ügyvédnőjével egy szintben legyen. Te rohadt szemétláda! – mondom, mielőtt a nő hajába markolok és kitépek belőle egy maréknyit. Aztán a fejét az asztalba verem. Egyszer, kétszer, háromszor. A homlokából dőlni kezd a vér… És én tudom, hogy nem helyes. Hogy ütni csak a gyengék szoktak. Azt is, hogy hiába egy aljas kurva, amit csinálok, nem oké. De most egyszerűen nem érdekel.
Aztán az asztal lapjáról a bíróra nézek és kisöpröm magamból ezt a képet. Keserédes örömmel veszem tudomásul, hogy mindez csak a fejemben történt meg. Megkérdezem, válaszolhatok-e az ügyvédnő kérdésére. A bíró engedélye után csak annyit mondok: Olyan, aki olvasott már fejlődéslélektani szakkönyvet és van némi gógyija a neveléstudományról. A gyereknek ugyanis nemcsak anya, hanem apa is kell. És ezt nem én mondom, hanem a tudomány.
Nem kellett volna elválni akarni, mondja erre és úgy érzi, győzött. És ami azt illeti, igaza van, hiszen két körrel később az ügyvédem az üvegfalú irodájában azt mondja nekem, adjam fel. Nem azért, mert nem nyerhetünk, hanem mert szerinte nem fogom bírni.
Sok nőt láttam már ebben a helyzetben, de nem mindenki húzza a végéig. Magát kikészítik az eljárások, a gyámügy, a húzd meg-ereszd meg, amit a kolléganő játszik velünk. Fogadja el az alkut, azzal veszít a legkevesebbet.
Kettőnk között aztán ott marad a csend.
A következő tárgyalás előtt felkeresek egy pszichiátert. Azt mondja, az ügyvédemnek igaza van és megkérdi, akarok-e gyógyszert. Másodvéleményt kérek a budai irodában. Harmadvéleményért egy másik válási specialistához megyek. Mind ugyanazt mondják. Nem fogom bírni.
Nem hiszek nekik, de a családom és a barátaim is ezt mondják. Így bedobom a törölközőt és lemondok a többmilliós elmaradt gyerektartásról. Elfogadom, hogy havi hatvanezret ér a gyerekek élete, és ezenkívül neki semmibe sem kell belefizetnie. Jelen lennie sem. Belemegyek a lakhelyelhagyási korlátozásba. (Utóbb kiderül, hogy a bíró legalább ebben nem ad neki igazat.)
Aláírom, hogy ha nem tud, vagy nem akar jönni a gyerekekért, elfogadom és megértem, mert neki most nehéz.
A tárgyalás után a sötét folyosón borítékba számolom a hatszázezret, amit már a szüleimtől kellett kölcsönkérnem. Nem sírok. Helyette megsemmisülve hagyom el a bíróság épületét és azon gondolkozom, hogy ha a szerelem így elmúlt, vajon a gyűlölet elmúlik-e valaha.
35 évesen elölről sorozat korábbi részei:
- „Három gyerekünk, húszéves hitelünk és tízmilliós CSOK-unk van”
- „A szívem mélyén érzem, hogy a férjem épp most fekszik le valakivel”
- „Itt állok ebben a nyomorult Airbnb-ben és várom valaki más férjét”
- „Az ütés elmaradt. Az ököl elhúzott az arcom mellett és az ajtó rostlemezébe fúródott”
- „A lakásból dobozonként tűnik el a közös életünk nyoma”
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
