- Aki látott már vérbeli focirajongót szurkolni, pontosan tudja, mennyire heves érzéseket hozhat fel egy-egy meccs. De vajon miért éljük bele magunkat ennyire mások játékába?
- A pszichológia is sokat foglalkozott a szurkolás (szociál)pszichológiájával, és kiderült, hogy sokkal mélyebb jelenségek is szerepet játszanak.
- A szurkolót gyakran nagyon erős pszichológiai kapcsolódás fűzi közösségéhez, épp ezért a győzelmeket és vereségeket is intenzíven éljük meg.
A szociálpszichológia már régóta foglalkozik a szurkolás pszichológiájával, hiszen az jóval többről szól, mint egyszerű meccsnézésről. Elég csak belegondolni, hogy mennyire intenzív érzéseket tud kiváltani egy-egy focimeccs (függetlenül attól, hogy a győztes vagy vesztes oldalon állunk). Szó szerint vérre menő verekedések, betört kirakatok, torokfájásig tartó ordítások követik a nagy futball mérkőzéseket.
De mégis miért érezzük magunkat ennyire boldognak, szomorúnak vagy idegesnek attól, hogy egy rakás vadidegen elégszer rúgta-e be a labdát az ellenfél hálójába vagy sem? És egyáltalán miért akkora esemény a 2026-os foci-vb? Azért, mert a meccsnézés távolról sem csak a fociról szól.
A szurkolás pszichológiája: miért szeretünk drukkolni?
A szurkolói csapathoz való tartozás valójában közösségi élmény (még akkor is, amikor „csak” a gyerek csapatának drukkolunk). Emberként ösztönösen vágyunk rá, hogy kisebb-nagyobb közösségekhez tartozzunk, méghozzá olyan közösségekhez, ahol osztozhatunk másokkal valamilyen elképzelésünkben. A magas szinten azonosuló rajongók a futball csapatot tulajdonképpen saját identitásuk kiterjesztésének élik meg: ők erős pszichológiai kapcsolódást éreznek a kedvenc csapatunk iránt, ez pedig különböző társas előnyökkel jár számukra: magasabb önbizalmat és alacsonyabb szintű magányosságot és elidegenedettség-érzést kínál nekik.

A szurkolás a csoporthoz való tartozás miatt olyan fontos
A társas identitás teória elmélete (Tajfel és Turner) szerint énképünk és önértékelésünk jelentős része különböző csoporttagságainkból származik. Épp ezért – hogy saját pozitív önképünket fenntarthassuk – előnyben részesítjük saját csoportjainkat a külső csoportokkal szemben. Ami azt is jelenti, hogy a saját focicsapatunkkal szemben az ellenfélnek számító csapatok felé gyakran kifejezetten agresszívan lépünk fel.
A foci még a hormonokat is megmozgatja
Külön érdekesség, hogy a szurkolás még a hormonális működésünkben is leképeződik. Amikor meccset nézünk és szurkolunk, annyira azonosulunk a játékosokkal, hogy hasonlóan intenzív fiziológiai változásokat élünk meg: megemelkedik a dopaminszintünk, gyorsul a szívverésünk. A győzelmet is úgy éljük meg, mintha saját érdemünk lenne – ez a BIRG (basking in reflected glory) jelensége, amikor a csapat sikerét a sajátunknak éljük meg, ezáltal fokozva az önértékelésünket. Persze mindebből az is következik, hogy a veszteséget is hasonlóan intenzíven éljük meg…
Nehéz vereségek és diszfunkcionális szurkolók
A csapatunk veresége fenyegetést jelent a társas identitásunkra, vagyis az erősen azonosuló rajongók ilyenkor erős negatív érzéseket élnek meg. A legtöbbször a rajongók képesek valamilyen viszonylag ártalmatlan módon feldolgozni ezeket a nehéz érzéseket: esznek, isznak, káromkodnak.
Az úgynevezett diszfunkcionális szurkolók azonban nagyobb eséllyel viselkednek agresszívan másokkal egy meccsen, ami akár fizikai bántalmazásig is elmehet. Ez az úgynevezett státusz-kereső magatartással is összefügg. Minél inkább azonosulunk a csapatunkkal, annál inkább igyekszünk általuk státuszt nyerni, amit a győzelem által el is érhetünk. A vereség azonban fenyegeti ezt. A külső csoporttal szembeni agresszió különösen erős szokott lenni, ilyenkor fordulhat elő, hogy a rivális csapatok között csúnya balhék alakulnak ki és megjelennek a focihuligánok – a foci vb előtt különösen fontos lehet ezt szem előtt tartani, hogy megelőzhessük a bajt.
Jól látszik tehát, hogy a meccs az egész személyiségünket érinti, ezért lehetséges, hogy olyan sokan tényleg szívvel-lélekkel szurkolnak.
Forrás: PsychologyToday Fotó: Getty Images