Miért nem tud minden szülő kulturáltan viselkedni a pálya szélén?

2019. január 24. |
Central Médiacsoport Zrt.

Jó dolog, ha a gyerek sportol, esetleg versenyekre, meccsekre is jár. A szülő támogatja, izgul, szorít és büszke. Jó esetben! Sajnos nem minden szülő képes kulturáltan viselkedni a pálya szélén.

Már önmagában az, hogy egy gyerek versenyszerűen sportoljon, meccsekre, megmérettetésekre járjon, számos plusz terhet ró a szülőre (is). Feltételezzük, hogy a plusz terheket örömmel vállalja, hiszen a gyerek mozog, kipróbálja magát versenyhelyzetben, csapatjátékot tanul, ha olyan sportot választott – vagyis minden téren fejlődik. Mi a dolga a szülőnek? Támogatni, bátorítani, segíteni, hogy megtanulja oldani a feszültséget, ha szükséges és jó példát mutatni. Olyan magától értetődő mindez, nem?

Szomorú mégis azt látni, hogy szép számmal akadnak szülők, akik a saját álmaikat szeretnék megélni a gyereken keresztül, és nem az ő fejlődésére fókuszálnak, sokkal inkább a győzelemre. Hogy ez milyen hatással van a saját gyerekükre, azt nem is kell magyarázni… Külföldön egyébként egy bizonyos korig egyáltalán nem tétre mérkőznek egymással a gyerekek egy-egy bajnokságon, pusztán a tanultak beépítése céljából szerveznek meccseket. De ez egy másik cikk lehetne! Az azonban, amikor feldúlt szülők már az ellenféllel szemben sem tudnak kulturáltan (és akkor még finoman fogalmaztam) viselkedni, az már szót érdemel.

A fiam, Olivér épp akcióban

A fiam 10 éves, kosarazik egy egyesületnél. Korából adódóan kisebb bajnokságokon megmérettetik magukat. Csapatsport lévén ez fontos is. Jó hangulatú, hétvégi meccsek ezek, szurkoló, izguló szülőkkel, transzparenst tartó nagyszülőkkel és cuki gyerekkel, akik persze, hogy igazán komolyan vesznek egy-egy meccset.

Szurkoló nagyszüleink, akik ki nem hagynának egy meccset sem

Legutóbb azonban megdöbbentő volt tapasztalni, mire képesek a szülők. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy hevesebben kiabálnak az ellenfél gyerekek anyukái-apukái. Naivan akkor még azt gondoltuk, ennyire lelkesek. Aztán ahogy teltek a negyedek, kiderült, hogy otthon felejtették az illemtudásukat és az emberi jóérzésüket – már ha rendelkeztek ezekkel az erényekkel valaha. Tény, hogy erősen vesztésre álltak. Minden megmozdulást durvának, a bírói döntéseket túlzónak vagy hibásnak titulálták, bekiabáltak, felugráltak, a saját gyerekeiknek ordítottak, a mieinket minősítették. Egy ponton a bíró is megelégelte, leállította a meccset, és rendre intette a 3-4 tagból álló szülőhordát. Persze még neki is „visszaugattak”, csak akkor csitultak el kissé, amikor előirányozta, hogy ki lesznek vezetve a teremből. Akkor taktikát váltottak. A mi csapatunk két büntetőt is dobhatott az ő blokkolási hibájuk miatt. Amikor pedig a büntetőből sajnos mégsem lett kosár, taps kíséretében gúnyosan és fennhangon ordították: „Jól van, ügyes vagy, csak így tovább!”

Itt ezen a ponton, ha nem az én fiam lett volna az, akkor is megkérdezem tőlük, hogy tényleg komolyan felnőtt létükre kicsúfolnak egy gyereket, mert elvét egy dobást? Még meg is tapsolják, kigúnyolják, megalázzák? Nem szégyellik magukat? Hát ők nem szégyellték. Igyekeztek velünk is vitába bocsátkozni, mi pedig kulturáltak maradni. Szerencsére hamar véget ért a meccs.

De a kérdés engem azóta sem hagy nyugodni: miért kell megbolondulni, ha a gyerek sportol, versenyzik? Miért nem tudunk jó hangulatban – együtt – szurkolni, és örülni? Mindegy, hogy aznap épp ki nyeri a meccset.

Maradjunk felnőttek minden körülmények között! A pálya szélén is!

A BLF csapata egy másik meccs után

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Lélekmese: Értsd meg végre, nem kellesz! ex

Lélekmese: Értsd meg végre, nem kellesz!