Joan Didion, az óriás fekete napszemüvegek mögé bújó ikonikus New York-i írónő (valójában Los Angeles-i, mégis New Yorkban él), írta a fenti sorokat Goodbye to All That című esszéjében, talán a leghíresebb New Yorknak írt szakítólevélben. Már ez is sokatmondó: New Yorkot szemrebbenés nélkül megszemélyesíti az odaköltöző. Konkrétan beleszeret. Erről először talán a kétezres évek elején, a Szex és New York Carrie-jétől hallhattunk, és el is hittük neki, amikor az mondta: „Ha csak egy nagy szerelem van az életben, talán számomra New York az. És nem tűröm, hogy bárki is becsmérelje a szerelmemet.” Elhittük, mert New York (amin egy New York-i Manhattant és kizárólag Manhattant érti) a mi fejünkben is egyet jelentett pénzzel, sikerrel, csillogással, és valami nagyon szexivel, amit John Updike egyetlen mondatban így foglalt össze: „Az igazi New York-i titokban azt hiszi, hogy azok, akik nem New Yorkban élnek, nyilván csak viccelnek.” Pedig Didion számára, és számomra is, aki hasonlóképp hét évre New York-i lettem, a várossal való szerelem életre szóló helyett inkább az elsőhöz hasonlít: vérpezsdítő és egzotikus, mert új és lenyűgöző, és mert fiatalon az ember mindig a legjobbra számít.
Nagy találkozások
Didion huszonkét évesen érkezett New Yorkba, amikor egy sikeres írópályázatnak köszönhetően a Vogue magazin állást ajánlott neki 1956 nyarán, és maradt, ameddig férjhez nem ment nyolc évvel később. Én huszonnyolc évesen érkeztem a Városba a Fulbright ösztöndíjnak köszönhetően; elvégeztem a Columbia Egyetem, később a New York University újságíró iskoláját, és a Reuters hírügynökségtől kaptam állást 2010 nyarán. (Maradtam, ameddig férjhez nem mentem hét évvel később.) New York lehetőségekből sosem oszt szűkmarkúan. Az egyik pillanatban az ember még ösztöndíjasként partizik a Sohóban, és ül le véletlenszerűen Jake Gyllenhaal mellé a bárpultnál, a másikban már az Occupy Wall Street éjjeli tüntetésén fut Adrees Latif, Pulitzer-díjas fotográfus árnyát követve, hogy lencsevégre kapja a történelmet, és mire feleszmél, már hét évvel idősebb, pedig egyetlen saját bútora egy Ikea-ágy, legmélyebb beszélgetései a kollégáival a jó szusi fellelhetőségére szorítkoznak, és még mindig nem sikerült találkoznia a barátokkal a hídon túl. Fiatalon fel sem merül bennünk, hogy mindez így maradhat. De New Yorkot otthagyni a legnehezebb. Az évek teltek, és én azt éreztem, amit mindenki, aki megpróbálja megvetni benne a lábát, hogy valami fontos vár még rám, lehet, hogy már másnap, valami, amiért nincs az az áldozat, amit ne tudnék meghozni. Csak később értettem meg teljes valójában, hogy ebből a szempontból függő ember voltam. És mint minden függő ember, valamelyest boldogtalan is.
Szerző: Donáth Mirjam Fotó: Profimédia – Red Dot
Donáth Mirjam: Mások álma című könyve kapható a könyvesboltokban.
A teljes cikk a Marie Claire január-februári lapszámában olvasható.
